-->

2016. július 12., kedd

Epilógus

A Pere-Lachaise a legrégibb temető, s gyönyörűbb a hátborzongatónál. Fák övezte macskakövek óvó világosságként vezetnek a hatalmas emlékművek, sírok és kripták labirintusa mellett. Hallani Jim Morrison kihunyt lélegzeteit, Apollinaire feszes sorai a levegőbe dermedtek, Chopin szívszaggató dallamot játszik, Edith Piaf énekel rá és Oscar Wilde-ot mozdulatlanná taposta a szobája tapétájának rikkantott mondat: „Egyikünknek mennie kell!”
Borzongató a nagyság, az alázat és a gyász csendje, s mint a szívdobbanás, úgy hallatszik Sky lépte az árnyékban. A temető akkora, mint egy város, lakói pedig világrengetőek. Sky keresgél, de nem túl mohón - önkéntelen beissza a saját félelme és az elmúlt idők szagát - s emiatt úgy andalog, jár, lebeg, mintha adrenalinnal átmosott vére nem zubogna a fülében megállíthatatlanul. Az órák szállnak és ólomlábakon járnak egyszerre - a Megkérgesedett Idő és a Vasfoga szétmállott papírillatot, öreg fényképszagot is áraszt: és az édes bűz, a keserű múlt a bőr alá kúszik, meglapul, az élőt nyugalomra készteti.
Sky nehezen veszi a levegőt, ujjai a nadrágzsebébe kapaszkodnak. Sötét haját néha szétfújja a szél, néha megfésüli, a homlokára pedig új ráncot rajzolt minden megtett lépés.
Kikövezett út vezet, Sky mégis úgy érzi, alárántja az anyaföld, elmerül és a halottak közt fuldokolva fog üvölteni… arcát katonásra rendezi, és megpróbálja elfelejteni, hogy hiába a magasztos hangulat - gyűlöli a temetőket és fogalma sincs, mihez kéne kezdenie.
Hetek teltek el néma csendben, és ha nem lett volna Doris, aki halkan sír a vendégszobájában, nem is hitte volna el, hogy az előtte lévő napok megtörténtek vele. 
Gyors volt minden és Sky nem tudta hova tenni. Vibrálást érzett a fejében, kuszaságot, nem utazott el az edzőtáborba, mert a feje fölé borult az élete, de semmi mást nem érzett vagy tudott, csak hogy valahonnan a homlokára csöpög a kétségbeesés.

A temető hátuljában talál meg. Fehéren csillogó sírkő még újnak látszik, de nincs rajta se virág, se gyertya - tán soha nem is volt, nem igazán tudom. Sky halkan olvassa fel a márványkarcolatot:
- Genevieve Debrouiller.
Tökéletesen ejti a nevemet is, de elrontja az egészet azzal, hogy felnevet. Fejét hátraengedi, aztán előrerántja - épp csak ennyire horkan, de pont elég ahhoz, hogy összetörje inhalált nyugalmát.
- Genevieve Debrouiller, Trixy, Roxana Tyler. Mennyi név.
Csuklóját a halántékához szorítva groteszk mosolyából fintort facsar - keserűbbet, mint az algopirin, aztán a sírom mellé telepedik, kusza fekete tincseit hátrasimítja, és egy újabb horkantást enged ki a tüdejéből. A sírkő hideg alatta, Párizs régenszítt levegője játszik vele.
Pislogás nélkül néz maga elé egy kicsit, aztán megszólal, olyan háborgó-ringó hangon:
- Azt hiszem eleget vártam a magyarázatra.
Mert ez a mániája, mindig ez. Magyarázattal tartozol. Túl kevés egy élet, s valljuk be - egy halál is, hogy mindenre legyen magyarázatunk, de nem lepődök meg a felszólítástól. Edith Piaf a Tu est Partout-ba kezdene, ha nem pecsételte volna le a hangját réges-rég a csend.
- Magyarázattal tartozol - mondja Sky, kicsit hangosabban. Felemeli a fejét és már dühösen, rángatózó arcéllel érinti meg a márványba csomagolt nevemet.
- Vagy legalább azt mondd meg, jól vagy-e - suttogja.
Ránézek a sárgászölddé fakult szememmel, aztán vállat rántok.
- A temetőkben mindig úgy érzem, hogy úgysincs semminek jelentősége.
- Nem is tudom – néz rám élesen - Hogy itt állsz mellettem, és itt fekszel alattam egyszerre elég jelentőségteljesnek tűnik.
- Az anyám, mon ami. Nincs szebb hely ennél egy találkozáshoz, mint ez. Borzasztóan bizsergős érzés.
Sky hallgat. Szemöldöke és arccsontja aggasztó árnyékokkal vonja be az arcát. Minden idege tüntetve rángatózik. Mosolyait és vicsorgását nem kedvelem.
- Miért kell ezt látnom? – kérdezi aztán.
- Szerintem elég érdekes. Nem tudom. Így van egy kis poszthumusz beütésem, nemde? - kicsit elmerengek aztán mosolyra szalad a szám - Amúgy... azt figyelem  hogy ahhoz képest, mennyire rühellt anya, egész szép kis kócerájt rittyentett nekem. Hiába, a külsőségek rabja volt.
Sky türelmét vesztett mély hangja úgy szakítja szét a kezdődő monológomat, mint Robespierre-t a guillotine.
- Kitekerem a nyakad.
Óvatoskodva összekulcsolom a karomat.
- Pedig szerintem romantikus hely. A következő állomás az Eiffel-torony lesz - nem ezt akarom válaszolni, mégis ez csúszik ki a torkomon. Hátba vágnám magam - Felmegyünk a tetejére és majszolunk egy kis bagettet…
Sky feláll és olyan égő tekintettel néz le rám, hogy összeráz a hideg - Hagyd abba. Bagettet? Ezt mondtad? A hideg futkos a hátamon, megőrülök a falra mászok és legszívesebben üvöltenék veled. Érted a világot, Genevieve? Hallasz? Hallod magad, a francba? Nem vagy te normális. Tudod hogy telt el ez a két hét, amíg nem láttalak, amíg azt se tudtam élsz, vagy halsz? Amíg a barátnőd könnyeit szárítottam a vállamon, pedig két napja sem ismertem? Azt se tudtam, hogy mondjam el neki?! Nonszensz volt, abszurd. És... mégis mit hiszel? Hogy nevetgélünk egyet itt, itt... aztán... aztán? Genevieve, magadat hallod?
Nyelek, de aztán vállat rántok.
- Nem tudom, mit mondhatnék.
- Ne haragudj, hogy olyan ingerküszöböm van, mint egy átlagos emberi lénynek, neked meg olyan, mint egy robotnak.
- Ez azért nem igaz - mondom halkabban.
- Utoljára megkérdezem, miért kell ezt látnom? Miért vagyok most itt? És miért nem vagy képes egyszer őszintén válaszolni? Viccelődni meg gúnyolódni, csak ezt tudod állandóan...
Persze, hogy igaza van, de nem megy máshol - máshogy. Miért nem látja ő sem, hogy ez nem vicc?! Miért nem érzi?! Miért nem tudja, hogy már csak az, hogy idehoztam felér az egész életem elbőgésével? Miért nem ismerjük fel - és lehet hogy én sem - a mosoly néha jobban mar, mint a kurva élet?
Kicsit csöndben maradunk Sky pedig visszaül. Lassú triolákat ver a szívem.
- Eltemetett az anyád? - kérdezi kicsit nyugodtabban és szánakozón rám néz.
- Elszöktem és igen jól elbújtam.
- Miért?
- Mert senki sem szeretett.
- Fogalma sincs róla, hogy nem haltál meg?
- Nem hiszem, hogy bármin is változtatna, ha esetleg tudná. És különben meg nem hiszem.
Sky nagy levegőt vesz és megszorítja a kezem. A pulzáló ereim a bőrömhöz csapódnak, a látásom elhomályosul, s a gombóc a torkomból egy csapóajtót feszeget. Hogy leküzdjem, olyan erősen szorítok vissza, amennyire csak lehetséges.
- Azt akartam, hogy lásd ki voltam. Azt akartam, hogy én is lássam. Hogy megtudd, legalább te. Hogy legyen értelmem. Sky nem érted? Te nem érted. Ha én összetörök, engem nem lehet újra összerakni. Soha. Ha átadom magamat annak, amit érzek, szublimálnak a csontjaim. Nem érted Sky? Nem tudok beszélni. De te vagy az utolsó esélyem, hogy valami maradjon belőlem. Nem akartam ekkora felelősséget a nyakadba akasztani.
Sky hallgat én pedig megremegek.
- Hogy van Doris? – kérdezem végül.
- Rosszul. Megmarad. Annyira sajnáltam. Te mit csináltál?
Rajtam a hallgatás sora. Sosem fogok róla beszélni.
 - Nem mondasz semmit? Nem magyarázol el nekem semmit?
Sky próbálja elengedni a kezem, de nem hagyom.
- Kérlek…  
- Annyira féltem, hogy meghalsz és annyira nem értettem, miért félek és hogy ki vagy te egyáltalán, sőt a világ is megkérdőjeleződött. És nem tudom meg, hogy miért?
- Nem.
Sky keze teljesen ellazul, de én tovább szorítom és suttogom:
- Most viszont kérnék valamit.
- Nem hiszem el…
- Eljöttél. Párizsba. Utánam. Pedig semmi sem garantálta, hogy itt leszek… - kezdek túlságosan remegve beszélni, így inkább beleszúrom: - A csapatod nem... mérges?
- Jézusom, folytasd.
- Amikor meghalt Johnny - mondom és az ölébe ereszkedem - Utána. Én... tudom, a túlélők lelkiismerete, de bárhogy nézzük, bármilyen szögből, az én hibám volt. Nem leszek önző soha többet. Megkeresem anyámat. Elveszem a részem, és utazni fogok. Vagy elmegyek Tibetbe és némán és önmegtartóztatva fogom leélni hátralévő napjaimat. Nem tudom, mit fogok csinálni, fogalmam sincs. Egyet érzek, és éreztem minden percben azóta, amióta elváltunk. Megőrülnék, ha nem látnám többet elvörösödni a füledet. Mert el szokott vörösödni, biztos a fülbevalótól - rommá bástyázott fejem összeroskad és elpityeredek. Én, mint Genevieve Debrouiller – Azt szeretném kérni, hogy ne hagyj el.
Sky megsimogatja a hajamat, és érzem, ahogy ujjbegye remeg, mikor a hajamhoz ér, de nem szól semmit. El sem merem képzelni, milyen érzés lehet neki itt lenni velem, így inkább tovább beszélek.
- Igazad volt. Mindig is eladtam magam, csak soha sem vallottam be magamnak, hogy ez megalázó. Szívemben a büszkeségem - gondoltam - S csak én magam kényszeríthetem térdre. Szerettem énekelni, de nem szerettem az embereket, mert miért akartam volna őket szeretni? Mindig leléptem, ha úgy éreztem, elkopott már az önbecsülésem annyira, hogy már saját magamtól is undorodjak, és elmenekültem, ha volt esély arra, hogy máshol majd minden jobb lesz. De arra nem gondoltam, hogy nem a hely miatt lesz jobb, nem az emberek miatt - lehet, hogy hangosak a könnyeim, én meg egyre halkulok, de Sky minden szavamra figyel - Hanem magam miatt. Csak nehéz változni, tudod? És nehéz magadat megszeretni úgy, hogy tudod, eddig ezt még senki sem tette meg helyetted.  Aztán találkoztunk, és azért voltál különleges, mert melletted elhittem, hogy lehetek más, és ezáltal lehet más az egész világ. Csak nem tudtam, hogy ennyire elrontok mindent. Pedig valljuk be, igazán benne volt a pakliban - kicsit feljebb támaszkodok, és magyarázkodni kezdek - Téged sem akartalak belekeverni. Nem akartalak, elhiszed? Elhiszed, hogy nem vagyok olyan rossz ember?
A temető üvöltve lebeg a túlvilági magányában. Sky szemébe nézek, abba a barna mocsári szörnybe, ami már csak, ha visszanéz rám, többet mond, mint minden sír és dallam a Pere-Lachaiseban, pedig tudom, hogy még mindig nem érthet semmit.
Sky az arcomra hajolva átszippantja magába a fájdalmam, eltünteti a könnyeimet és a gondolataimat, szorítja a mellem és magához húz az öléből. Minden másodpercben táplálkozom az illatából a melegségéből, ő pedig, akár a legfantasztikusabb találmány - közrefogja darabokra hullott lelkemet.
- Nem vagy rossz ember - súgja a fülembe.
- Pedig nem is tudhatod… mert sosem fogom elmondani – zokogom.
- Nem baj – suttogta.
- Tényleg?
- Ezt az egyet anélkül is tudom. Akit az ember szeret - mondja és maga elé bámul beletörődő mosollyal – annak nincs története.

A SZERETETT
hő nélkül ragyog:
tűzfényt, vízfényt visszaver:
nincs története

Nincs története. 

2016. április 6., szerda

Sziasztok!

Államvizsgákra készülve (holnap is lesz egy és mutatom a kedvenc mondatom: Az emberi méltóság az a normatív szubsztancia, amit az emberi jogok betűznek ki) kicsit kevesebb időm jutott arra, hogy éljek, lélegezzek, egyek (iszogatással és cigizgetéssel pótoltam), és az írás sem halad. Nem hagyom abba, csak megpróbálok doktorálni. Ha nem megy, az se gond, majd fél év múlva, de írni majd jövök! (azért baromira ajánlom magamnak, h most nyáron végezzek) 

Ui: a fenti mondat elemzését mindenki szívének ajánlom! 

2016. március 2., szerda

4. rész - Mikor besötétedik

Danny kávét csinált nekem. Állt a konyhában, félmeztelen hátán játszott a reluxákon átszűrődő napfény és végre nem valami büdös füst, hanem meleg kávéillat terjengett a lakókocsiban. Felhúztam a lábamat a hasamhoz és próbáltam nem érezni.
- Tessék – tette elém Danny tej nélkül, két cukorral, ahogy ő issza – Itt vagyok. 
Nem szóltam semmit, csak a kezembe vettem a bögrét és a forró tartalmát a fejemre öntöttem. Danny üvöltését tompa háttérzajként érzékelte a fülem, nem fogtam fel. Akkor sem, amikor felrántott, olyan erősen a vállamba marva, hogy azonnal lilulni kezdett, sem akkor, amikor hideg konyharuhával megpróbálta lehűteni a kipirosodott bőrt az arcomon. Azt sem, mikor magához szorított és hülyeségeket motyogott a fülembe.
Tüzelt a bőröm és éreztem, ahogy cikázik rajta a húzó fájdalom, de ahogy a kezem is véres volt még a napszemüvegtől, úgy ez sem érdekelt.
- Grace, szedd össze magad, baszd meg. Ne csinálj őrültséget – suttogta Danny és Tituszra nézett, aki megkövülten ült a kanapén, ziláltan, de legalább felöltözve.
Nem válaszoltam, kirántottam magamat Danny kezéből és elindultam az ajtó felé. Szédülten estem ki a lakókocsiból és Danny motorja felé bicegtem. Leültem mellé, a domb szélére és ránéztem a városra. Még nem sötétedett be, az autók szürke utakon süvítettek, látszott a színük és a fajtájuk, nem csak két narancssárga pötty voltak a sötétségben, látszott a templom és a csillag a tetején, és a tó sötétkéken terült rá a város közepére, olyan volt, mint egy hatalmas tintafolt.
Sóhajtottam és minden idegszálammal a tájra koncentráltam, mert attól féltem, hogy ha újra apára gondolok, felrobban az agyam vagy önmagába roskad, leáll a szívem és kiszáll az összes víz a testemből. Delgardot hegyek veszik körül. Olyan, mint egy kis erőd, és mikor kicsi voltam mindig megnyugtatott, mert úgy tűnt, ez így biztonságos. Ha kiöntene valami nagy óceán, a hegyek ebben a karéjban biztos megvédenek, ha jön a háború, biztos el tudunk bújni a barlangokban. Egy részétől féltem. Volt egy kúp alakul hegy is a láncolatban és azt hittem, hogy egy alvó vulkán. Voltak olyan álmaim, hogy a kék tó helyett bíborszínű láva fekszik a város közepén, és apám mondta el, hogy…
Belemarkolok a fűbe magam mellett és kirántom a szálakat gyökerestől.
- Grace – Danny kisöpörte a kezemből a fűszálakat és leült mellém. Szakadt nadrágja lötyögött a térdén és mezítláb volt, láttam az inas lábait lelógni a domboldalon. Pólója gyűrött volt és félig már lekopott róla az amerikai sas is, haja pedig trehányan omlott a szemébe, ahogyan szokott.
- Grace – ismételte meg, mire a szemébe is néztem – Annyira sajnálom. De nyugodj meg, ne csinálj hülyeséget. Figyelj rám.
- Mert, mit tudsz mondani? – suttogtam rekedten – Koncentrálok, Danny, hogy ne érezzek semmit, és akkor majd mehet tovább az élet, de addig nem. Nem tudom, hogy mit csináljak…
Danny a szájához húzta a koszos kezemet és ott tartotta.
- Danny, nem tudsz nekem semmit mondani. Senki sem tud. Ez így nem jó, nem… értem. És mérges vagyok magamra, mert lehet, hogy… ott lehettem volna, és… Robert ott volt! Érted?! Pont Robert...
Danny erősebben szorította a szájához a kezem, mert a haragtól gesztikulálni szerettek volna a tagjaim. Ahogy csókolta a kézfejem, olyan volt egy kicsit, mintha ki is szívná belőle az erőt és az ellenállást. Lassan megint megnyugodtam, nem gondoltam Robertre, inkább behunytam a szemem.
- Hozzád költözöm - mondtam egy kicsit később - Már semmi értelme sincs otthon maradnom.
Danny elengedett és teljes felsőtestével felém fordult.
- Ezt biztos ma kell eldöntened?
- Ah, szóval nem akarsz egy roncsot a nyakadba. Értem. Délelőtt még más volt a felállás.
- Ne idegesíts fel, basszus - förmedt rám Danny - Tényleg azt hiszed, hogy én csak akkor akarok veled lenni, amikor nincs problémád? Volt olyan már, hogy ne lett volna, Grace? Ez lehet, hogy más, de ugyanúgy melletted leszek. És segítek. A kérdés az, hogy neked erre van-e szükséged. Rám.
- Nekem csak rád van szükségem, Danny - ebben az egyben biztos voltam. Olyan volt, mintha Delgard összes hegye ráomlott volna a fejemre és csak egy valami tartotta volna őket annyira, hogy ne nyomjanak össze, és ez a valami Danny volt.
Átölelte a vállamat azzal a nagy, napbarnított karjával, belebújtam a nyakába és nagyot szívtam az illatából. Mikor anya próbált megölelni, csak a Chanel parfümöt éreztem.
- Sírj – suttogta a fülembe.
- Nem. Mert akkor nem tudom azt hinni, hogy csak álmodok.
A mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Danny is érezte, odanézett, kihalászta a fenekem alól és felvette.
- Nem tudom adni – szólt bele komor hangon.
Robert éles hangja hallatszott tompán a háttérben. Danny is ideges lett tőle.
- Nem érdekel. Most nem tud beszélni, nem rád van szüksége.
- Grechennek ott vagy te – Danny kinyomta. Hálásan néztem a kezére.
- Tudod… - mondta halkan – Ez tényleg egy seggfej.
- Én mondtam.
Hátradőltünk a fűbe, mindkettőnk lába lelógott a domb szélén és néztük az eget, ami olyan volt, mint egy kavalkád. Nyoma sem volt a tegnapi kékségnek, csak szürke tompaság zúdult egyre közelebb hozzánk, mintha a fejünkre akarna zuhanni, a nap fénye szűrten jutott az arcunkra, hunyorogni sem kellett. Lassabban dobogott a szívem, mint eddig valaha. Levegőt sem vettem volna, ha nem kényszerítem magam, mert úgy eltompult mindenem, hogy egy darab kavics lettem, tömör belsejű, ami sem kívül, sem belül nem mozog.
- Srácok… - Titusz hangját hallottam valahonnan a végtelen távolból – Minden oké?
Nem válaszoltam, úgy maradtam, de Danny felült és Tituszra nézett. Nem láttam, nem hallottam, de tudtam, hogy megrázza a fejét.
- Akkora kibaszott szopás – Titusz leguggolt, a térdei recsegtek-ropogtak a mozdulattól – Grace, segíthetek valamit?
- Igen. Adj valamit, amitől mindent elfelejthetek.
A két srác komoran nézett egymásra, Danny újra megrázta a fejét.
- A fűtől még rosszabb lesz, tudom – sóhajtottam. Aztán motorhang ütötte meg a fülemet, annak a hangja, mikor valaki erősen nyomja a gázt és elfelejt váltani. 
- Baszki – mondta Danny és felpattant mellőlem.
- Ez ki?
Hallottam a fékezést, aztán az ajtó kicsapódását. Puha lépteket a gazban és legfülsiketítőbb hangú férfit a világon.
- Grace, gyere haza most.
- Ki vagy te, hogy parancsolgass neki? – Danny ökölbe szorított kézzel állt mellettem és úgy nézett Robertre, hogy senkinek sem maradt egy pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy bármelyik pillanatban ütni lenne képes.
- És te ki vagy, bunkó? Most halt meg az apja, te meg nem engeded vissza a családjához? Hogy méltóképp gyászolhasson?
Erre én is felültem.
- Te még mindig nem vagy a családom, te fasz.
- Grace, tudom, hogy nehéz, de édesanyádnak szüksége van rád. Mellette kell lenned. Nem hagyhatod egyedül.
- És mellettem ki lesz, csak nem te? – felálltam Danny mellé. Ugyan nem nőttem magasra, de olyan egyenes háttal álltam, hogy félelmetesebbnek éreztem magam az összes férfinél. Annyi volt bennem a düh, hogy a hajam is a magasba meredt.
- Segítek neked, de ne maradj itt. Ők sem a családod.
Danny elindult mellőlem Robert felé és egy balegyenest kent a seggfej szeme alá. Én is összerezzentem attól, ahogy Robert felüvöltött.
Aztán újra kinyílt a kocsi ajtaja és az anyósülésről kiszállt az anyám.
Grechen rendbe szedte magát. Haja újra fényesen lapult a füle mögé, szemöldöke frissen volt rajzolva, az elengedhetetlen rúzs pedig vöröslött penge vékony ajkain, habár kicsit redőzötten, mert rég nem frissítette fel. Kosztüm volt rajta, a rózsaszín, mintha csak Jackie Kennedyt akarta volna utánozni. Üvegszálas harisnyát húzott a lábára, magas sarkút és úgy állt a gazcsomók között, mintha felettük lebegne.
Sok rosszat lehetett mondani anyámról, de az biztos, hogy volt tekintélye. Danny hátrább lépett Roberttől, Titusz kihúzta magát, én pedig önkéntelenül megigazítottam a hajamat, mintha lett volna bármi jelentősége is annak, hogy áll… anyám szemében lehet, hogy volt.
- Tehát ezek azok? – kérdezte érdes hangon és úgy nézett végig Tituszon, mintha poloskát látna a konyhában.
- Grechen – mondta Robert és a felpüffedt szemére nyomta a tenyerét – Szállj csak vissza, megoldom…
- Látom – válaszolta anyám és kicsit undorodva attól, hogy a cipősarka elsüllyed a puha földben, elindult felém. Danny kitért az útjából és Titusz is még messzebb lépett. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek, és mikor már anyám parfümje is megcsapott, a gyomrom is beleremegett. Mielőtt megérinthetett volna, nagyon gyorsan levegőt vettem:
- Ideköltözöm.
Anya már nyújtotta felém a kezét, de megállt a levegőben. Olyan dermedt volt a csend, hogy csak a saját szívdobogásomat és az ég kezdődő dörgéseit hallottam, semmi mást.
Danny belevakart a hajába, Titusz pedig kereste a módot arra, hogy köddé váljon.
- Ne hülyéskedj, ide? – Robert szólalt meg először.
Anyám hátranézett kis kegyeltje szemébe, aki azonnal vissza is szívta a még előkívánkozó mondatait.
- Ha itt maradsz – mondta az anyám – Nem csak engem fogsz megsérteni vele. Az apádat is.
- Az apám nem él. Ő már nem fog megsértődni rám.
Anyám hatalmas pofont adott az arcomra. Műkörmei egy pillanatra a bőrömbe is fordultak, az ütés erejétől pedig az egész fejem oldalra biccent. Dacosan mosolyodtam el.
- Ettől nem fogom másképp gondolni – súgtam neki.
Anyám olyan fenségesen, ahogy közeledett, úgy is fordított hátat. Beszállt a kocsiba, Robert csak egy kis fáziskéséssel bírta követni.
- Grace… - suttogta Danny döbbenten és meg akarta fogni a kezem, de én kiléptem előle.
- Nem kell. Hagyj.
Mintha mi sem történt volna - s valójában úgy éreztem, nem is történt semmi - visszaültem a domb oldalára. Az ég egyre nagyobbakat dörgött, aztán az ég is köpni kezdte a bőrömre a kis esőcseppjeit. Danny még állt mellettem egy darabig, aztán az ölébe vett és a lakókocsiba vitt a szakadó eső elől.

***
Nem tudom, Titusz mikor ment el. Élőhalottként feküdtem az ágyban, Danny pedig bekapcsolta a tévét, hogy történjen valami, legyen olyan, mintha élnénk, ne legyen kriptacsönd és tiszta kétségbeesés.
Egy darabig kóválygott a konyhában meg a fürdőben, aztán hozott nekem egy meleg vizes kendőt és letörölte a saras-véres kezemet, a lábamat, az arcomat. Lehúzta rólam a pólót és nadrágot, kivette a hajgumit a hajamból.
A melltartóm csatjánál babrált, mikor először megmozdultam, hogy segítsek neki. Fél kézzel eloldottam a kalodát, aztán Dannyre néztem hosszan és várakozón.
- Szeretnéd? – kérdezte.
Bólintottam. Habár addig a szex gondolata meg sem fordult a fejemben, ahogy egy szál alsóneműben ültem az ágyon, egy pillanatra úgy éreztem, hogy segíthetne. Ráakaszkodtam Danny szájára, megharaptam, lehúztam az ajkait, aztán magamra rántottam az egész testét és terpeszbe raktam a lábamat. Danny gyengéd akart lenni, és eddig mindig azt kívántam, bár többet foglalkozna azzal, hogy bemelegedjek, bár többet lehelne a bugyimra, bár több csókot kapnék az egész testemre, de most, hogy próbálkozott vele, a gondolat is undorított. Leállítottam a puha mozdulatait és megráztam a fejem. Értette.
Míg ő a bugyim alá tette a kezét és erősen belenyúlt a testembe, addig én a lábaimmal húztam le róla a nadrágot, karmoltam és haraptam mindenhol, ahol csak értem. Éreztem a rándulásain, hogy nem erre vágyik, de mivel szó nélkül tűrte, egyre erősebb lettem, s habár igazi fájdalmat okozni nem tudtam, azért megpróbáltam.
Mikor Dannyről végül lekapartam a nadrágot – és becsületére szóljon, nem segített – akkor vette ki a kezét belőlem. Olyan erővel rontott aztán belém, mintha kezdte volna kapiskálni, mit akarok kihozni a helyzetből. És miközben vérezni kezdett a válla a körmeim alatt, én nyugodtan zokoghattam minden egyes lökésénél.
Mintha az fájt volna.
Hamar besötétedett. Kint tombolt a vihar, döngette a lakókocsi ablakait, mi pedig úgy próbáltunk elaludni Dannyvel egymás mellett, hogy nem volt több, mint hat óra, a szemem alá száradtak a könnycseppjeim, és ő nem mert hozzám szólni.

A tv mindig ment, és úgy tűnt, mintha életünk összes elviselhetetlen pillanatát Martha és Richard árubemutatójával akarnák narrálni… Danny egy üvegpoharat hajított sok néma perc után a képernyőnek.