-->

2014. szeptember 2., kedd

2. rész - A reggel

Olyan sokszor hívott anyám, hogy a hatvannal szinte alálőttem. Lassan előszedtem a ruháimat a legindokolatlanabb helyekről - úgymint hűtőszekrény -, s közben megpróbáltam visszahívni az otthont, de már nem reagáltak. Danny magára húzott egy alsónadrágot és visszazárta a paravánt Tituszra és Ashra.
- Nem kelted őket? - kérdeztem.
- Minek? Hogy kezdődjön a tegnapi elölről? Szeretem a békét - magához húzott és odanyomta az ajkát a homlokomhoz.
- Mennem kell - húztam el magam - Már dél is elmúlt. Anya őrjöngeni fog. Megint megbüntet Roberttel.
- Mondtam, hogyha még egyszer kiejted a nevét, megőrülök!
- Jó, jó. Fáj a fejem is - elkezdtem keresni a táskámat.
- De miért akarsz hazamenni? - kérdezte.
- Nem akarok.
- Nem értelek téged - Danny mérgesen összevonta a szemöldökét - Tegnap még megszökteted magad, ma meg szaladsz vissza az első telefonra.
Kiegyenesedtem és Dannyre meredtem.
- A hatvanadikra. És hazamegyek, talán azért, hogy végighallgassam, mennyire nagy szégyent hozok mindenkire, talán azért, mert mégiscsak ott lakok.
- Ide is költözhetnél - Danny még mindig gorombán nézett - Tudom, hogy nem túl nagy, de összkomfortos. És zajlik az élet.
A paraván felé pillantottam és ezt nem vontam kétségbe. Leültem a jó öreg kanapéra, ami sör és cigi szagtól penészlett és a még mindig ernyedten villogó karácsonyfaégőkre néztem.
- Nem tudom, Danny… Tényleg? - hunyorogtam egyet ő pedig közelebb lépett.
- Furcsa, hogy még sosem ajánlottam fel, de annyira egyértelműnek éreztem.
Danny belefésült a hajamba, napbarnított ujjait végighúzta a fejbőrömön, aztán elém guggolt. A szeme átváltott szikrázóból forróvá, mint a nyári aszfalt, féloldalas, döcögő mosoly ült a szája sarkában. Ha anyám látta volna így, sosem kételkedett volna a szerelmemben.
Elgyengülve a vállára tettem a kezem és megsimogattam a tarkóját.
- Már nem is vagyok másnapos - mondtam halkan.
- Gracie - elpuhult hangon szólt, én pedig tudtam, hogy csók következik. Lassan behunytam a szemem, ő egyre közelebb hajolt, meleg lehelete megcsapta az orromat, s bár éreztem benne a dohányt, az alkoholszagát egyáltalán nem. Ajka már súrolta az enyémet - Komolyan. Szeretnék veled ébredni. Már leérettségiztél. Felnőtt vagy. Költözz ide. És ne haragudj, hogy nem ajánlottam fel hamarabb.
Minden kislány arról álmodik, hogy valaki ezt mondja neki, így, ilyen közel, ennyire recsegős-romantikusan. Megcsókoltam, de nem válaszoltam. Úgy gondoltam, jobb az ilyet lógni hagyni a levegőben, mert ami kimondva ilyen szépen hangzik, lehet, hogy a valóságban már sokkal érdesebb, de Danny sem firtatta, csak tovább csókolt, egészen addig, amíg bele nem nyomott a támlába, annyira, hogy már igazán kényelmetlen volt. Mire elhúzódtunk egymástól, a paraván alól Titusz csizmája eltűnt. Feljebb toltam magam és csöndre intettem Dannyt. Nyöszörgés és nejlonzörgés hallatszott, majd a paraván kicsapódott, és Tituszt láttuk kapaszkodni a zuhanyfüggönyben. Végeláthatatlan kígyói bánatosan tekergőztek az oldalán, a hasán, a hátán lángoló főnix meg szinte fáradtnak látszott. Hátranézett Ashára, akinek meztelen lába már a linóleumon, feje még a mosdó tövében pihent, aztán oldalra nézett, ránk, és újra megkapaszkodott, ezúttal a paravánban.
- Minden oké? - kérdeztem?
- Shhh - mondta és Ashára mutatott.
- Danny, menj már segíteni neki - böktem oldalba a férfimet - Szerintem nincs minden rendben.
- Nem kell! - Titusz nyüzüge testét lassan átvonszolta a konyhába, ahol pedig lepihent a pultra támaszkodva és vizet töltött magának.
Több perc telt el azzal, hogy Danny vigyorgott, Titusz meztelenül kortyolta a vizet, Asha pedig az apró fürdőszobából kilógva aludt, mint akit agyonütöttek. Kezdett zavarni a látvány, hát felálltam és megfogtam a táskámat.
- Hát akkor… majd jövök - mondtam és mielőtt Danny egy szót is szólhatott volna, már becsuktam magam mögött a lakókocsi ajtaját.
A hátamra dobtam a táskát, és ahogy caplattam a lejtőn a város irányába, csak azon járt a fejem, hogy Danny össze akar velem költözni. Persze ott volt az a vibráló kislány a fejemben, aki vigyorgott, ahogy az arcán kifért, de volt egy sokkal borongósabb másik. Nem ilyen egyszerű kibújnom anyám hóna alól. Ki fizeti ezentúl az életem? Mikor látom apámat, ha anyám ezek után kiutál a világból? Mi lesz, ha Danny elhagy?
Persze tudtam azt is, hogy nyilván nem végleges döntésről van szó, de azt is, hogy ez megváltoztatja az utamat. Anya számára örökre nyilvánvalóvá válik, hogy nem gyakorol egy csepp kontrolt sem felettem, apa csak egyedül marad, én pedig őrülten fogom leélni minden napomat, hihetetlen impulzusokkal és még az is lehet, hogy zenész lesz belőlem.
Lecsúsztam egy homokkátyún, aztán megkapaszkodtam az útszélén meredező gazban és döbbenet volt konstatálni, hogy ezen az úton Danny a Harleyval közlekedik és nemegyszer engem is felhozott már. Ha anya tudná, hogy hol vezet általában csak közepes részegen, szélütést kapna. Talán rohanna apához, aki legyintene, rágyújtana egy jó szivarra, aztán megenyjebenyjézne engem.
Egyetemre nem mentem - minek is, hiábavaló elköteleződés több évre - tehát valójában több hónapja érett, hogy minek vagyok otthon? Érezni akarom az életet, Dannyvel az oldalamon, embereket akarok, fiatalságot, kihajolni a kocsi ablakán és üvölteni, itt motorozni, ahol embernek eszébe nem jutna. És akarom apámat is, akihez hazamehetek, ha elfáradok. Azt akarom folytatni, ahogy most van. Nem akarom a változást. Jó ez nekem így…
Danny a domb lábánál ért utol a motorjával.
- Pattanj - mondta, s mikor csak késleltetve szálltam fel, nem indult el, hanem hátrafordult - Mi van? Elintéztem Tituszt. Beraktam az ágyba, Asha meg nem igen mozdult, szerintem aludni fog, mire hazaérünk. Gyere. Én is ott akarok lenni, mikor bejelented anyádnak, hogy hozzám költözöl.
Delgard forgalmasabb volt így nyár végén, mint amennyire megszoktam, de ennek lehet, hogy csak egy oka volt - nem Dannyre, hanem az útra figyeltem és láttam, milyen közel suhanunk el a mellettünk araszoló kocsik mellett és láttam, hány teherautót előzünk meg, hogy még átérjünk azelőtt, hogy a lámpa pirosba váltana. Ideges voltam. Az nem zavart, hogy Danny gyakorlatilag először fog anyámmal állni szemtől szemben és belép a házunkba, aminek az előszobája is sokkal nagyobb az ő lakókocsijánál, inkább a szüleimtől féltem. Magamtól.
- Danny...
Alig egy utcára voltunk, mikor megböktem a hátát.
- Danny, álljunk meg.
- Rosszul vagy? Mindjárt odaérünk.
Meg sem fordult a fejében, hogy még kételkedek.
- Nem, csak...
Már majdnem a házunk elé értünk, amikor leállt, lerakta a lábait és az arcomra nézett.
- Nehogy azt mondd, hogy máris meggondoltad magad.
- Átgondolni sem volt időm, nemhogy meggondolni! - mondtam halkan, de szemrehányással a hangomban.
- Te mondod mindig, hogy menekülsz. Hogy szeretsz. Hogy ez éltet téged. Hogy eleged volt a konformista életedből.
- De nem lehet egyik pillanatról a másikra csak úgy otthagyni! Még másnapos vagyok, még alig működik az agyam. Asha meztelenül lóg ki a fürdőszobádból, és én nem hozhatok meg egy ilyen döntést. Otthon semmi sem működik, mégsem menekülhetek, mert az gyáva dolog lenne. Te ezt nem értheted.
Danny arca elsötétült, de ami rosszabb, csalódottan vonaglott meg a szája.
- Nem érthetem…
Leszállt a motorról, én pedig utána.
- Nem úgy értettem, hogy…
- Nem élnek a szüleim, Grace. Világ életemben a magam ura voltam. De egyet mégis tudok. Ha nem lépsz ki abból, ami felemészt téged, egyedül maradsz benne. Változtatni kell, ha változást akarsz. Ha nem akarsz változtatni, igazából nem is emészt fel téged semmi. Hazug vagy és játszol velem? Hülyét csinálsz belőlem, mikor zokogva hívsz, hogy senkinek érzed magad? Hogy senki sem támogat? Hogy minden egy kalap szar? Akkor hazudsz. Akkor csak unatkozol. A gazdag kislány unatkozik.
- Danny! Hogy mondhatod ezt? Nem tudom, nem érted? Annyi mindenre szükségem van és…
- Most a pénzről beszélsz?
- Nem!
Leültem a földre és éreztem, hogy ég a szemem. Túl sokszor sírtam, főleg sokszor Danny előtt, de nem tudtam megállni, mert dobogott a szívem, lüktettek a vénáim, és hatalmas kőtömbök gurultak jobbra-balra a hasamban, nyilván a tegnap estétől is. Danny összezavarodva nézett rám.
- Ha most manipulálni akarsz…
- Dehogy akarlak, csak szarul vagyok! - ránéztem és amint kigurult az első könnycsepp az arcomra, dühösen fel is pattantam - Te akarsz manipulálni! Mi lesz, ha nem költözök hozzád? Itt hagysz?
- Ne csináld ezt…
- Nem tudom, érted? Semmit sem tudok.
Ahogy ott álltam, Danny újra felengedett és már csak szánakozva figyelte a könnyeimet.
- Ne sírj - mondta halkan - Akkor majd később megbeszéljük. Csak ne sírj már.
Lassan közelebb lépett és sután - ahogy ilyenkor szokott - átkarolta a derekam, én pedig nagy levegőket véve próbáltam megnyugodni a mellkasán.
- Ne sírj…- suttogta.
- Jó.
- Nem akartalak rábeszélni. Csak azt hittem, hogy szeretnéd - Danny hangja még mindig halk volt és tudom, hogy nyugtatni akart, mégis újabb görcsszerű zokogás akadt a torkomon. Valójában én sem értettem, hogy miért.
- Csak túl korán van még, gondolom, ne foglalkozz velem - suttogtam nehezen.
Vörös szemekkel léptem a hallba, Danny fogta a kezem, de nem néztünk egymásra. A hatalmas csillár öt méteres magasságból lógott a fejünk fölé, s éreztem, ahogy Danny felkapja a fejét. Tenyerének szorítását gyengülni éreztem.
- Elég megalomán, nem? - néztem rá gyenge mosollyal. 
Danny nem válaszolt, csak tekintetével körbejárt minden apróságot. A márványozott asztalon ülő telefont, a kovácsoltvas lépcsőkorlátot, a tölgyfaajtókat aztán megint a csillárt, sokáig. Elengedtem Danny kezét, hogy gyorsíthassak a lépteimen.
- Megmutatom a szobámat - mondtam neki.
Mikor leültünk az ágyam szélére, furcsa bódulatot fedeztem fel Danny arcán. Óvatosan megcsókoltam a szája sarkát, mire összehúzta a szemét, aztán visszacsókolt.
- Ha egy ilyen palotában élnék, lehet százszor is meggondolnám, hogy átköltözöm-e a dombra.
Felháborodhattam volna rajta, mégsem tettem, mert annyira őszintén hangzott.
- Nekem nem emiatt vannak kétségeim. Csak úgy...
Danny szeme továbbra is messze volt tőlem, de nem akartam gondolkodni, túl fáradt voltam, hogy újra beszélgetni kezdjünk. Sóhajtottam, és lassan hozzátettem:
- Bár ezt az ágyat amúgy egészen szeretem. És rossz lenne itt hagyni.
Danny beletörölt az arcába, aztán fáradtan feljebb tolta magát.
- Most? Komolyan, Grace?
De nem foglalkoztam vele. Lassan letoltam a cipőimet és hagytam, hogy parkettára érkezve teleszórjanak mindent odaszáradt sárral.
- És a legrosszabb az egészben, hogy abszolút sohasem aludt még nálam senki - kigomboltam a blúzom - Még rokon sem. Annyi kurva szoba van, hogy mindenki feleslegesnek látja, hogy osztozzon egy ágyon.
Danny halványan elmosolyodott és ő is levette a cipőjét.
- Tehát, anyádék is külön alszanak?
- Fú, nem is tudom, hogy aludtak-e valaha együtt. Talán egyszer - mutattam teátrálisan magamra, aztán kiszabadítottam a mellemet a melltartómból - Ezért nyilván hálával tartozom.
- Ezért nyilván én is…
Mindketten ledőltünk a frissen mosott ágyneműk közé, aztán szorosan egymásra feküdtünk.
Lehunytam a szemem és arra gondoltam - úgysem emlékszem az előző estére. Aztán mélyen megcsókoltuk egymást.


Danny meztelenül feküdt a hátán én pedig kigombolt ingben mellette. Arra sem volt szükség, hogy én is teljesen levetkőzzek, csak bugyi nem volt rajtam, de lehet, hogy azzal együtt is megoldottuk volna. Szóval nem lett volna precedens.
Pár percig néztük a baldachint a fejünk felett, aztán Danny felült és öltözni kezdett.
- Nem tudok megmozdulni - mondtam, de nem néztem rá. Hallottam, hogy felhúzza a sliccét.
- Mennem kell - válaszolta.
- Nyilván. De nem fogsz - sóhajtottam - Hozzád költözöm.
Danny megfordult és végignézett rajtom. Összeráncolta a szemöldökét. 
- Milyen befolyásolható vagy. Tudom, hogy remegsz a kielégültségtől, de azért...
Visszamászott az ágyba, aztán elmosolyodott.
- Komolyan?
- De dolgoznom kell valahol. Mehetnék oda is, ahol te vagy - az oldalamra fordultam és végigsimítottam a farmerján.
Megfogta a kezem, megcsókolta az ujjbegyeimet, és mellém dőlt. Aztán lestük egymást, ő azért, hogy lássa, mennyire gondolom komolyan én pedig azért, mert arra gondoltam, sokkal közelebb vagyunk, mint amennyire szex közben, alig öt perccel ezelőtt.
- És - tettem hozzá - Fokozatosan akarom. Nem fogok most mindent a motorra pakolni. Próbáljuk ki. Rendezzünk el mindent.
Danny nem válaszolt, csak bólintott egyet mosolyogva. Megfogta a meztelen oldalamat, odahajolt a számra és puszilgatta.
- Nem jó ötlet, hogy a gyárban dolgozz velem. Nem hiszem, hogy bírnád.
Keze hátrább csúszott, a meztelen fenekemre, de eltoltam.
- Tudom Danny, hogy nem bántásnak szántad, de ezt nem mondd többször. Bízz a legjobbakban. És ha bömbölve jövök ki, nem mondd, hogy megmondtam. Vannak bizonyos önértékelési gondjaim, ismered őket. Engem nem inspirál, ha nem hisznek bennem. Én nem vagyok csak azért is fajta - nekem nem megy egyedül. Segíts. És ez nagyobb kérés, mint amit szerettem volna kérni bárkitől, valaha. De legyél mellettem és legyél, aki támaszt. Cserébe én is leszek a tied. Ha szeretnéd. Ha összeköltözünk. Mert akkor tudni fogom, hogy jól döntöttem. Rég nem kaptam már pozitívat itthon, hidd el, de te majd hidd, hogy lehetek valami. Akkor is, ha egyelőre a valahol egy gyárban van… Danny.
Nem válaszolt, nem is mozdult, csak puha lett a keze és elszánt a tekintete.
- Melletted szabadnak érzem magam. Olyan elmenni innen, ebből a házból, és megérkezni hozzád, mint az első hideg levegőkorty a Mount Everest tetején. És ezt jegyezd meg Danny, mert többet nem fogom mondani.
Ujjaival megragadta az oldalamat, a farmeréhez húzta a csípőm és azon a rekedt, mély hangján azt mondta nekem, hogy szeret. 



Tudatlanságtól
ragyog testük, lelkük – ám
tudom: tanulnak...

2014. augusztus 28., csütörtök

Igor találkozása Smjerttel

http://www.youtube.com/watch?v=K9hNZaiGIzc  

Halkan becsukta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot a zárban. Olyan sötét lett, mintha szénport szórtak volna el a levegőben, de Smjert nem rezzent. Szemében ott lapult az a tudás, amit nem tanult senkitől, az a szikra, ami bármilyen útvesztőből kivezette - nem csapott zajt, nem lépett recsegő deszkára, nem rúgott a szétszórt tárgyakba, mert tudott megérkezni, belopózni s akkor vették észre, amikor ő akarta, soha sem előbb vagy később. Minden ház alaprajza ott lapult a fejében, minden kert, út, erdő meg város - ha egyszer valaki megpróbált elmenekülni előle, hiába ugrott át minden kerítésen, hiába tett kacifántos köröket, bújt meg az árnyékban, Smjert mindig ott várta a másik oldalon - valamikor annyival előbb, hogy cigarettára is rá tudott gyújtani unalmában. De általában nem kellett futnia, még várnia sem - legtöbb esetben csak saját magát szórakoztatta azzal, hogy egérutat adott vagy nagyobb zajt csapott, mint általában. Még akkor sem hibázott soha. Utálta magát érte, de csak egyvalami miatt - semmit sem ért a tudása, ha anélkül is minden a karjaiba ugrott.
Hiába volt koromsötét, a különös izgatottságot ezúttal sem érzett - a ház rendezett volt, logikus, L-alakú - a kihívás nyomát sem lehetett találni. Egy öregember  lakott benne egyedül, kicsit süket, kicsit együgyű. Nem voltak rokonai, a barátaival már hosszú évek óta nem találkozott, a szomszéd gyerekek pedig mindig kavicsokkal dobálták a szobája ablakát, hogy feldühítsék. De az öreg nem dühödött fel, soha. Csöndes volt - csak szivarozni szeretett vagy néha a biciklijére pattanni és tekerni egy kört a városban. Smjert szomorúan lépett a konyhába és a villanykapcsolóra támaszkodott. 60 wattos égő robbantotta ki magából a fényt, ő pedig kinyitotta a hűtőt és kivett belőle egy féldoboz tejet. A konyha átlagos volt, pár pohár állt a csöpögtetőben, kórházfehér falakon repedések rohantak keresztül, semmi különös, sem alkohol, sem egy kreatív gyümölcsös tál, csak precíz szükséglet, pár szelet kenyér egy elkötött zacskóban. Nagyot kortyolt a tejből, hogy érezze magát valakinek, aztán elindult körbe, a lakásban. Az utóbbi években ragadt rá ez is, aztán rigolyásan mindig eljátszotta, mert Smjert hajlamos volt a szokások rabjává válni - mindig alaposan körülnézett, kinyitogatta az ajtókat, kapcsolgatta a villanyokat, böngészte a könyvespolcot meg a családi fényképeket, akárhányszor járt valahol. Persze leginkább a nagyképűség vezette, mint a kíváncsiság - fitogtatta magának, hogy bármit megtehet - de mélyen, belül azért csak azt akarta, hogy valaki kijöjjön egy baseballütővel a kezében, és jól rásózzon a hátára. De nem sóztak rá soha.
Itt is minden maga volt a középszerűség. Smjert el se merte képzelni, milyen életbe csöppent bele, mi lehet ebben a házban az, ami picit is felkelti a figyelmét - mindenhol úgy hagyta a villanyt és résnyire húzott szemmel vizsgálta az üres nappalit, a rendezett fürdőszobát, a folyosót, aminek a falán csak egy virágos kép lógott és végül megnézte a könyvespolcot is, ahol a könyvgerinceken végigsimítva egy olyan címet sem talált, amelyet tartott volna valamire. Dühös könnycsepp gyűlt a szemébe és a Csinovnyik halálára gondolt. A kedvenc és egyben legutáltabb olvasmánya volt és soha sem találta senkinél - pedig megfogadta, hogy ahol Csehov ott van, oda kicsit később tér vissza. Régen olvasta, de akkor zokogott az első szavától az utolsóig. Ezzel a furcsaságával is egyedül maradt az életben. Senkit sem rázott meg úgy az értelmetlenség, mint őt.
Igor sípoló légzése kihallatszott a szobájából. Fura, fonnyadt illat telepedett az ajtó elé, a magány illata - Smjert hangtalanul kinyitotta az ajtót és a padlószőnyegre lépett. A por beitta magát a falak és a bútorok közé, a penész a sarokban kúszott felfelé, s a függönyök megsárgulva ernyedeztek az ablak előtt. Smjert azt hitte, a hálóban kicsit több életet talál, de csak Igort találta - gondolta, itt az ideje rágyújtani - itt úgysem menekül már el senki.
Az ágy szélére ült, ami nagyot nyekkent alatta, és a kabátja zsebéből elővette kedvenc cigarettáját. Igor sípolása egy pillanatra sem változott meg, Smjert addig ült mellette, amíg el nem szívta azt a cigit szűrőig, aztán megfogta Igor vállát. A sípolás megszűnt, két ráncos szem résnyire nyílt, aztán sokáig csend volt, sok percig, míg a száj is feloldott, és Igor úgy kezdett el üvölteni, hogy minden villany le akart kapcsolni félelmében. Rezegtek a fények, a semmilyen ház lakója pedig ősz halántékához kapott, aztán megint üvöltött és ezt sokáig, míg el nem fogyott a levegője és rázni nem kezdte a köhögés.
Smjert türelmesen várt és merev tekintettel figyelte Igor szenvedését.
- Nem akartam megrémiszteni - suttogta mély hangon és lehorgasztotta a fejét. Most még csak szórakozni sem szórakozott. Bár egérutat készült adni, nem töltötte el a vadászat izgalma... Összeérintette hosszú ujjait és próbálta visszatartani a sírást, próbálta nem érezni, amit a Csinovnyik közben érzett mindig.
Igor nem válaszolt. Nem szólt semmit és nem kiáltott újra. Ujjai reszketve markolták a paplan szélét, teste összes idege egy görcsbe rándult össze és a szeme sarkából úgy pergett egy könnycsepp a halántékára, mint előtte Smjertnek - csak az övébe semmi düh nem volt, csupán reflex.
- Nyilván figyelmesebbnek kellett volna lennie - mondta Smjert percekkel később és felemelte a fejét - De ez egy különleges este, Igor, mert úgy döntöttem, hogy maradok. Akar velem beszélgetni? Megértem, hogy megijedt - tette hozzá aztán újra a kabátjába nyúlt - Kér egy cigarettát?
Igor nagy, recés levegőt vett. Smjert gyűlölte nézni, milyen nehezen tápászkodik ülő helyzetbe, gyűlölte látni az összes rándulást, a homályos pupillát és a rettegést. Nem várta meg a választ, saját maga húzott ki egy szálat, Igor szájába tette, meggyújtotta. Az öregnek láthatóan jól esett. Aztán egy darabig nézték egymást. Igor arca közelről még halványabbnak tetszett, közelülő szemei homályosak voltak, széles szája pedig pengevékony. Smjert úgy érezte, ha újra lehajtaná a fejét, nem is emlékezne ezekre a vonásokra.
A cigaretta hamuja a fehér paplanra hullott, Igor odanézett és leporolta. Vastag, ráncos ujjain megmaradt a korom, a pizsamájába törölte.
- Aztán... - szólalt meg halkan - Ilyenkor mi a teendő?
Smjert elmosolyodott a rekedt hang hallatán.
- Azt csinál, amit szeretne, Igor. Elrohanhat, meggyőzhet, könyöröghet, elbújhat, segítséget kérhet, imádkozhat, ami tetszik.
- És nem lehetne, hogy csendesen túlesünk rajta? - Igor összefacsarodva, szánalmas tekintettel Smjert szemébe nézett.
- Nem akar megpróbálni semmit?
- Nem.
Smjert ökölbe rántotta a kezét. Miért nem?
- Ha kapott tőlem egy ilyen esélyt, éljen vele az Istenért! - a hang olyan élesen visított a szobában, hogy Igor elejtette a cigarettát. Smjert elszégyellte magát.
- Ez így nem esély, csak kínzás - felelte Igor némi csönd után - Mert ha eljött, nincs mit tenni, nem igaz?
- Csak próbálja meg, Igor. Meséljen az életéről. Rohanjon el... Egész életében nem tett semmit, nem? Akkor most.
A levegő meleg és pállott volt, az éjjeliszekrényen megsárgult fényképek álltak, olyan régiek, hogy több gyűrődés volt, rajtuk, mint Igor szétizzadt lepedőjén. Olyan nyomorult élet volt ez, ahol semmi sem számított, ahol nem érzett senki semmit, ahol nem fájt és nem volt boldogság - ahol minden csak ment, nap a nap után... egy üres perpetuum mobile.
Igor odapillantott a képekre, bólintott, aztán Smjert szeme közé.
- Sok szívszorító történetet hallottam már. Az esküvő után, a gyermek születése pillanatában. Szeretek én élni, de nem értem. Miért velem akar megküzdeni? Annyi ember megérdemelné.
Smjert összeszorított szájjal, még mindig ökölbe szorított kézzel meredt maga elé - Igor sem érti. Senki sem érti, miért nem érti?
- Mert így lesz értelme az egésznek - nyögte Smjert és a kezébe temette az arcát - Nem akarok jelentéktelen lenni, de így az leszek. Megint az leszek. Mint maga.
- Nem önző egy kicsit? - kérdezte Igor - Végülis rólam van szó.
- Nem csak magam miatt csinálom! Az ember életének fénypontja, a vége. Katarzis. De ha nincs katarzis? Ha csak volt és elmúlt?
- Dehogynem önző, azt akarja, hogy beszéljenek magáról, hogy féljenek, tiszteljék, ámuljanak, mit tudom én! De utánam csend marad, rám nem fog emlékezni senki. Nem fogok könyörögni. Nem csinálok semmit. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Smjert Igor nyakához nyúlt, s amint az öreg visszadőlt a párnára, csapkodva rohant ki a szobából. Végigszaladt a folyosón, a fürdőn, a nappalin, mindent megnézett újra, de sértett volt és rettegett. A tudás a szemében semmire sem kellett, ő sem kellett semmire és mindez annyira fájt neki, hogy úgy érezte elporlad.
Fényáradat volt az előszobában, s mikor kinyitotta az ajtót, a sötétségbe lépett ki. Elfordította a kulcsot.


Igor másnap reggel gyűrött arccal, kialvatlanul ébredt. Nem tudta, mitől lett kormos a pizsamája, de a mosógépbe dobta, és csodálkozva kapcsolgatta le a villanyokat minden szobában, mert az összesben égett. Először megrettenve azt gondolta, betörtek hozzá - de alaposan körülnézett és megállapította, hogy nem tűnt el semmi. Csak a tej fogyott el a hűtőből, úgyhogy kikövetkeztette, hogy biztos csak ő ivott este és úgy hagyott mindent. Felöltözött, megfésülte ritkás, ősz haját, megmosta a fogát és a biciklijére ült, hogy elinduljon a sarki boltba tejért a reggeli kávéhoz. A környékbeli gyerekek a játszótéren zsibongtak, és amikor meglátták, felé hajították a labdáikat. Igor felemelte az egyik ujját és dorgálón odaintett nekik, aztán tekert tovább, a hűvös szél csípte az arcát, mikor gurulni kezdett lefele a lejtőn, nagy levegőt vett, hogy átjárja a reggeli frissesség zamata, aztán köhögött egyet, nem figyelt s oldalról belérohant egy teherautó.
Smjert világító szemmel nézte egy kerítés tövében ácsorogva, cigarettát pöfékelve.
- "Mindenkinek meg kell halnia. A semmit választani az egyetlen mód, hogy diadalmaskodjunk a halál felett." - ellökte magát a betontól és halkan hozzátette -  Diadalmaskodtál felettem Igor, tegnap este, de akkor sem győzhetsz.
Aztán hátat fordított a kialakult káosznak, és nyugodt léptekkel továbbindult. Senki sem vette észre, hogy valaha is Igornál járt.



* Shan Sa

2014. augusztus 20., szerda

1. rész - A lényegtelen/2

Mikor Titusz megérkezett, már semmilyen racionális gondolatot nem tudtam megfogalmazni. Danny ölében voltam, s úgy kucorodtam hozzá, hogy mindenem hozzáérjen. Rátette a kezét a lábamra, az ujjai alatt pedig érezte, hogy rángatózok. Fránya izom.
Asha cigarettát tömött, mikor Titusz felé fordította a fejét. Asha olyan lazán emelte intésre a kezét, mintha egy legyet akarna elhessegetni, mégis áradt belőle a feszültség, amibe az ujjvégei beleremegtek, az erek pedig megrándultak a nyakán.  Titusz nem viszonozta az intést, inkább úgy nézett rá, hogy egyértelmű legyen, látták már egymást meztelenül, s még engem is égetett az a leereszkedés, ami áradt belőle. Asha keze le is hanyatlott leverve az összes dohányát, majd gyorsan vett az én cigimből, felállt, és becsapta maga mögött a lakókocsi ajtaját.
Titusz felhúzott szemöldökkel nézett utána, de látható elégtétellel.
- Hát ebbe meg mi ütött? - kérdezte, aztán ledobta magát elénk úgy, hogy az egész lakókocsi feszülten roskadt egyet.
- Szia, Titusz - köszöntem és kirántottam magam a korcs kis békémből - Nem ebbe, hanem belé. És amúgy meglátta a képed. Szarul nézel ki. 
- Angyali Grace. Nem lehet mindenki olyan jó kiállású, mint Danny.
- Ő sem jó kiállású - vontam vállat - Vagy ha az is, ne mondd neki, mert hatalmas az egója.
- Mint mindene - morgott az említett.
Titusz nevetett, aztán a tarkójára kulcsolta mindkét kezét és hátradőlt. Vékony karját körbefonták a tetoválások, rövid pólója felhúzódott a köldökéig, látni engedve vékony hasát és az ott tekergő zöld-ezüst kígyókat. Bár vigyorgott és a szokásos nemtörődömséggel fütyülte ki a világot, tényleg rosszul festett. Szeme alatt ráncos karikák lapultak, mindene gyűrött volt és szürke, vékony, mosolygós szája pedig mályvaszínűvé sötétült, amitől olyan volt, mintha fázna.
- Amúgy én sem tudom, Asha miért hisztizik - tette hozzá Danny - Nem vagy valami nagy veszteség.
 - Sőt, elég nagy seggfej vagy, Titusz - néztem rá.
- Nem vagyok én seggfej. Most mit csináljak, ha minden nő többet képzel bele? Ti nők, neurotikusok vagytok és túlkombináljátok az egész életet. És aki kurvaként viselkedik, ne csodálkozzon, ha annak is tartják.
Erre azért felszisszentem.
- Ne kurvázd le Ashát.
- Egyszer nem mondott nemet. - Titusz megvakarta szőkés haját, aztán rumot töltött a szájába - Ne védd.
- Seggfej vagy - kivettem a kezéből az üveget és kiittam addig, amíg Titusz és Danny egyszerre nem ciccent fel - Ezt azért, mert nem érdemlitek meg. Ez jó fajta rum. A másik, pedig - feltápászkodtam a fotelből - Minden nő infantilis álomvilágban él. De ez nem ment fel senkit semmi alól.
Kirántottam a lakókocsi ajtaját a helyéről és Asha után mentem. Danny motorjára támaszkodva találtam meg, a domb szélén. A csillagok már lyukat vágtak a feketeségbe, a félhold is világított már valahol lejjebb, Asha meg csak állt az eget bámulva és még a cigijét sem gyújtotta meg. Sötét haja ernyedten lógott az arcába, szeme körül eldörzsölte a festéket, és egészében úgy nézett ki, mintha összedőlt volna a világ.
- Adjak tüzet?  - kérdeztem halkan.
- Van - mondta, aztán rám nézett és sóhajtott egyet - Nagyon látványosan felbasztam magam?
- Nem volt vészes. De talán nem ártana… mondjuk megbeszélni Titusszal, mi a helyzet.
- Nem kellene találkoznunk.
- Látod, ezt utálom. A ti kettőtök problémája, és egyből minket is belekeversz. Akár hiszed, akár nem, egyikőtöket sem akarom elveszíteni. Ne minket állíts választás elé.
- Azok után, hogy szakítottam vele, majd újra lefeküdtünk és fel sem hívott? Nem, kösz. Többet nem jövök, ha itt lesz. Előbb nyelek le keresztbe egy vasrudat.
- Nem is rossz ötlet. Minden férfi ezt a képességet keresi a nőkben. Lehet, hogy Titusz is összeszerelmesedik majd.
Asha rám pislogott, aztán alaposan végignézett rajtam.
- Ti hogy csináljátok Dannyvel? - kérdezte végül - Nektek olyan jól működik. Magától.
- Sokszor tépünk be együtt - nevettem fel, aztán közelebb léptem és végigsimítottam Asha karján - Amúgy pedig nem tudom. Nem is mindig működik. Csak még nem gondolkozom a problémákon.
- Szerinted is hülye vagyok?
- Nem. Szereted Tituszt, aki azt mondja, nem szeret téged. Ez egy elcseszett helyzet.
- Miért nem szeret? - Asha belenézett a szemembe, aztán elrúgta magát Danny Harley Davidsonjától, ami hatalmas csapódással dőlt az oldalára. Ijedten kaptam utána és tartottam, hogy ne szánkázzon a domb aljába és törjön ripityára.
Mire a zajra Danny is megérkezett fehér arccal, már csak én voltam a feldőlt motor mellett.
- Mindjárt megőrülök. - rohant oda, hogy segítsen - Hol van az a hibbant tyúk?
- Elrohant - a motor a helyére került, én meg a fogaim közé kaptam egy cigit és meggyújtottam.
- Leszarom. Elegem van a hülyeségekből. Az állandó vajúdásból. Ha a Harleymnak baja lesz, nem érdekel, hogy mennyire fáj a szíve, meg fogom verni. Te meg ne gyere ide, Titusz! - üvöltött hátra Danny - Menj és keresd meg a barátnődet!
- Nem a barátnőm.
- Leszarom!


***


Sárga fény morfiumtáncolt - apró vonalakat rajzolt a redőnyre, az ágyra, a meztelen hátamra, a levegőbe - aprókat rándult a felkelő nap. A szél még nyalta a koszos ablaküveget, a fák csak ringatóztak. A fáradtság lüktetett, és lüktetett a fejem is, a halántékom láthatóan pulzált, homokot éreztem a torkomban, zsibbadoztak a végtagjaim s a legrosszabb - a dohány íze a nyelvembe ivódott és ettől még a reggeli-cigit sem kívántam annyira. Mégsem volt olyan rossz. Ha elegendő a fű, a másnaposság csaknem eltűnik az ember életéből, ha pedig ennyi marad, csak azt jelenti, hogy annyit ittam, amennyitől fű nélkül talán nem is élnék. Kicsit elborzadtam, de nagyobb részt töltött el a késztetés, hogy visszaemlékezzek az estére.
- Lapos kúszás - nyögött fel mellettem félálomban Danny Kruger és rám vetette a karját úgy, hogy szinte mindenemet beterítette.
Óvatosan levegőt vettem - kétszer - aztán nőiesen felhorkantottam. Egyáltalán nem találtam romantikusnak, hogy Danny celofánt játszik, két percig bírtam csak, aztán átlöktem az ágy másik végére.
- Cseszd meg, bébi - morogta - Hajnal van, és máris kikosarazol.
Rövidet nyújtózott, s szemei nyikorogva nyíltak ki. Vérhálóim mögül én is rásandítottam.   
- Tudom - mondta helyettem - Soha többet pia, cigi. Annyiszor hallottam már - azért két újjal még végigsimított libabőrösen izzadt oldalamon. Válaszom egy jól megkomponált nyöszörgés lett.   
- Még arra se emlékszem, hogy lettünk meztelenek - mondtam elhaló hangon.
- Van egy-két ötletem - vigyorgott Danny.
- Anyám úgy hatvanszor kereshetett.
- Úristen, micsoda meglepetés volna…
- Danny!
Kruger sóhajtott, felült, s bár éreztem, mennyire fájhat a pörgős hányingerének minden apró mozdulat - fel is tápászkodott, arrébb rúgott pár sörös dobozt, majd a konyha felé indult, de olyan férfi mód, megfontoltan, nem flippergolyószerűen ide- odacsapódva.   
Felpattintott egy sört, s suhintott egy gyufát.   
- Ha jól emlékszem, motoroztunk is - tette hozzá.
- Így? Már ilyen állapotban?
- Az is lehet, hogy meztelenül... - nevetett - Aztán... ahogy körbenézek, Titusz még itt is van.
Követtem Danny tekintetét a paravánig, ami a mosdót volt hivatott elválasztani a lakókocsi összes többi részétől. Kilátszott alóla Titusz barna western csizmája.
- A zuhanyzóban alszik.
- Ez azért mégiscsak túlzás - nyögtem.
Danny mit sem törődve azzal, hogy olyan meztelen, mint mikor a földre érkezett, elhúzta a műanyagot, aztán annyira nevetett, hogy nekem is fel kellett ülnöm.
- Nincs egyedül - vigyorogta.
Lepedőbe burkoltam magam, és Danny mellé vánszorogtam, aztán becsuktam az egyik szemem. Tituszon csak a csizma volt, semmi más, persze a megszámlálhatatlan tetoválást és egy úgy szint meztelen Ashát leszámítva.
Delgard kiszámíthatatlan ege beborult, szalámi színűre sötétítette a lakókocsi belsejét, s minden olyan megszokottul nonszensz volt, hogy már tűrhetetlenül hozzám tartozott -  akár a reggelekhez a fejfájás. Akár Danny.   
Röhögni kezdtem, aztán Danny vállára borultam. 

2014. május 6., kedd

1. rész - A lényegtelen

Anya vékony ujjai Robert vállát markolták, és mosolya a fülét csiklandozta. Előttük foglaltam helyet, lábaimat távolságtartóan keresztbe rakva. Furcsa, élettelen beszélgetést folytattunk, ráadásul a fény napernyőn keresztül is égette a retinámat. Lehet, hogy a hunyorgásomat a koncentráció jeleként fogták fel - egyikőjük sem volt hajlandó nem beszélgetőpartnerként kezelni - de mit sem ért, ha lázongott a belsőm, ahogy a nap kitartóan forralt. Nem akartam pitiáner dolgokat hallani, limonádézni, kényelmesen hátradőlni és nem akartam pergő izzadtságcseppeket a homlokomra. Előrehajoltam, magamra vettem a napszemüvegemet. El akartam aludni és máshova fókuszálni, vagy sehova, de minél messze a fehér fonott székektől, a kert mélabús leandereitől és a medence klórszagától. Anya keze óvatosan a térdemre csúszott.
- Ne legyél már ennyire udvariatlan - mondta és megcsóválta a fejét. Mielőtt újra kinyitottam volna a szemeimet, az előző éjszakára gondoltam és arra, amikor az Everdoomon a Hold pislákoló fénye alatt mindenkin ott virított a napszemüveg.
- Fáradt vagyok - válaszoltam színtelenül.
- Talán nem kellett volna olyan későn hazaérned- susogta Robert.
- Mintha az apám lennél - recsegtem vissza.
- Reménytelen ügy - csóválta a fejét anyám, de aztán cinkos mosollyal Robert felé fordult - Eldöntötte, hogy semmi sem érdekli mostantól. Kivéve az a Daniel.
Összenéztek, mert nem vettek komolyan. A limonádéba kortyoltam, s annak ellenére, hogy legszívesebben rájuk köptem volna az egészet, inkább visszazártam a szemem.
- Egyszer bemutatlak neki, Rob. Van mit tanulnod tőle - ásítást színleltem - Neki elsőre igent mondtam, már ha érted, mire célzok.
Anya a térdemre csapott.
- Na de kérlek...
Robert hátradőlt.
- Hagyd, Grechen. Kinövi.
Erre igazán muszáj volt felhorkannom:
- Nemsokára értem jön és egész éjjel szexelni fogunk.
Először Robert kezdett nevetni, de aztán anya is csatlakozott. Ahogy hallgattam őket, beláttam, hogy tényleg elég gyerekesen hangzott, de valójában akartam is, hogy úgy hangozzék. Mi az, hogy kinövi? Mi az, hogy kinövi, Robert?
Anya és Robert folytatták ott, ahol abbahagyták, de folyamatosan zaklattak a kérdéseikkel, hogy még véletlenül se bóbiskoljak el. Fel nem tudtam fogni, miért kell ez az egész. Anya persze úgy gondolta, Robert remek társaság, de csak azért, mert nem akarta észrevenni, hogy az összes lekezelő vigyorát kizárólag nekem tartogatja. Apa nem is kedvelte. Bár sohasem mondta - apa ritkán adott hangot a véleményének, főleg más emberekről - mikor anya szóba hozta, általában fáradtan fújt egyet maga elé és lapozott az újságban. Ő is tudta, amit én, csak anya kigyalulta belőle az ellenállást annyira, hogy ne mondja ki, én viszont bármikor szívesen kimondtam helyette: Robert egy kis pöcs. Rátarti pöcs. Húsz éves korára bebetonozott jövővel valami nagy cégnél, abszolút elszállva magától és abszolút életképtelenül befolyásos szülei meg az Audija nélkül. És nem értettem anya hogy nem veszi észre, vagy ami még rosszabb, miért nem zavarja. Persze apu egyszer azt mondta, - halkan és fáradtan, mert századszorra próbáltam meg kicsikarni belőle, hogy tiltsa meg anyának a Roberttel való kapcsolattartást - hogy ne törődjek vele. És értsem meg anyát. Robert az én ellentétem, anya pedig valahol szeretné, ha pici rám is ragadna abból a céltudatosságból, ami a kis Robertből árad. Aztán jelentőségteljesen rám nézett én pedig elszégyelltem volna magam, ha mertem volna. De inkább mosolyogtam: "Tudom, hogy nem vagytok büszkék rám. De legalább aki vagyok, az én vagyok." Ő azt válaszolta, bár ennyire tudta volna ő kicsoda, mikor tizennyolc éves volt. Aztán legyintett én meg otthagytam a foteljában.
A nap sütött és én tényleg próbáltam elbóbiskolni. Valójában abban az egyben igaza volt anyának, hogy nem érdekelt semmi, amiről ők beszéltek, de nem Danny miatt. Sőt nem is a témák miatt. Isten látja lelkem, érdekelt engem a politikától a fizikáig minden - csak nem velük szerettem volna megbeszélni. Ha ellenkező póluson voltam, úgyis mosolyogtak azzal, hogy kinövi. Mindketten. És őszintén, ki akar egy olyan beszélgetésben részt venni, amiben nem számít a véleménye? Úgy utáltak azért, mert nem lőttem el minden célom az életbe, hogy minden perc kínszenvedés volt velük. Dannyvel meg együtt tudtuk fájni az életet.
A mondatok csak nem szelídültek morajlássá, de én úgy tettem, mintha már aludnék. Oldalra döntöttem a fejem, hagytam, hogy a napszemüveg az orrom végére csússzon és elernyesztettem a tagjaimat, hogy feltűnően folyjak a székből kifelé. Arra kaptam fel a fejemet, amikor apu lépteit hallottam.
- Grechen, telefonon keresnek.
- Remek, drágám - csak társaságban hívta apát drágámnak - Itt maradsz Roberttel, amíg beszaladok? Grace úgy tűnik elaludt a napon.
- Nem - mondta apa Robert felé bökve, és anya megrökönyödött pillantása ellenére nyugodtan visszasétált a házba.
Anya mentegetőzve fordult Roberthez, én pedig elvigyorodtam a napszemüveg alatt. Mikor anya is átlépte a hátsó ajtó küszöbét, kinyitottam a szemem.
- Hát te nem alszol? - kérdezte Robert.
- Már nem beszélgettek - vigyorogtam tovább, aztán körülnéztem és bizalmasan közelebb hajoltam - Amúgy nem zavar, hogy a raptor anyámon kívül ebben a házban senki sem kedvel?
- Kedvelsz te, Gracie, különben nem lennél itt.
- Anya az égő kandallóba dugna, ha előtte lennék veled udvariatlan. Folyamatosan rugdosta a bokám, miközben alvást tettettem. Úgyhogy most leszek. Menj haza, hagy készülődjek. Mindjárt itt lesz értem Danny.
Robert sötétzöld vászoningjét picit meghúzta a nyakánál, de a mosoly nem hervadt az arcáról.
- Grace, mindjárt zavarba hozol.
- Vedd már észre magad!
- Oké-oké.
- Gyerekek! Hoztam még limonádét. Felkeltél, Grace?
Anya újra közénk ült én pedig visszahúzódtam és úgy utáltam mindkettőjüket, hogy legszívesebben összeroppantottam volna alattam a fonott széket.
Kicsit csöndben maradtunk, aztán anya összehúzta a szemét.
- Apád azt mondta, hogy egy motor dübörög a ház előtt. Mondtam neki, hogy küldje el, mert a vasárnapot a családoddal töltöd.
Felháborodhattam volna, de nem tettem. Először is, tudtam, hogy Dannyt ilyesmi egy percig sem tántorítja el, másodszor értékeltem anya igyekezetét. Azelőtt bezárt a szobámba, miután pedig kimásztam az ablakon, felrakta a szobám a másodikra - s mikor onnan is kimásztam, rátért a konszolidált lelki terrorra, ami természetesen nagyobb hülyeség volt, mint az összes többi, de legalább jót szórakoztam rajta.
- Rob nem a családom - válaszoltam jókedvűen, aztán fel is nevettem, mikor megláttam Danny fenekét a hátsó kert kerítésének a tetején.
- Azt hiszem, indulok.
- Nem mész sehova.
- Kötöztess ki Roberttel, biztos élvezné az új helyzetet.
Hátrafutottam, Danny pedig segített átmászni a kerítésen.
- Siessünk, mert előttetek áll a Harleym - mondta, Robert meg anya pedig úgy ültek tovább a napernyő alatt, ahogy otthagytam őket. Mozdulatlan.
Mikor elhajtottunk, hozzásimultam Danny bőrdzsekijéhez, és ahogy belezúgtunk a naplementébe, elmúlt a fejfájás, nem izzadt a homlokom és a maradékot is rám szárította a menetszél.
Danny nyakába hajoltam és nyálasan megpusziltam.
- Na, mi van? - kérdezte és láttam oldalról, hogy vigyorra húzza a száját. 
- Meg fognak ölni - mondtam.
- Engem vagy téged?
- Téged - a fülcimpájába haraptam, Danny pedig felnevetett. Alkoholos lett a vérem tőle.
- És tudod, mi van? - pár sarok múlva megállt, és felém fordult - Ez a legjobb az egészben.
- Mi?
Kicsókolt a világból. Szédületesen pörgött a fejem, s mintha matracot fújtak volna a mellembe, az sem érdekelt túlságosan, hogy a motor inog alattunk.


***


A kanapéra dobtam a lábam és beleszívtam a cigibe. Erős volt, kaparta a torkomat és beleégett a szemem is, de még három slukkot a tüdőmbe zártam, mire átnyújtottam Ashának.
- Honnan van? - kérdeztem. 
- Nem t'om - Asha gyomorból és levegőtlen hanggal válaszolt - Most hozták a srácok.
- Nem fogunk hagyni nekik…
Újra megkaptam a cigit, de máris éreztem, hogy üresednek a tagjaim. Nem mindig kezdődött így. Általában csak elfáradtam tőle és meredtem magam elé pár órán keresztül, de most hengeressé váltam, eltűnt a hús és a csont súlya a combjaim belsejéből, a mellkasomból, aztán némi izomtánc után elborította a fejem a jókedv.
- Mennyivel jobb így, mint a napernyő alatt, igaz, bébi? - Danny mellénk huppant és egy üvegbe kortyolt.
Lehunytam a szememet, és éreztem a kellemes szédülést, ami lelassította a gondolataimat. Gyorsabban válaszoltam, minthogy a szavak megértek volna az agyamban, de valamilyen oknál fogva az asszociációk készen állnak tudat nélkül is:
- Szerintem beteges, amit Rob meg anya csinálnak.
- Hagyd már, Gracie - mondta Asha.
- De mondd meg őszintén, kinek a szülei nyalják fényesre egy húsz éves kis hülye seggét? Nyilván csak az enyémek. Illetve anya. Apa normális. De miért? Esküszöm, már az is megfordult a fejemben, hogy összejárnak. Persze amint megfordult, legszívesebben én is kifordultam volna magamból a fürdőszobában, de komolyan, mire gondoljon az ember? - levegő nélkül beszéltem, mégis olyan lassúnak éreztem, hogy én elálmosodtam tőle.
- Lehet, hogy Robert fizet anyádnak, hogy összehozzon titeket - Asha úgy nézett rám, mint egy igazi hülyére. Becsuktam a szemem.
- Lehet!
- És Grechen perverzből egyből stricivé avanzsált - Danny is megszívta a spanglit, aztán összeszorított szemmel figyelte - Ez marha jó...
- Máris érezni - válaszoltam.
- De szegény apád. Ül abban a szanaszét szakadt foteljében vagy pötyög az írógépén, a háta mögött pedig igazi maffiameló zajlik. Az egy szem lánya betép, mint egy hülye - Asha a rövid hajába túrt - A felesége meg perverzkedik egy szakkollégiumos köcsöggel. Nem irigylem.
- Nemsokára jönnek Tituszék és hoznak valamit. Remélem rumot. Amúgy remélem tudtad Asha - Danny feldobta a lábát az asztalra, a karjával pedig átkarolt - hogy Titusz is itt lesz. Nem akarok balhét.
- Tőlem nem lesz - mondta Asha nem túl meggyőzően.
- De komolyan Ash. Rég volt, talán már el is felejtett.
- Daniel, engem nem olyan könnyű elfelejteni! - Asha rajtam keresztül öklözte gyomron a srácot - Tudd meg, hogy menj a francba!
Danny rázkódott a nevetéstől. Bár fogalmam sem volt, merre tartanak, én is nevetni kezdtem. Aztán Asha is röhögött egy kicsit gurgulázva, és röhögtünk együtt, amíg meg nem untam az egészet. Kipattantak a szemeim, és kiegyenesedtem, s bár Asha és Danny még igazán nem volt készen rá, folytattam: - És amúgy is, Danny te még nem is láttad Robertet! Olyan arca van, mint egy kilapított dombormű. Tudod, hogy itt-ott ki kellene türemkedni, mondjuk egy orrnak vagy egy kis szemöldökcsontnak és mégsem. Profilból nincsenek vonásai. Lehet, hogy egy konföderációs katona szelleme, aki valami szar bájitallal új testet gyúrt magának, csak nem sikerült jól. És így már érthető, hogy miért viselkedik úgy, mintha százötven éves lenne!
- Grace - Danny megsimogatta a vállamat - Engedd el, mert a végén azt hiszem, szerelmes vagy belé.
- Danny! Éppen gyerekesen panaszkodni akarok!
- De ez hülyeség - Asha amennyire telt tőle, komolyan nézett ránk - Viszont nekem komoly problémáim vannak. Miért hívtad el Tituszt? A haverod? Én talán nem vagyok az? Tudod, mennyire utálok vele lenni. Nem akarok ultimátumot adni, de ha még egyszer elhívod, én többet nem jövök!
Danny fekete szeme fáradtan csukódott le, s bár ujjai a vállamról a mellem irányába köröztek, azért azt mondta:
- Megyek egy kört a motorral, ti addig legyetek szívesek úgy viselkedni, mintha nem lennétek őrültek.
A lakókocsiba nem engedtük be a nap utolsó kis pislákjait sem, s ami vöröses fény bekúszott a redőny alatt, azt is elnyomta az levegőbe dermedt füst. Egy régi karácsonyfaégő villogott az egyik kiégett lámpára tekerve, amit általában ki nem állhattam, de most még ez is hozzám tett valami felemelőt.
- Aha - mondta Asha - Majd beszélgetünk arról, hogy a liberalizmus a halálán van, nem Grace?
- Mintha otthon lennék.
- Vagy arról, hogy az emberiség szenny és sokkal boldogabbak lennénk, ha kizárólag elefántok laknák a földet.
- Feltéve, ha gyorsan elefántnak születünk.
- Sőt, Grace, basszus, beszéljünk a mostani fréfi-generáció kibontakozó impotenciájáról! Nem csak testi, lelki is!

Danny a középső ujjával köszönt el tőlünk.