Egyik
szemöldöke felcsúszik - szinte megvetően nézi a kezében összekeveredő
kártyapaklit. Húsos ajkai közül egy hajdanvolt cigaretta csonkja parázslik egy
utolsót. Sötét fekete a füst, égetheti a torkát, de úgy tűnik, még mindig nem
tulajdonít az ilyen dolgoknak túl nagy jelentőséget. Egy jól irányzott köpéssel
a sarokba száműzi a elrágcsált szűrőt, nem köhécsel, nem csillan meg az íriszén
a kátránykönny - a szemét látni sem lehet a trehányan odaomló árnyék és
napfénykeverék miatt, bár emlékezetből tudom, hogy minden villanása olyan
fekete, mint az aszfalt.
Az ingje
köldökéig szétrepedt, olajos felsőtestét csak a lapokkal játszadozó, érdes,
napbarnított keze takarja, minden porcikáján feszül az izom és a bőr. Aranylóan
hat a halovány fényben, s nem sajnálom, hogy szép maradt, mert már nem is
kívánok belőle többet látni. Feslett farmerjából kibukkanó csontos-izmos
térde, szétbomlott fűző a cipőjében - némán hat a libidómra, jobban mondva -
végre süket fülekre talál.
A sör sötétbarna
mellette, a hab szürke, de már nincs belőle túl sok a pohár alján. Valójában
csak azért tudom, hogy nem üres korsó, mert Danny soha nem ült le cigizni sör
nélkül, s fordítva - ily módon pedig mindkét szenvedély elválaszthatatlan társa
lett az idők folyamán. Épp ezért van az is, hogy Danny hárman van egy
kapcsolatban: ő, a Camel és a sör. A nő csak a negyedik - így ők inkább mennek,
mint jönnek, bár épp az imént képez kivételt szerény személyem - én orbitális
barom egyre megállíthatatlanabbul közeledek az asztalához. Van egy olyan sanda
gyanúm, hogy nem is érzékeli. Csak azért is mozdulatokkal
teszem feltűnőbbé a járást, pakolom kecsesen a lábaimat egymás elé, s
megpróbálom figyelmen kívül hagyni, hogy a szexisséget merőben rontja a kopogó-recsegő
hajópadló - nem érdekes. Cudar az arcom, a hajam kifogástalan, a ruhám meg
annak tűnik.
Egy a probléma.
Már a kocsma kellős közepén járok s már mindenki végignézett talptól fejbúbig,
csak a férfi nem, ott, a hátsó asztalnál. A kártyapaklit akkurátusan maga elé
fekteti, ingje mellényzsebéből pedig egy újabb Camelt húz elő, hogy sárguló
ujjai közül a fogai közé kaphassa. Soha nem használt öngyújtót, a gyufa úgy
lobbant mindig lángra a cigarettával szemben, mint egy-egy barátnő. Fényes
volt, vörös, és csudaforró, de egy szippantás után már csak a szürke
füstgomolyagot lehetett látni egy apró, elszenesedett fapálcika körül. Itt is
én robogok kivételként. Én még élek - jól lehet, nem teljesen.
Nem köszörülöm
meg a torkom, sokkal jobban illik a pillanathoz, hogy hangtalanul üljek elé.
Keresztbe teszem a lábam a széken, hogy a piszkos ablakokon beszűrődő fény
végigcsillanjon üvegszálas harisnyámon.
Danny ajka
csúfondáros mosolyra húzódik, de inkább az arcomba fújja a langyos füstöt,
minthogy felemelje a fejét. Nem tűnik meglepettnek, még csak idegesnek sem: úgy
veszi a kezébe a kártyapaklit újra, mint akihez csak a mosdóból sétáltam volna
vissza. Rekedt, észveszejtő hangon köszön:
- Ha szólsz,
szivi, a legszebb ruhámat veszem fel.
Hosszan
parázslik az a fránya a cigaretta a szája sarkában, sokáig hagyja, hogy a
nikotin minden zugába eljusson, meghemperegjen.
- Felesleges
lett volna fáradnod, Danny - mondom kaparó éllel - Nem hiszem, hogy van ennél
szebb ruhád.
Rövid,
jelentékeny pillantást vet rám:
- Nem gondoltam,
hogy ennyi év után is ily döglődően odáig vagy értem.
- Nem gondoltam
volna, hogy ennyi év után is ebben a hitben ringatod magad.
Ülünk egymás előtt,
mint két idióta, a fülemben recseg a kocsma zaja, és egy légy ügyetlen vívódása
a haramia széllel - zúgás, zümmögés, csönd, s elölről az egész.
Utálom ezt a
háttérzajt. Utálom a ki-kicsapódó ajtót, és ki nem állhatom, hogy Danny olyan
életunt, mint egy cowboy és olyan cölöparcú, mint egy indián. Kelletlenül
az ajkamra harapok. Mikor is láttam őt utoljára?
A fülem mögé
seperek pár kósza piszkos-vörös hajtincset, és kincstári nyugalommal érintem
össze az ujjaimat.
- Asha meghalt
- mondom halkan.
Danny óvatosan
feljebb emeli a fejét. Már-már láthatnék valamicskét a szeméből, ha nem
kalandoznék el egy picikét a szája körül. Mindig azt kívántam, bár találkoznék
még egy olyan férfivel, akinek ilyen komor és tökéletes álla van. Kicsit
kiszáradt, bővérű ajkai pontosan olyan zegzugossá teszik az arcát, mintha ő
maga lenne a Titok, megunhatatlan állkapocs, elképesztő érzékiség. Szerelmes
fruskaként órákig tudtam bámulni csak az arcélét és a száját, míg ő megtévesztő
angyalisággal szunnyadt a párnán mellettem.
Csakhogy
poshadt már az emlék íze. Elhessentem a nosztalgiát, és a szemébe nézek, hogy
megállapítsam: bogárírisze még fakóbb és sötétebb, mint hajdanán.
Danny
kicuppantja a cigarettát cserzett ajkai közül és a hamutálnak támasztja.
- Meghalt?
- Meghalt?
És az ő szavait
mindig komolyabban veszem, mint a sajátjaimat. Amit mond, az úgy van - hidegen,
komoran és betonozottan, s mellette olyan, mintha én csak játszanék -
kolibriszerűen csapongva a cinizmus és a hazugságok között. Meghalt? Meghalt -
és a hangjától, a recétől és a leheletnyi sercegéstől, amit egy vakarás vált ki
a borostás arcán - az ereimre tudna fagyni a vér. Így minden olyan groteszk,
zavaros s főleg félelmetes régi - a kocsmahangulat a hátam mögött a világ
legszomorúbb aláfestő zenéjévé avanzsál. Keresztbe tett lábaimat összébb
szorítom.
- Asha a
legutolsó pillanatig szeretett, Danny - folytatom - Mondtam is neki, hogy nem
rád kéne pazarolni az utolsó szavait… De Asha hajthatatlan volt. Senki másnak
nem tettem volna meg, hogy idejövök. Tudod, hogy kiszálltam.
Kabátzsebemből
előhúzok egy cigis dobozt, és szipkába dugok egy vékony szálat. Zippóval lángra
lobbantom a végét.
- Hogyne tudnám
- mondja ő - Nekem is azért kellett kiszállnom belőled.
A cigarettámba
szippantok és a szürke füst kicsit az elmémre tapad. Behunyom a szemem és
fekete-fehérben látom magunkat… - de hamar túljutok a kormos tompaságon és
válaszolok:
- Nem csak
azért.
Danny
szemöldöke mélyebbre csusszan, majd egész teste hátrébb araszol, pont annyira,
hogy megint ne világítsa meg semmi a szemét. Újra a kezébe veszi a
kártyapaklit.
Akár a sör és a cigaretta, a reggelek és a fejfájás, Danny is csak ennyi, én pedig tudom, hogy soha sem fogunk megbocsátani egymásnak.
Akár a sör és a cigaretta, a reggelek és a fejfájás, Danny is csak ennyi, én pedig tudom, hogy soha sem fogunk megbocsátani egymásnak.
- Van valami
kérdésed? A temetésről? - súgom felé.
Még csak arra
sem méltat, hogy vicsorra húzza a száját.
- Rendben -
bólintok, elnyomom a cigimet a padlón, aztán felállok. Mozdulatlan marad, akár
a csend, amit a fejemben érzek, de nem sajnálom érte. Most már ő is egyedül
van, mint én, és tudja, hogy örökre egyedül is marad. Tudom, milyen ocsmányul
hangzik, de nincs idő, ami begyógyít, nincs szerelem, ami megjavít, nincs
semmi, ami segíthetne. Néha tényleg érdemes belátni, hogy valami arra
született, hogy elcsesződjön.
Intek a
kocsmárosnak, aki egy poharat törölget egy ronggyal még koszosabbra, aztán
nekivetem a vállam az ajtónak, és figyelem, ahogy a por kicsapódik mögülem a
napfényre.