-->

2014. március 27., csütörtök

Előszó

Egyik szemöldöke felcsúszik - szinte megvetően nézi a kezében összekeveredő kártyapaklit. Húsos ajkai közül egy hajdanvolt cigaretta csonkja parázslik egy utolsót. Sötét fekete a füst, égetheti a torkát, de úgy tűnik, még mindig nem tulajdonít az ilyen dolgoknak túl nagy jelentőséget. Egy jól irányzott köpéssel a sarokba száműzi a elrágcsált szűrőt, nem köhécsel, nem csillan meg az íriszén a kátránykönny - a szemét látni sem lehet a trehányan odaomló árnyék és napfénykeverék miatt, bár emlékezetből tudom, hogy minden villanása olyan fekete, mint az aszfalt.
Az ingje köldökéig szétrepedt, olajos felsőtestét csak a lapokkal játszadozó, érdes, napbarnított keze takarja, minden porcikáján feszül az izom és a bőr. Aranylóan hat a halovány fényben, s nem sajnálom, hogy szép maradt, mert már nem is kívánok belőle többet látni.  Feslett farmerjából kibukkanó csontos-izmos térde, szétbomlott fűző a cipőjében - némán hat a libidómra, jobban mondva - végre süket fülekre talál.
A sör sötétbarna mellette, a hab szürke, de már nincs belőle túl sok a pohár alján. Valójában csak azért tudom, hogy nem üres korsó, mert Danny soha nem ült le cigizni sör nélkül, s fordítva - ily módon pedig mindkét szenvedély elválaszthatatlan társa lett az idők folyamán. Épp ezért van az is, hogy Danny hárman van egy kapcsolatban: ő, a Camel és a sör. A nő csak a negyedik - így ők inkább mennek, mint jönnek, bár épp az imént képez kivételt szerény személyem - én orbitális barom egyre megállíthatatlanabbul közeledek az asztalához. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem is érzékeli.  Csak azért is  mozdulatokkal teszem feltűnőbbé a járást, pakolom kecsesen a lábaimat egymás elé, s megpróbálom figyelmen kívül hagyni, hogy a szexisséget merőben rontja a kopogó-recsegő hajópadló - nem érdekes. Cudar az arcom, a hajam kifogástalan, a ruhám meg annak tűnik.
Egy a probléma. Már a kocsma kellős közepén járok s már mindenki végignézett talptól fejbúbig, csak a férfi nem, ott, a hátsó asztalnál. A kártyapaklit akkurátusan maga elé fekteti, ingje mellényzsebéből pedig egy újabb Camelt húz elő, hogy sárguló ujjai közül a fogai közé kaphassa. Soha nem használt öngyújtót, a gyufa úgy lobbant mindig lángra a cigarettával szemben, mint egy-egy barátnő. Fényes volt, vörös, és csudaforró, de egy szippantás után már csak a szürke füstgomolyagot lehetett látni egy apró, elszenesedett fapálcika körül. Itt is én robogok kivételként. Én még élek - jól lehet, nem teljesen.
Nem köszörülöm meg a torkom, sokkal jobban illik a pillanathoz, hogy hangtalanul üljek elé. Keresztbe teszem a lábam a széken, hogy a piszkos ablakokon beszűrődő fény végigcsillanjon üvegszálas harisnyámon.
Danny ajka csúfondáros mosolyra húzódik, de inkább az arcomba fújja a langyos füstöt, minthogy felemelje a fejét. Nem tűnik meglepettnek, még csak idegesnek sem: úgy veszi a kezébe a kártyapaklit újra, mint akihez csak a mosdóból sétáltam volna vissza. Rekedt, észveszejtő hangon köszön:
- Ha szólsz, szivi, a legszebb ruhámat veszem fel.
Hosszan parázslik az a fránya a cigaretta a szája sarkában, sokáig hagyja, hogy a nikotin minden zugába eljusson, meghemperegjen.
- Felesleges lett volna fáradnod, Danny - mondom kaparó éllel - Nem hiszem, hogy van ennél szebb ruhád.
Rövid, jelentékeny pillantást vet rám:
- Nem gondoltam, hogy ennyi év után is ily döglődően odáig vagy értem.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi év után is ebben a hitben ringatod magad.
Ülünk egymás előtt, mint két idióta, a fülemben recseg a kocsma zaja, és egy légy ügyetlen vívódása a haramia széllel - zúgás, zümmögés, csönd, s elölről az egész.
Utálom ezt a háttérzajt. Utálom a ki-kicsapódó ajtót, és ki nem állhatom, hogy Danny olyan életunt, mint egy cowboy és olyan cölöparcú, mint egy indián.  Kelletlenül az ajkamra harapok. Mikor is láttam őt utoljára?
A fülem mögé seperek pár kósza piszkos-vörös hajtincset, és kincstári nyugalommal érintem össze az ujjaimat.
- Asha meghalt - mondom halkan.
Danny óvatosan feljebb emeli a fejét. Már-már láthatnék valamicskét a szeméből, ha nem kalandoznék el egy picikét a szája körül. Mindig azt kívántam, bár találkoznék még egy olyan férfivel, akinek ilyen komor és tökéletes álla van. Kicsit kiszáradt, bővérű ajkai pontosan olyan zegzugossá teszik az arcát, mintha ő maga lenne a Titok, megunhatatlan állkapocs, elképesztő érzékiség. Szerelmes fruskaként órákig tudtam bámulni csak az arcélét és a száját, míg ő megtévesztő angyalisággal szunnyadt a párnán mellettem.
Csakhogy poshadt már az emlék íze. Elhessentem a nosztalgiát, és a szemébe nézek, hogy megállapítsam: bogárírisze még fakóbb és sötétebb, mint hajdanán.
Danny kicuppantja a cigarettát cserzett ajkai közül és a hamutálnak támasztja.
- Meghalt?
És az ő szavait mindig komolyabban veszem, mint a sajátjaimat. Amit mond, az úgy van - hidegen, komoran és betonozottan, s mellette olyan, mintha én csak játszanék - kolibriszerűen csapongva a cinizmus és a hazugságok között. Meghalt? Meghalt - és a hangjától, a recétől és a leheletnyi sercegéstől, amit egy vakarás vált ki a borostás arcán - az ereimre tudna fagyni a vér. Így minden olyan groteszk, zavaros s főleg félelmetes régi - a kocsmahangulat a hátam mögött a világ legszomorúbb aláfestő zenéjévé avanzsál. Keresztbe tett lábaimat összébb szorítom.
- Asha a legutolsó pillanatig szeretett, Danny - folytatom - Mondtam is neki, hogy nem rád kéne pazarolni az utolsó szavait… De Asha hajthatatlan volt. Senki másnak nem tettem volna meg, hogy idejövök. Tudod, hogy kiszálltam.   
Kabátzsebemből előhúzok egy cigis dobozt, és szipkába dugok egy vékony szálat. Zippóval lángra lobbantom a végét.
- Hogyne tudnám - mondja ő - Nekem is azért kellett kiszállnom belőled.   
A cigarettámba szippantok és a szürke füst kicsit az elmémre tapad. Behunyom a szemem és fekete-fehérben látom magunkat… - de hamar túljutok a kormos tompaságon és válaszolok:
- Nem csak azért.   
Danny szemöldöke mélyebbre csusszan, majd egész teste hátrébb araszol, pont annyira, hogy megint ne világítsa meg semmi a szemét. Újra a kezébe veszi a kártyapaklit.
Akár a sör és a cigaretta, a reggelek és a fejfájás, Danny is csak ennyi, én pedig tudom, hogy soha sem fogunk megbocsátani egymásnak.
- Van valami kérdésed? A temetésről? - súgom felé.
Még csak arra sem méltat, hogy vicsorra húzza a száját.
- Rendben - bólintok, elnyomom a cigimet a padlón, aztán felállok. Mozdulatlan marad, akár a csend, amit a fejemben érzek, de nem sajnálom érte. Most már ő is egyedül van, mint én, és tudja, hogy örökre egyedül is marad. Tudom, milyen ocsmányul hangzik, de nincs idő, ami begyógyít, nincs szerelem, ami megjavít, nincs semmi, ami segíthetne. Néha tényleg érdemes belátni, hogy valami arra született, hogy elcsesződjön.
Intek a kocsmárosnak, aki egy poharat törölget egy ronggyal még koszosabbra, aztán nekivetem a vállam az ajtónak, és figyelem, ahogy a por kicsapódik mögülem a napfényre.     

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tökéletesen átjött a hangulat. A füstös, régi kocsma, a monoton háttérzajjal, a cigaretta és az alkohol mindent átitató szagával. És ott volt Danny. A férfi, akibe minden lány/nő szerelmes lesz, akire mindenki vágyik, mégis a lehető legrosszabb választás egy bizonyos szempontból. Az igazi rossz fiú. És itt ez a kimondatlan szerelem köztük, ami úgy tűnik teljesen tönkrement, de van egy olyan érzésem, hogy sosem múlik el teljesen.
    Tökéletes előszónak. Bemutatja a szereplőket, mégis annyi kérdést hagy maga után, hogy az ember el akarja olvasni a folytatást.
    Xoxo.Bri.

    VálaszTörlés