-->

2014. augusztus 28., csütörtök

Igor találkozása Smjerttel

http://www.youtube.com/watch?v=K9hNZaiGIzc  

Halkan becsukta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot a zárban. Olyan sötét lett, mintha szénport szórtak volna el a levegőben, de Smjert nem rezzent. Szemében ott lapult az a tudás, amit nem tanult senkitől, az a szikra, ami bármilyen útvesztőből kivezette - nem csapott zajt, nem lépett recsegő deszkára, nem rúgott a szétszórt tárgyakba, mert tudott megérkezni, belopózni s akkor vették észre, amikor ő akarta, soha sem előbb vagy később. Minden ház alaprajza ott lapult a fejében, minden kert, út, erdő meg város - ha egyszer valaki megpróbált elmenekülni előle, hiába ugrott át minden kerítésen, hiába tett kacifántos köröket, bújt meg az árnyékban, Smjert mindig ott várta a másik oldalon - valamikor annyival előbb, hogy cigarettára is rá tudott gyújtani unalmában. De általában nem kellett futnia, még várnia sem - legtöbb esetben csak saját magát szórakoztatta azzal, hogy egérutat adott vagy nagyobb zajt csapott, mint általában. Még akkor sem hibázott soha. Utálta magát érte, de csak egyvalami miatt - semmit sem ért a tudása, ha anélkül is minden a karjaiba ugrott.
Hiába volt koromsötét, a különös izgatottságot ezúttal sem érzett - a ház rendezett volt, logikus, L-alakú - a kihívás nyomát sem lehetett találni. Egy öregember  lakott benne egyedül, kicsit süket, kicsit együgyű. Nem voltak rokonai, a barátaival már hosszú évek óta nem találkozott, a szomszéd gyerekek pedig mindig kavicsokkal dobálták a szobája ablakát, hogy feldühítsék. De az öreg nem dühödött fel, soha. Csöndes volt - csak szivarozni szeretett vagy néha a biciklijére pattanni és tekerni egy kört a városban. Smjert szomorúan lépett a konyhába és a villanykapcsolóra támaszkodott. 60 wattos égő robbantotta ki magából a fényt, ő pedig kinyitotta a hűtőt és kivett belőle egy féldoboz tejet. A konyha átlagos volt, pár pohár állt a csöpögtetőben, kórházfehér falakon repedések rohantak keresztül, semmi különös, sem alkohol, sem egy kreatív gyümölcsös tál, csak precíz szükséglet, pár szelet kenyér egy elkötött zacskóban. Nagyot kortyolt a tejből, hogy érezze magát valakinek, aztán elindult körbe, a lakásban. Az utóbbi években ragadt rá ez is, aztán rigolyásan mindig eljátszotta, mert Smjert hajlamos volt a szokások rabjává válni - mindig alaposan körülnézett, kinyitogatta az ajtókat, kapcsolgatta a villanyokat, böngészte a könyvespolcot meg a családi fényképeket, akárhányszor járt valahol. Persze leginkább a nagyképűség vezette, mint a kíváncsiság - fitogtatta magának, hogy bármit megtehet - de mélyen, belül azért csak azt akarta, hogy valaki kijöjjön egy baseballütővel a kezében, és jól rásózzon a hátára. De nem sóztak rá soha.
Itt is minden maga volt a középszerűség. Smjert el se merte képzelni, milyen életbe csöppent bele, mi lehet ebben a házban az, ami picit is felkelti a figyelmét - mindenhol úgy hagyta a villanyt és résnyire húzott szemmel vizsgálta az üres nappalit, a rendezett fürdőszobát, a folyosót, aminek a falán csak egy virágos kép lógott és végül megnézte a könyvespolcot is, ahol a könyvgerinceken végigsimítva egy olyan címet sem talált, amelyet tartott volna valamire. Dühös könnycsepp gyűlt a szemébe és a Csinovnyik halálára gondolt. A kedvenc és egyben legutáltabb olvasmánya volt és soha sem találta senkinél - pedig megfogadta, hogy ahol Csehov ott van, oda kicsit később tér vissza. Régen olvasta, de akkor zokogott az első szavától az utolsóig. Ezzel a furcsaságával is egyedül maradt az életben. Senkit sem rázott meg úgy az értelmetlenség, mint őt.
Igor sípoló légzése kihallatszott a szobájából. Fura, fonnyadt illat telepedett az ajtó elé, a magány illata - Smjert hangtalanul kinyitotta az ajtót és a padlószőnyegre lépett. A por beitta magát a falak és a bútorok közé, a penész a sarokban kúszott felfelé, s a függönyök megsárgulva ernyedeztek az ablak előtt. Smjert azt hitte, a hálóban kicsit több életet talál, de csak Igort találta - gondolta, itt az ideje rágyújtani - itt úgysem menekül már el senki.
Az ágy szélére ült, ami nagyot nyekkent alatta, és a kabátja zsebéből elővette kedvenc cigarettáját. Igor sípolása egy pillanatra sem változott meg, Smjert addig ült mellette, amíg el nem szívta azt a cigit szűrőig, aztán megfogta Igor vállát. A sípolás megszűnt, két ráncos szem résnyire nyílt, aztán sokáig csend volt, sok percig, míg a száj is feloldott, és Igor úgy kezdett el üvölteni, hogy minden villany le akart kapcsolni félelmében. Rezegtek a fények, a semmilyen ház lakója pedig ősz halántékához kapott, aztán megint üvöltött és ezt sokáig, míg el nem fogyott a levegője és rázni nem kezdte a köhögés.
Smjert türelmesen várt és merev tekintettel figyelte Igor szenvedését.
- Nem akartam megrémiszteni - suttogta mély hangon és lehorgasztotta a fejét. Most még csak szórakozni sem szórakozott. Bár egérutat készült adni, nem töltötte el a vadászat izgalma... Összeérintette hosszú ujjait és próbálta visszatartani a sírást, próbálta nem érezni, amit a Csinovnyik közben érzett mindig.
Igor nem válaszolt. Nem szólt semmit és nem kiáltott újra. Ujjai reszketve markolták a paplan szélét, teste összes idege egy görcsbe rándult össze és a szeme sarkából úgy pergett egy könnycsepp a halántékára, mint előtte Smjertnek - csak az övébe semmi düh nem volt, csupán reflex.
- Nyilván figyelmesebbnek kellett volna lennie - mondta Smjert percekkel később és felemelte a fejét - De ez egy különleges este, Igor, mert úgy döntöttem, hogy maradok. Akar velem beszélgetni? Megértem, hogy megijedt - tette hozzá aztán újra a kabátjába nyúlt - Kér egy cigarettát?
Igor nagy, recés levegőt vett. Smjert gyűlölte nézni, milyen nehezen tápászkodik ülő helyzetbe, gyűlölte látni az összes rándulást, a homályos pupillát és a rettegést. Nem várta meg a választ, saját maga húzott ki egy szálat, Igor szájába tette, meggyújtotta. Az öregnek láthatóan jól esett. Aztán egy darabig nézték egymást. Igor arca közelről még halványabbnak tetszett, közelülő szemei homályosak voltak, széles szája pedig pengevékony. Smjert úgy érezte, ha újra lehajtaná a fejét, nem is emlékezne ezekre a vonásokra.
A cigaretta hamuja a fehér paplanra hullott, Igor odanézett és leporolta. Vastag, ráncos ujjain megmaradt a korom, a pizsamájába törölte.
- Aztán... - szólalt meg halkan - Ilyenkor mi a teendő?
Smjert elmosolyodott a rekedt hang hallatán.
- Azt csinál, amit szeretne, Igor. Elrohanhat, meggyőzhet, könyöröghet, elbújhat, segítséget kérhet, imádkozhat, ami tetszik.
- És nem lehetne, hogy csendesen túlesünk rajta? - Igor összefacsarodva, szánalmas tekintettel Smjert szemébe nézett.
- Nem akar megpróbálni semmit?
- Nem.
Smjert ökölbe rántotta a kezét. Miért nem?
- Ha kapott tőlem egy ilyen esélyt, éljen vele az Istenért! - a hang olyan élesen visított a szobában, hogy Igor elejtette a cigarettát. Smjert elszégyellte magát.
- Ez így nem esély, csak kínzás - felelte Igor némi csönd után - Mert ha eljött, nincs mit tenni, nem igaz?
- Csak próbálja meg, Igor. Meséljen az életéről. Rohanjon el... Egész életében nem tett semmit, nem? Akkor most.
A levegő meleg és pállott volt, az éjjeliszekrényen megsárgult fényképek álltak, olyan régiek, hogy több gyűrődés volt, rajtuk, mint Igor szétizzadt lepedőjén. Olyan nyomorult élet volt ez, ahol semmi sem számított, ahol nem érzett senki semmit, ahol nem fájt és nem volt boldogság - ahol minden csak ment, nap a nap után... egy üres perpetuum mobile.
Igor odapillantott a képekre, bólintott, aztán Smjert szeme közé.
- Sok szívszorító történetet hallottam már. Az esküvő után, a gyermek születése pillanatában. Szeretek én élni, de nem értem. Miért velem akar megküzdeni? Annyi ember megérdemelné.
Smjert összeszorított szájjal, még mindig ökölbe szorított kézzel meredt maga elé - Igor sem érti. Senki sem érti, miért nem érti?
- Mert így lesz értelme az egésznek - nyögte Smjert és a kezébe temette az arcát - Nem akarok jelentéktelen lenni, de így az leszek. Megint az leszek. Mint maga.
- Nem önző egy kicsit? - kérdezte Igor - Végülis rólam van szó.
- Nem csak magam miatt csinálom! Az ember életének fénypontja, a vége. Katarzis. De ha nincs katarzis? Ha csak volt és elmúlt?
- Dehogynem önző, azt akarja, hogy beszéljenek magáról, hogy féljenek, tiszteljék, ámuljanak, mit tudom én! De utánam csend marad, rám nem fog emlékezni senki. Nem fogok könyörögni. Nem csinálok semmit. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Smjert Igor nyakához nyúlt, s amint az öreg visszadőlt a párnára, csapkodva rohant ki a szobából. Végigszaladt a folyosón, a fürdőn, a nappalin, mindent megnézett újra, de sértett volt és rettegett. A tudás a szemében semmire sem kellett, ő sem kellett semmire és mindez annyira fájt neki, hogy úgy érezte elporlad.
Fényáradat volt az előszobában, s mikor kinyitotta az ajtót, a sötétségbe lépett ki. Elfordította a kulcsot.


Igor másnap reggel gyűrött arccal, kialvatlanul ébredt. Nem tudta, mitől lett kormos a pizsamája, de a mosógépbe dobta, és csodálkozva kapcsolgatta le a villanyokat minden szobában, mert az összesben égett. Először megrettenve azt gondolta, betörtek hozzá - de alaposan körülnézett és megállapította, hogy nem tűnt el semmi. Csak a tej fogyott el a hűtőből, úgyhogy kikövetkeztette, hogy biztos csak ő ivott este és úgy hagyott mindent. Felöltözött, megfésülte ritkás, ősz haját, megmosta a fogát és a biciklijére ült, hogy elinduljon a sarki boltba tejért a reggeli kávéhoz. A környékbeli gyerekek a játszótéren zsibongtak, és amikor meglátták, felé hajították a labdáikat. Igor felemelte az egyik ujját és dorgálón odaintett nekik, aztán tekert tovább, a hűvös szél csípte az arcát, mikor gurulni kezdett lefele a lejtőn, nagy levegőt vett, hogy átjárja a reggeli frissesség zamata, aztán köhögött egyet, nem figyelt s oldalról belérohant egy teherautó.
Smjert világító szemmel nézte egy kerítés tövében ácsorogva, cigarettát pöfékelve.
- "Mindenkinek meg kell halnia. A semmit választani az egyetlen mód, hogy diadalmaskodjunk a halál felett." - ellökte magát a betontól és halkan hozzátette -  Diadalmaskodtál felettem Igor, tegnap este, de akkor sem győzhetsz.
Aztán hátat fordított a kialakult káosznak, és nyugodt léptekkel továbbindult. Senki sem vette észre, hogy valaha is Igornál járt.



* Shan Sa

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Gondoltam, ha már itt járok, jobban körülnézek. :)
    Először azt hittem, hogy csak egy egyszerű betörővel van dolgom. Egy zseniális betörővel, elvégre mindene meg van hozzá: tehetsége, ami a lopakodást illeti, hogy senki nem tud elmenekülni, a rigolya, amivel körbenéz a lakásokban, aztán az unalom, amiért már megszokta felsőbbrendűségét. Aztán leesett. És ütött. Fantasztikus volt. Tökéletesen átjöttek Smjert érzései, az unalma és a dühe. Aztán ott volt Igor, az öregember, aki nyert magának egy éjszakát, de vannak dolgok, amik elől az ember nem menekülhet.
    Nagyon tetszett!
    Xoxo.Bri.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, hát te vagy az? :) Emlékszem, hogy jártál az előző blogomon, de nem tudtam - nem voltam biztos benne, hogy az a Bri (BriannaRybak?) ez a Bri :) Úgy köszönöm a kommentjeidet, nagyon jól esnek és örülök, hogy szívesen olvasod az írásaimat. Ez a novella volt, ami újra visszazökkentett az írásba nagyon hosszú idő után, és örülök, hogy pont azt a reakciót váltotta ki belőled, amit szerettem volna elérni. Még egyszer köszönöm! És remélem egyikünk sem fog eltűnni a blogvilágból még jó darabig :)

      Törlés
    2. Igen. :D Az a Bri és ez a Bri is én vagyok. Csak felkapcsolódtam a google fiókba, aztán a rendes nevemre változott. :D Mindenesetre örülök, hogy még mindig megtalálható vagy a bloggeren, mert nagyon tehetséges vagy. Mindegyik történetedben remekül adod át a hangulatot. Én is remélem, hogy nem fogunk eltűnni.:DD

      Törlés