-->

2015. február 25., szerda

Comptine - Prológus


Suzanne Debrouiller sosem emlegetett engem a baráti társaságában, nem vitt állatkertbe, sétálni a játszótérre, nem gügyögött nekem kisbabakoromban, nem tudta, mit kértem a tündértől, mikor kihullott az első fogam. Fogalma sem volt, mit szeretek, és mit nem - hogy allergiás rohamot kapok a brokkolitól és a spárgától, hogy ki nem állhatom a nevelőnőimet.  Ha már itt tartunk, életem sürgő folyamában három nevét jegyeztem meg: Alanist, Josephinet és Marthat - a többiről még ennyi sem tudott bennem maradni, mert egy idő után már egyik sem érdekelt. Nem voltak barátaim az óvodában és amúgy sem lett volna időm értük epekedni. Furcsa csitri voltam a legszebb Givenchy ruhácskában, akinek az utolsó energiája is arra mehetett el, hogy az anyjához méltó módon senkihez se ereszkedjen le; és működött is a dolog, amennyire az ilyen működni képes. Próbáltam hasonlítani rá, egyre inkább hasonlítottam is, annyira, hogy Suzannehoz hasonlóan már én sem jártam gyerekek közé. Szociális nevelésemet inkább Amanda végezte, a kedvenc babám. Úgy nézett ki, ahogy Mary Antoinette festhetett fénykorában – imádtam is érte. Semmi sallang, semmi belsőség - csak műanyag szépség, meg egy apró szépségpötty a szája felett.
Annyira szerettem, amennyire ilyesmire képes egy gyerek, anyám meg rosszul volt tőlem, hogy mindenhova magammal hurcolom.
Tizenhárom évesen már teljesen felnőttnek éreztem magam, úgyhogy muszáj voltam úgy is viselkedni. Emlékszem az egyiptomi partinkra. A lépcsőn üldögéltem, míg a díszteremből folydogált a nevetés és a zene. Koromszínű festékkel volt körberajzolva a szemem, szőke hajamra fekete parókát rángatott Juliette néném, és egy arany karéjt illesztett a nyakamba, hogy valami megtartsa a kleopátrás lebernyeget rajtam. Épp cigi szünetet tartottam, pedig nem is szerettem a dohány ízét, amikor odajött hozzám Benedicte.
 - Honnan szerezted, Geni? - vigyorgott rám és mellém huppant. Olyan szaga volt, mint anyámnak, össze is töpörödött az orrom bánatomban. Meztelen felsőtestét valami kacifántos ékszer takarta nyaktól mellig, a hasa aljától pedig furcsa redőzött szoknya kezdődött.
 - Találtam - mondtam szűkszavúan és dacosan mélyet szívtam bele, hogy annak rendje és módja szerint elköhögjem magam. Benedicte megrázta a fejét. Fiatal, szép arcú volt, tizenkilenc körül lehetett - de a teste meglepően izmos, cikornyás, szőr és kifogástalan volt. Még én is tudtam.
 - Fiatal vagy még ehhez - mondta és kivette a kezemből.
 - Egyáltalán nem vagyok fiatal. Sok mindent tudok az életről – villantottam rá a szemem.
 - Mint például?
 - Hogy te vagy a fiatal.
Benedicte újra elmosolyodott.
 - Nem is vagy te olyan hülye, mint amilyennek látszol, Geni. Valószínűleg anyád érdeme.
-  Nem hiszem, hogy ő is így gondolja. Juliette nénémmel még mindig ráncolják az orrukat, bármit csinálok.
 - Mintha büdöset szagolnának - bólintott a fiú.
 - És anya folyamatosan ráncigálja a vállamat, hogy egyenes legyen a tartásom!
 - Hál' Istennek, hogy ezt már megtette a nagyanyám, mikor veled egyidős voltam.
 - Nem volt az olyan régen - prüszköltem felé.
Benedicte rátette a kezét a térdemre és megszorította.
 - Ne vedd magadra, Geni. Túl sok benned a düh, ami valahol érthető. Úgy érzed, átveszem a helyedet édesanyád szívében, de hidd el, hogy soha sem tudnám.
Hogy is tudta volna? Benedictere néztem, és fiatalabbnak láttam, mint amennyire az volt. Én is a térdére raktam a kezem és végigsimítottam rajta. Olyan volt, mint a kínai selyem – mint egy ötéves kisfiú bőre.
 - Persze hogy nem – mondtam – Nekem soha sem fog fizetni a társaságomért.
Benedicte arca azonnal eltorzult, ami olyan groteszkké változtatta a pillanatot, hogy nevetnem kellett. Olyan mérges voltam, hogy végig a szemébe néztem, mikor a combjára csúsztattam a kezem, be a hülye férfiszoknyája alá.
Anya nem hiszem, hogy tudott a viszonyunkról, de Benedicte becsületesen küzdött a lelkiismeretével. Azzal próbálta kompenzálni a kis légyottjainkat, hogy még jobban belesimult a rendszerünkbe. Őszintén szólva nem tudom, hogy a kialakult kis egzisztenciáját féltette, anyámtól vagy a törvénytől félt, de engem nem érdekelt, mit csinál, hogy vezekel, ahogy az sem, amikor anyám kidobta. Úgy hallottam, az mondta Juliette nénémnek, hogy véget ért a fiatalfiús korszaka, de ki tudja – Benedicte egyik pillanatról a másikra tűnt el az életemből, ahogy a babáim.
Számos érdektelenség formálgatott ezt követően, főleg harminc év körüli pénzemberek, akik annyira untattak, amennyire anyát érdekelte a bankszámlájuk. Nyűglődtem attól, hogy senkivel sem tudok beszélni, hogy soha senki sem kérdez - bánt-e valami, milyen napom volt, - de annyira hozzám tartozott a mellőzöttség, hogy az ellenkezőjét sem tudtam volna kezelni. Úgyhogy végső soron ez sem érdekelt.
Hát nem volt más választásom, úgy döntöttem, kedvesebb leszek. Nem loptam több cigit az anyámtól, helyette ajándékot vettem a születésnapjára, parfümöt - annyira untam magam, hogy gondoltam, inkább teljesen beilleszkedek. A negyvenedik születésnapjára B-52 albumot szereztem, ő pedig meg sem nézte, miután elfújta tortáján a harminckét gyertyát.
Suzanne nem utált. Azt nem hiszem. Minden bizonnyal csak zavartam őt csodaélete minden pillanatában, jelenlétem romba döntötte ama fixa ideáját, hogy örök fiatal és felelősség nélküli és nem utált, nem - gyakorlatilag kifogástalan lettem, gőgös, szűkszavú és öntelt - de nem vett rólam tudomást, s a tompa közöny még a szobám falát is rám fagyasztotta.  Juliette nénikémmel élték krémes társasági semmijüket, a szerdai Jack Daniel's partikon leszakadt műszempillájuk mögül whiskybűzt árasztottak, vagy Chanel parfümöt fröccsentettek a világra és szipkából szívták a cigarettát. Az én gyerekkorom meg szomorú volt, és tudtam is róla, csak belém nevelték és… ez sem érdekelt.
Szörnyű nagy magányomban gondoltam, hogy adok egy utolsó esélyt a kamaszkoromnak és dühvel a nyakamban pakoltam tele egy Louis Vuitton táskát, nem sajnálva az energiát belopakodni anyám barlangjába és nercbundákat meg ékszereket lopkodni tőle - elszöktem, csak nem messzire. A Szajna másik oldalára.  Gondoltam ha akar, megtalál és amúgy is értékeltem volna egy kis fáradozást a részéről, egy kis érzelmet. Valahol azt olvastam, hogy ha elveszítünk valamit, akkor jövünk rá mennyit is jelentett.
Párizs viszont zseniális útvesztőnek bizonyult. Apró utcákon Vespák hordták a franciákat, biciklik és limuzinok a turistákat, én meg elsétáltam mellettük, nagyjából olyan láthatatlanul, ahogyan éltem, aztán felkerestem egy ír ékszerészt, aki bántón kevés pénzért átvette a gyémántokat. Külvárosi albérletből albérletbe szublimáltam. Anyám pedig…
Egy ilyen helyen ismertem meg Baabel Freluxot, a legalantasabb képződményt, akit a föld elbírt a hátán. Ritka szalmaszőke haja volt, apró orra és meztelen csiga szája - szerette az émelygős parfümöket, a hajszálcsíkos nadrágokat meg a pénzt.
- És édesanyád? Hallom az éves farsangi bál nem marad el nála - mondta egyik alkalommal, és vékony mosolyra húzta a száját.
- Miről beszél? - porkávét csináltam, hogy addig se kelljen a képére néznem és próbáltam eltakarni a döbbenetemet.
- Úgy hallottam, gazdag a Debrouiller család. Minden évben megrendezik. A Monde Europe egy megható jelentést közölt arról, hogy anyád visszavár, fille, de édesanyád úgy tűnik jól szórakozik. Mindennek ellenére amint megláttam a fényképed, egyből arra gondoltam, hogy felhívom. Gazdag az a Debruiller család.
Megköszörültem a torkom, aztán felé fordultam.
- Baabel, a felesége szereti az ékszereket?
- Mint minden nő, drágám. Igazi ínyenc.
- Azt hiszem lesz számára pár igazán különleges ajándékom - leheltem - Édesanyám már úgysem akarta hordani őket.
S így történt, hogy nem váltottam több albérletet. Néha olvasgattam a Le Matint vagy a Monde-t, de többet nem találkoztam a nevemmel. Egyszer megpróbáltam hazamenni, de képtelen lettem volna újra anyám szemébe nézni. 
Megpróbáltam elérni az apámat. A szentimentális sóvárgás távol állt tőlem, de anyagi megfontolásból okos ötletnek tűnt: Samuel Vox - aki legalább annyira megvetette anyámat, mint én -, mint a hatvanas évek legnagyobb francia zenésze, zsíros bankszámlával rendelkezett, amiből én még egy centet sem láttam. De miért ne próbálhattam volna meg? Baabel nyelvét lepecsételte a sok bross, én pedig Párizs elhagyása reményében minden követ megmozgattam, hogy elérjem apámat Cannesban. Az útra a maradék gatyámat is ráfizettem.
- De mon amie, miért nem mész haza? Fiatal vagy még ehhez...
Baabel édelgősen megsimogatta a fejemet, és a repülőjegyre szánt pénzt számolgatta, amit a kezébe nyomtam.
- Vedd meg nekem Frelux, és megszabadulunk egymástól. És felejts el, hogy hazamegyek. Anyám úgyse adna értem egy kurva petákot sem.
Baabel összehúzta a szemöldökét - karakter nélküli arca összemosódott, vizenyős szeme rám szegeződött.
- Egy fiatal lány hogy beszélhet ilyen csúnyán?
- És anya semmi hozzám képest - folytattam – Rémes egy köpönyegforgató, de ha visszaküld hozzá, azt mondom, hogy megerőszakolt, és soha többet nem jön ki a börtönből.
- S'il vous plaît, Geni!
- Azt hiszi, bármi haszna lenne, ha visszaadna neki? Most kezdődött élete legboldogabb időszaka.
-   Gyönyörű lány vagy, de Voxot soha nem fogod érdekelni.
-   De magát érdeklem, nem igaz?
Baabel csak nézett rám. A konyhaasztalon döntött hanyatt végül, de végig a szemébe néztem, mert ha becsuktam, csak azt láttam, hogy a felesége anyám brossait hordja.
Végül Samuel Vox, a filmfesztivál előtt két héttel a csendes-óceánba szaladt a magánrepülőjével.  Minden újság tele volt vele, nem kerülhette el a figyelmemet.

Először megijedtem, aztán megbolondultam - Baabel meg nem tudott velem többé mit kezdeni. Cannes helyett New Yorkba mentem, a lehető legtávolabb anyámtól, aki pár évre rá Párizsban el is temetett. Legalábbis ezt hallottam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése