-->

2015. február 23., hétfő

Örökké


Pennára írtam, de valójában erre a zenére.

Örökké

Nem hordott kabátot a Nap, nekem sem kellett. Elmosolyodva terültem a harmatos fűbe, olyan kuszamód, cipőm fűfoltos talpa felülre került, lentre meg a fejem huppant. Alig bírt bármit is nyalogatni rajtam a szellő, néha aláfújt a hajamnak, csikizte-csiklandozta az amúgy is gabalyos fülbevalómat meg a nyakamban lógó bronzos gyöngyfüzért. De békén hagyott. Még a lélegzet is óvatosan ereszkedett belém, hűvössel töltve a tüdőmet és az ujjbegyeimet, vigyázva a törékeny mosolyomra. Félszemmel az emelkedő mellkasomra sandítottam, de aztán vállvonva hunytam le a szemem. Joe úgyis a szemhéjamra volt rajzolva.
- Minden megváltozik.
- Tudom - nyújtózva emeltem a karomat, hogy végigsikálja a füvet, aztán összeráncoltam a homlokomat - De még itt vagy.
My Broken Sky
Nem válaszolt.
Kicsit meglibabőröztetett a bújócskázó szél.
- Addig semmi baj nem lesz - susogtam.
Joe belém nézett, és valljuk be, nem volt nehéz dolga, ha az íriszemen élt.
- Tudod, hogy magamtól nem tudok elmenni.
- Akkor ne menj.
Zizzenve hullott pár sárga levél az éterbe, hogy kergetőzzenek egyet. Egy az orromra szállt, lefújtam.
- Megígérted… - súgta Joe.
- Meggondoltam magam.
- Miért? - kérdezte Joe és a homloküregembe is belesett - Már semmi értelme sincs.
- Tán nem fogok hiányozni, azért mondod.
- Csak egy gondolat vagyok.
Csak egy gondolat! A mosolyom reszketni kezdett. Összeráztam a fülbevalóimat.
- Te vagy mindenem!
Joe belelépett a fejembe és törökülésbe ült. Nadrágja megfakult, szakadozott lett az évek során, haját megcincálta az öreg-szenilis fájdalom, borosta serkent az arcán s néhány apró szarkaláb. Megviseltem. Aprót simított valamelyik idegpályámon, félmosollyá fakultam és érezni kezdtem, ahogy fűről beszívja a hajam a nedvességet.
Joe a tenyerébe hajtotta az arcát, majd a lassan fodrozódó könnycsatornámba lógatta a lábát. Elnézően ringatózott minden.
- El kéne engedned, ha már nem kellek neked.
- De kellesz!
- Ráncos lettem, lefogytam, össze vagyok karcolva, meg is koptam. Szerintem kopaszodom. Nem vagyok én már szerelem.
- De! - visszarántottam a karom a fülem mellől, de nem mertem mozdulni. Lassan szédelegtem. Rebegtek a szempilláim. Féltem, hogy egy hirtelen mozdulattal kinyitom a szemem, én a kabát nélküli Napba nézek, ő meg csak úgy eltűnik. Még akkor is, ha tudja, a segítségem nélkül nem jut messzire.
- Csak egy gondolat vagyok - mondta Joe, s lassan feltápászkodott - Figyelj, megbeszéltük. Engedj ki. Hadd menjek. Hadd menjek el örökre.
Utoljára húztam össze a szemem.
- Nyisd ki. Engedj!
Hideg nyilallt belém, mert a hátam átázott, a mellkasomra pedig egy falevél esett. A fény belevibrált a szemembe. Mire újra becsuktam a szemem, már nem volt ott.
A tarkóm alá gyömöszöltem a kezem, visszaszívtam a szememből dacos könnyeimet, nagy, esőillatú levegőt vettem...
Aztán megint rágondoltam.


2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ha emlékeim nem csalnak én ezt már évekkel ezelőtt olvastam a blogodon. Talán két kommentet is hagytam, s most sem bírom ki, hogy ne írjak néhány sort. Még mindig fantasztikusnak gondolom ezt a novellát, és valószínűleg ez sosem fog változni. A rövidsége ellenére is (vagy talán pont emiatt) ütős, amire csak rátesz egy lapáttal Joe és a leírás, hogy épp hol van értem ezalatt a a homloküreget, a könnycsatornát vagy az idegpályát, ráadásul a párbeszéd is jó, lényegre törő. Nincs is szükségük hosszú szövegekre, hiszen ismerik egymást, elvégre egymásban élnek. :)
    Köszönöm, hogy ismét olvashattam! :)
    Xoxo.Bri.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés