-->

2015. március 5., csütörtök

2. fejezet - La chanson

Útban a lakásom felé kérdések lavinája zúdul a tarkómra. Megpörgeti az agysejtjeimet, hogy úgy válaszoljak rájuk, hogy semmi se legyen egyértelmű, mégis mindenre mondjak valami frappánsat. Isten tudja, mikor meséltem már magamról, ha köntörfalazva is - Doris megunta a faggatást, mással pedig, aki érdeklődött volna, még nem is találkoztam.
- Francia vagy?
- Elkepesztő, hogy még mindig ezen lovagolsz. Azért, mert tudok franciául?
- Azért, mert olyan a kiejtésed, mint egy igazi franciának. Mert olyan az orrod, mint a franciáknak, mert az angolodban is van egy alig érezhető francia akcentus.
- Honnan állítod ilyen biztosra?
- Tíz éves koromig a jó öreg Pahi-ban éltem.
- Áh, gondolhattam volna, hogy nem az amerikai közoktatásból merítetted francia tudásodat.
- Tehát?  Ti mikor költöztetek ide?
- S ti miért?
- Apám állást kapott Jerseyben - Sky elrúg maga elől egy sörösüveget, de észre sem veszi.
- Francia volt?
- Apám? Nem. Angol. Anyám volt francia.
- Bírom az angolokat.
- Tényleg Trixy a neved?
- Valójában Desdemona, de azt túl feltűnőnek tartom.
- És a Genevieve?
- Azt kitaláltam.
- Nem francia korodban hívtak így?
- Szerintem akkor sehogy sem hívtak. Akkor nem is volt még nevem.
Elneveti magát.
- Tehát francia vagy. Hány éves?
A hajamba kotrok, s ezen tényleg elgondolkozom.  Mennyi is? Körülbelül kétezer. Bár akkor bölcs is lennék, talpraesett vagy legalább varázsló.
- Egy, ilyet nem illik hölgytől kérdezni. Kettő, mi ez, vallatás?
- Beszélgetés.  És azt kérdezek, amit akarok.
- Én pedig arra válaszolok, amire akarok, mert még nem fizettél. Amúgy sem konzumhölgy vagyok.
- A többi lány azt mondta, hogy huszonhárom. Robbie huszonnyolcra tippelt.
- Huszonegy.
Magasba szalad a szemöldöke.
- Örülök, hogy nem taposok liliomot.
Elnevetem magam. Nem úgy, ahogy eddig - merő cinizmusból, szánalomból, vagy a belém nevelt felsőbbrendűség érzet okán - csak úgy. Annyira meglepődök, hogy azonnal magamba is fojtom. Inkább körülnézek, hogy ő is körülnézzen, s a romos rólam, a még romosabb Bronxra vándoroljon a tekintete. A járda repedéseiben üvegtörmelékek csörögnek, újságpapír vitorlázik a késő esti szélben, a kukák mellett szétnyitott kartondobozokon pedig emberek alszanak, de alig lehet őket észrevenni. A szuszogásuk is csöndes.
- Közel laksz? - kérdi kicsit később.
- Két sarok. De ne legyél meglepve, hogy bármelyik percben rád tudna omlani a plafon. Nem szoktam hazahozni a munkámat, mert nem irigylésre méltó egy környék.
- Munka...? Miért kell elrontani a hangulatot?
- Milyen hangulatot?
- Tudod, az átlagos beszélgetés hangulatát, ami később szexbe torkollik.
- Nem rontom el.
- De igen. Csinálj egy kicsit úgy, mintha egy bárban ültél volna Malibut kortyolgatva. Én pedig simán csak odavetődtem volna hozzád, és annyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy elhívtál magadhoz, nehogy véget érjen a varázslat.
- Nincs olyan, hogy varázslat.
Ujjait kameraállásba helyezi s hunyorog egyet:
- Képzeld el. Szürke harisnyanadrág van rajtad és konty. Én garbóban vagyok, hajamat hátrazseléztem, és olyan fényes, mint az olasz cipőm. Látok egy nagydarab néger urat a sarkadban… Testőr, inas, vagy sofőr, nem tudom eldönteni… Úriember módjára közeledek feléd, először tisztes távolságban, magázódva társalgunk. Szóba kerül az időjárás, kicsit vitatkozunk a politikáról és a globális felmelegedésről, de amint az előző esti jótékonysági bál kerül szóba, hirtelen megnyílunk egymásnak, hiszen látszik, hogy mennyi bennünk a közös… Közelebb hajolok, és minő csoda! Tegezni kezdelek, te pedig nyakig belepirulsz...!
Mosolyogva kanyarodunk egy tűzlépcső felé.
- Hátulról megyünk, mert reggel volt egy kisebb nézeteltérésem a szomszédommal - magyarázom, aztán felugrom az első fokra, és a nyikorgón málló vasszerkezeten mászni kezdek fölfelé.
Bent átveszem a Vox-pólómat. Bármennyire is mindegy, otthon azért szeretek kényelmesebben lenni, bár egy férfi a nappalimban kimeríti a kellemetlen fogalmát. Ezen a hangulaton már nem dob egy nyúlós póló.
Bemegyek a konyhába, míg Sky körülnéz és bort szerzek. Jól jön egy kis magány, ugyanis helyre kell tennem magam. A hűtőnek támaszkodok, és egy pillanat alatt kiszedem az üvegből a parafa dugót. Töltök a számba egy kicsikét, olcsó, máris érzem a savas utóízét a számban, de ilyen téren sosem voltam válogatós. Meglepő.
Szeretem kéretni magam - nem vagyok olyan könnyű, mint Dritta - de Sky valamiért már nekem is sok. Felengedtem a lakásomba. Johnny az egyetlen férfi, aki valaha itt járt, na meg a perverz szomszéd, aki átjött szagolgatni a ruháimat, egészen addig, amíg rajta nem kaptam és fejbe nem vertem egy üres vodkás üveggel. 
Két poharat nyomok a hónom alá, kisétálok és kezdek elhalványodni. Sky valami hülye videokazettát forgat a kezében. Mintha ismerkedne a környezetemmel vagy ilyesmi. A dohányzóasztalra rakom a bort, eldobom magam a kanapén, és cigit kívánok. Előveszek egy tekert vaníliásat.
Állítólag úgy szívom a cigarettát, mint Humphrey Bogart, összeszorított szemmel, mintha méregetném a világot.
Sky felém fordul a kazettámmal és hunyorog.
- Ember vagy a talpadon.  Amelie csodálatos  élete?
- Doristól kaptam, de nem tetszik - felé nyújtom a cigit - Kérsz?
Megrázza a fejét. A helyére teszi a kazettát és a hajába túr.
- Sportember nem dohányzik.
- Igaz. De iszik, nem?
- Iszik.
- Ott a bor.
- Igyunk, és leülök melléd, jó?
Megrántom a vállam, ő meg helyet foglal. Nem zavar, hogy hozzámér a térde, és férfias illata sem olyan, mint amitől legszívesebben hánynék. Talán Hugo Boss-t használhat, mint anyám egykori szeretője, de csak egy leheletnyit, nem kell prüszkölnöm. Az orromba mászik, ellazít és nővé tesz - az a fajta. Vizsgálatom, és az arcába fújom a füstöt. Nagyon szép szeme van.  Bőre a szobám fényében kissé kreolosnak tűnik.
Egyre abnormálisabbnak találom a helyzetet. A szép pasas, rendellenes. Fülbevalót hord. Magas is, túl magas ahhoz, hogy így nézzen ki. Széles váll, keskeny csípő… de az a gyémánt!  Az asztalra rakom a cigimet, hogy megfogom a fülcimpáját.
- Kiszeded és zsebre vágod?
- És akkor úgy nézek majd ki, mint Van Gogh.
- Nem a füledet! - birizgálni kezdem a fülbevalóját - Igazi?
Kissé furcsán néz rám.
- Sosem veszem ki és különben senkinek sem volt még vele problémája.
- Szerintem felvágós.
- A Knicksben játszom.
- C'est la vie.
- Láttál már kosármeccset?
S megérzem, ez az a pillanat, amikor a gyomromba ugrik: egy ártalmatlannak tűnő beszélgetés teljesen leszippant a tudatomról. Mégis mi a fene zajlik? Összekötött golyók ütköznek egymásnak, pont a kisagyamban és felfedezem, hogy ezért az estéért Sky sem tud eleget fizetni. Hagy feküdjek hanyatt, hogy ő rám fekhessen. Ennyi az egész. Már akkor megkapott, amikor először rám mosolygott, nála jobb fogást a magamfajta nem találhat. Feder-technikával sem.
- Figyelj - ránézek és egyértelművé válok - Az első férfi, akivel lefeküdtem, 9 évvel volt nálam idősebb, az utolsókra pedig nem nagyon emlékszem. Annyi bizonyos, hogy a legtöbbjük ronda szokott lenni.
Bort tölt magának és kérdőn néz rám.
- Kérdezted, mennyibe kerülnek a nők. Nos, én többe, mint te szeretnéd, és ehhez az is hozzátartozik, hogyha bizonyos szolgáltatásokat vársz tőlem, akkor meg kell beszélnünk a paramétereket. Ez általában a pénz mennyiségét jelenti. De ha arra vagy kíváncsi, miért nem ugrottam a barátod ölébe, hát talán pont azért, mert még mi is eldönthetjük, kivel nem éri meg még egy éjszaka sem. A legnagyobb probléma az agresszió. Te nem vagy olyan, viszont úgy gondoltam, hogyha megérkezünk hozzám, felhagysz ezzel a különc beszélgetősdivel. Lefeküdnénk, s ne értsd félre, gyorsan végeznénk, elaludnál, én meg bekapcsolnám a tv-t, vagy ilyesmi.
Félrenyel, a bor lefolyik az állán meg a nyakán, és megpermetez a kicsapódó nyálával. Felnevetek.
- Ne folytasd - lepöcögteti a leégett cigimet, aztán belém vájja a szemét - Énekeld el nekem azt a dalt.
- Most hülyéskedsz? - meredek rá - Vagy süket vagy?
- Az a fajta perverz vagyok. Aztán szexelhetünk. Nincs szégyellnivalóm - felhúzza a szemöldökét, s megint a borba kortyol.
- Elmegyógyintézeti eset. A benga barátod már úgy helyrerakott volna, hogy feküdni se bírnék.
- Ő is lehetett volna.
Karistol a furcsa  érzet a torkomban,  de azért összeszűkítem  a szemem. Álljuk egymás pillantását, a srác alig bírja visszatartani a mosolyát.
- Na, jó. Ismered Edith Piaf-ot?
A kanapé támlájára fekteti a kezét, mint aki győzött.
- Nem.
- Gondoltam. Ő egy francia sanzonénekesnő. A második világháború idején katonáknak énekelt. Van egy film, amiben a Tu est partout szól egy szétbombázott városban. Onnan hallhattad, bár… Nem hiszem, hogy azt figyelted. Tőle éneklek valamit, mindig is inspirált.
Feljebb csúszik a kanapén, és megrázza a fejét.
- Nem. Amit a bárban.
Rámeredek.
- Akkor nem éneklek neked - mondom. Összefonom a karjaimat.
- Szeretném.
Végül túl hosszúra nyúlik a csend.

Nehezen, átlátszó  ruhában,
karjaim  közt védlek,
s ha nem is találkoznánk   többet,
a pillanat  az enyém marad.
Mint a sivár folyosón az elhaló léptek
mint a némán  álló szavak
mereven nézlek, s messzebbről  mint Kijev
Kiáltanám, hogy az én nevem Genevieve

Egy folyó halk, fojtott sírása rémlik
ahogy a hangom  beleremeg
Ha nem találkoznánk többet
a pillanat  az enyém marad.
Mint az erdőben, ahogy a sötét köd feldereng
mint a  folyosón  az elhaló szavak
a folyóban  állva a hangom  még liheg
de kiáltanám,  hogy a nevem Genevieve

Nehezen, átlátszó ruhában
karjaim közt védlek
s ha nem is találkoznánk  többet
az enyém lehetsz
A homlokon táncoló ígéretek mellett
ha egyedül lebegő szél maradsz
Ne szólj, ha ordítok, mert senki sem értheti meg
miért csak te tudod, és suttogod
Genevieve

A szemem se rebben.
- Ennyi elég lesz?
Sky meghatározhatatlan pillantásokat vet rám, azért meghatározhatatlanokat, mert életemben nem találkoztam még ilyen fürkésző, veséig nyomuló tekintettel.
- Ezt akartad? - elengedem a markomból a cigit. Mérgesen veszem tudomásul, hogy elfogyott, s nem tudtam elszívni.
- Akárki is azaz Edith Piaf, elbújhat melletted.
- Hogy mondhatsz ilyet? - förmedek rá.
- Jó volt, megint - mondja Sky, s nem azon a hangsúly, hogyan, hanem azon, milyen szemekkel, milyen piros fülekkel. - Szégyen, hogy ennyit felejtettem, de az utóbbi 15 évben nem igazán beszéltem franciául.
- Örvendezek.
Közelebb húzódik hozzám.
- A dal miatt megcsókollak.  Persze közre játszik a szexuális energiád és az óvatos törökülésed.  De azt most hagyjuk is.
Elvigyorodik és a számra hajol, de egyáltalán nem úgy érint meg, mint én őt, még lent a bárban. Csak súrol. Időt hagy, hogy Hugo Boss parfüm beszője az agyamat és gúzsba kösse az idegeimet. Mozdulni sem bírok.
Próbálom menteni a menthetőt.
- Tudom, hogy te csábítani akarsz, és nem megvenni, de ez nálam nem fog működni.  Kérdezgettél, és válaszoltam. Tényleg prosti vagyok! És amúgy nem is szeretek csókolózni…
Olyan közel van, hogy a meleg lélegzetei a számba szivárognak. Kicsit hunyorít, és kitámaszt felettem.
- Ma fogsz.
Hátradönt és az ajkamra tapad. A lábaimat terpeszbe teszem, hogy kényelmesebben elférjen, a derekán összekulcsolom őket, hogy közelebb húzzam, hogy érezze, túl akarok lenni az egészen - de mellkasa olyan közel van az enyémhez, hogy biztos vagyok benne - már az én szívem lükteti az ő vérét is. Egyre fehérebbnek érzem magam.
Nehéz meghatározni a csókok ízét, milyenségét, de mivel én a csókban mást sosem találtam, mindig megtettem. Voltak pofon, vér és üvegcsörömpölés-ízűek, voltak olyanok, amikről egyszerűen a nyál jutott eszembe, volt már csípős, tüskés és keserű, de ilyen sóvár és furcsa még soha.
Belecsókol a kanapémba, alattam a cigis doboz menthetetlenre gyűrődik.  A bor a dohányzóasztalon figyel, csak én ittam bele - a pólómon pedig Vox feje nyomódik, simul és bújik, hogy felcsússzon egy kicsit, majd újra le. Ajkaim zsibbadnak csak úgy, mint az egész testem - Sky fekete hajába nyúlok, hosszú piros körmű ujjaimmal, és eldöntöm, Dorisnak sohasem fogok erről beszélni. Túl törékeny a pillanat is, hát az emléke még annál is törékenyebb lenne.
- Sky - suttogom.
- Tessék?
- Menj el.

„szivemet veri
a rendfenntartó  idő;
szivem visszaüt.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése