-->

2015. március 9., hétfő

3. fejezet - A jelmezbál

- Könyörgöm, hagyj.
- De mesélj, kíváncsi vagyok. Mennyit adott, és miért van az, hogy téged ki tud halászni az egyetlen normális fazon? Biztos szép estéd volt. Áh, tudod, volt itt az a néger. Romosra itta magát, szegény Dritta soha sem fog veled szóba állni. Neki kellett vigasztalnia. Ha maradtál volna…
Doris aranyosan csicsereg. Eperajkai véget nem érő mosolyban végződnek, haja bohókáson omlik a füle elé. Hidegen hagy.
- De nem maradtam, diskurzus vége.
Cigire gyújtok. Még alig kezdtem el a napot, de már hiányzik a dobozom fele. Két agyféltekém között passzolgatom a gondolatot, hogy kicsit le kéne állnom, mert nem lesz pénzem egy következő dobozra, de ezt a cselekvést már rég nem én irányítom. Leszívom a füstöt és kiengedem. Így megy. Mint a légzés.
- Tudod, tegnap megpróbáltam erős maradni. Johnny eltűnt olyan tizenegy tájékán, de inkább összesöpörtem a kávézó részleget, és letoltam pár tonikot, nehogy elcsavarodjak, ha visszaér. Akkor találkoztam vele megint, mikor reggel zártuk a kasszát. Finom lett a bevétel, úgyhogy meg kellett ünnepelnünk. Annyira megmagyarázhatatlan, amit iránta érzek… Szerintem lényegesen több is lehetne közöttünk, mint amit megérdemel.  Olyan sablonszerű, de azt érzem, én meg tudom változtatni. Mellettem biztos másmilyenné válna. Persze egyértelmű, hogy nem, de azért megérdemelne egy esélyt, igaz?
Belefújom a füstöt Doris arcába.
- Johnny is seggfej, nem érdemel semmit. Nem akarsz a dolgodra menni?
- Oké, és ha már itt tartunk. Te miért vagy itt?
- Beszélnem kell a szívszerelmeddel. Kettesben leszünk az irodájában. Szerinted elnézőbb lenne velem, ha megcsókolnám?  - cinikusan rávigyorgok.
Doris rám csap a felmosóronggyal, úgy, hogy víz csurog utána a bokámon.
- Meg ne próbáld! - húzza össze a szemét - Miről kell beszélnetek?
- Majd este átmegyek, és körömfestés közben elmesélem életem frenetikus történetét, jó?
Doris rákönyököl a felmosófára és megcsóválja a fejét.
- Miért nem tudunk beszélgetni?
Újabb slukkot nyalintok, és lekezelő mosolyra húzom a szám.
- Várnak a wc-k, mon cher.
A lány vörös loboncába túr, száját vízszintesre állítja és facsar egyet a felmosó vödörben. Mintha a fejemet képzelné a helyére.
- Évekkel ezelőtt voltam Európában. Felszöktem egy teherhajóra az egyik barátnőmmel. Gyakorlatilag nincstelenül jártuk be aztán Párizst, Münchent, Rotterdamot.
Összeszűkül a tekintetem.
- És...?
- Míg én vígan éltem az életem, anyám betegen feküdt egy bronxi húszemeletes legfelső emeletén. Az apámmal, aki ivott, a húgommal, aki még csak tizenöt volt.
- Hát... és ezt miért mondod?
- Szerelmes vagyok Johnnyba.
- Mert hülye vagy - összegyűröm a homlokomat.
- És te vagy a legjobb barátom. Én vagyok a rossz döntések tárháza.
Állom a tekintetét, aztán elmosolyodok, mielőtt újra megszólal. Elnyomom a cigit a falon, aztán felállok.
- Mit gondolsz, ennek a nyomát ki tünteti el?
Vállat vonok, és elindulok Johnny irodája felé.

- Miért, mit gondolsz, Cecil, pénzügyben ismerek tréfát?
 A klíma miatt feláll a szőr a karomon, amikor benyitok - Johnny pedig sréhen ül a székében füléhez szorított telefonnal.  Helyet foglalok előtte, ő meg rám néz, és összeszorítja a szemöldökét.
- Hívj vissza később - mondja a telefonnak.
- Ne zavartasd magad - legyintek, és kiveszek egy cigarettát az íróasztalon nyitva felejtett fémtárcájából. Hátradőlök a székben, és rágyújtok.  Johnny villogó szemmel vizslat.
- Mindegy is, az ajánlatom áll. Jövő hét kedden szeretnék egy megbeszélést. Semmi probléma nem lesz, Cecil, csak add át az üzenetet.
Homályos világosságot enged ki magából a neonlámpa, a redőnyök leeresztve gátolják a természetes fényt - elvigyorodom.
- Te egy igazi alvilági macsó vagy - mondom Johnnynak, míg ő a zsebébe tuszkolja a mobilját.
- Mit akarsz?
- Nem tudom kifizetni a lakbért - a földre hamuzok - Kéne valamennyi előleg.
Johnny szeme elsötétül.
- A tegnapi nem fizetett elég jól? Neked kéne fizetned nekem, és ez nem is vicc.
- Nem volt szex, tehát nem volt miért fizetnie.
Johnny is kihúz egy szál cigarettát a tárcából, de nem gyújt rá.
- Sajnálom. Egy oka van annak, hogy itt vagy még, és az az én lágy szívem.
- Drága az élet, tehát erősen kétlem, hogy csak azért.
- Nem érek rá veled foglalkozni. Bánom azt a napot, mikor engedtem Doris unszolásának és felvettelek.
- Még a te érdeklődésedet is felkeltem - húzom megint mosolyra a számat, és az arcába fújom a füstöt.
- Ha nem bírod kifizetni az albérletedet, vedd komolyabban a munkád, esetleg maradj többet, segíts be máshol. Mert ez is munka. Vagy keress mást. Nem adok több lehetőséget, Trixy.
- Lehetőséget nem kell adnod. Csak pénzt.
- Őszintén mi a francot képzelsz? Tudod mit? Eredj a francba - fáradtan int egyet - Ki vagy rúgva.
Rámosolygok.
- És mi lesz a végkielégítésemmel?
- Ha én téged egyszer végkielégítelek, abba azon nyomban beledöglesz.
- Tegnap mennyit fogyasztott a néger?
- Milyen néger?
- A kosaras. Megérte, hogy megutáltattam magam vele, vagy nem?
- Nem nagy kunszt. Én is utállak.
- Dehogy utálsz. Odáig vagy értem. Nem tudod, mit kezdj velem.
- Kirúgtalak, nem emlékszel?
- Dehogy rúgtál.
Végre Johnny is meggyújtja a cigarettát.  Fokozódik a homály az irodában.
- Rendben, de az biztos, hogy senki sem kényszerít arra, hogy itt legyél. Most eredj, dolgom van. Este pedig legyél itt időben, ma te leszel a pultban. És ne felejtsd el, húszas évek.
Felállok és beletaposom a cigit a hajópadlóba.
- Ma este is lelépsz?
- Nincs olyan szerencséd.
- Mit üzletelsz, te világfi?
- Semmilyen közöd nincs hozzá. Csinálj, amit akarsz, csak menj már a francba.
Rávicsorgok és megyek. Kerülöm Doris felségterületét, s hálát adok az égnek, hogy ilyen korai órán Drittát és Minyont sem itt eszi a fene.
A lakásomban természetesen még pulzál a Hugo Boss illat. Elpakolom a megmaradt bort, összehajtogatom a szanaszét dobált ruháimat és a kanapéra ülök. Arra gondolok mekkora szarság az egész. A pénztárcámban alig huszonöt dollár, a hűtőben megbuggyant a tej, a kenyér penészes a pulton. A ruháim kiömlenek a szekrényből, az irataim hamisak, de a bérleti csekk a hamis nevemmel teljesen igazi - én pedig nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Legszívesebben felgyújtanám az egész kócerájt, a bárt, meg egész New Yorkot és Párizst. Anyámat és apámat újra, mert elrontották.  Nem ezt érdemlem.
De lehet, hogy mégis - nincs annyi víz a világon, amennyivel el tudnám öblögetni magam.
Pfuit.

*

Kilépek a farmeremből, a sarokba dobom, aztán lehajolok egy rojtos szélű ruháért.
- Töltesz egy gint? - nézek oldalra.
Doris vállat von, elöblöget egy poharat, szabadon engedi a kezében az üveget s ráadásnak még jeget is csöppent a lébe. Kezembe veszem a fejdíszem és a stólám, majd kihörpintem a kristálypohár tartalmát.  Megszisszen bennem az alkohol.
Doris már rég kicsípte magát. Csillogó magas sarkú szandál van rajta, hajában tollak, nyakában hosszú, gabalyos lánc, karján selyemkesztyű, vörös bohókás fürtjei pedig a fülé mögé lettek erőltetve. Nem beszélgetünk, de nem is sajnálom. Én ma már eleget beszélgettem mindenkivel.
Johnny belép a függönyök mögé, Dorist fél mondattal elküldi üveget söpörni, rajtam meg hosszasan elidőzik a szemével. Látja, hogy úgy csinálok, mint aki nem veszi észre - ezt bizonyítandó, magamat nem zavartatva folytatom az öltözködést, teszem a homlokzsinórt a fejemre, bújtatom a melleimet a megfelelő helyekre. Johnny hatásvadász, hát letelepszik egy recsegős székre, rádől az ott nyugvó kabátomra, és magának is tölt a ginből. A fogai közé kaparint egy szivart.
Doris még hátranéz a művészbejáróból, aztán a fenekére simítja a szoknyáját és kettesben hagy engem a főnökkel. Kintről hahotázás, üvegcsörömpölés, durranó pezsgők, a bor nyeldeklése hallatszik addig a rövid ideig, amíg az ajtó nyitva van.
- És mégsem jöttél időben. Én álltam a pultban. Én - mondja Johnny és a kis asztalra pakolja a lábát. Cipője fényesre suvickolt, a nadrágja élére vasalt, hajszálcsíkos. Hasa széles, de nem gyűrődik össze ülőhelyzetben, a hózentróger mellizmára feszül, zsebe kidudorodik, borostája a szemem láttára serken, és vastag szájából az arcomba dől a füst. A szemét egy gengszterkalap burkolja árnyékba.
- Igazi lázadó vagyok - a lábamat a kis sámlira rakom, és becsatolom a magassarkúmat. A hajam beleömlik a szemembe. Egy percre se gondolok arra, hogy elmondjam, majdnem felszálltam egy buszra és eltűntem.
- És mi ellen lázadsz, ha megkérdezhetlek?
- Per pillanat? Ellened.
A nyakamra kötök egy fekete selyemszalagot, aztán a falra aggasztott ferde tükörbe nézek. Már csak a hosszú hajammal kellene kezdeni valamit, és összekevernének egy dámával. Hányszor öltöztem én így, kiskoromban! Anya stóláiban lépkedtem a gránitpadlón, az égbe nyomtam az orromat, és parancsokat osztogattam képzeletbeli személyzetemnek. Pedig volt igazi is.
Fésűt kotrok, míg a tükörből jól látom, hogy Johnny kellemetlenül bámulja a fenekemet, lenyalt kontyot csavarintok a tarkómra és pár hajtűvel rögzítem. A retró parti, az retró parti, meg kell adni a módját.
- Tudom- tudom, rossz kislány - búgom Johnny felé - Akit úgysem rúgsz ki. De azért idejössz, hogy fitogtasd a fölényedet. Igazi férfi mentalitás.
Elvigyorodik.
- Ma este jó kedvem van. Gyere ide.
- Pénz beszél, kutya ugat.
- Kapsz előleget, de ezt már akkor tudtad, amikor kértél tőlem.
Odalépek mellé.
- Ellenállhatatlan vagyok.
Johnny hatalmas tenyerét a combomra illeszti.
- Mi történt tegnap? Nem szoktál te ingyen bratyizni a vendégekkel.
- Hiba csúszott a gépezetbe. És most nem én lőttem túl a célon. A cél lőtt túl rajtam.
- Hallottam, hogy megint játszottad az eszed.
- Mindig játszom az eszem - az ajtó felé veszem az irányt - Pont úgy, ahogy te is. Csak én ügyesebb vagyok.
A jazz beleszédül a fejembe, szétszed, összerak, és megborzongatja a gerincemet. Természetesen az arcomon nem látszik a kéj, amit a zene okoz - a cipősarkam még mindig recésen kopog, férfiak keze a csípőmön és a fenekemen. A terem fekete fehérben sem nyújtana nosztalgikusabb élményt - mintha sikerült volna visszahoznunk amerikai 20-as éveit, Al Caponék között sétálok, akiket vagy boás vörös ajkú nők, vagy szőke fűzős lányok kísérnek.
Ez utóbbira élénk példa Dritta, kinek csipkeruhájából kibuggyannak a mellei, haja hullámosan és fényesen simul az arcéléhez, kalapja a szemöldökéig lóg, a harisnyája pedig átlátszó fekete. Épp egy pisztolytáskás férfihoz dörgölődzik.  Elveszek a sok gengszter között, de nyugodtan veszek tovább. Johnny nagyon jó munkát végez - igazi lebujt üzemeltet, de senkinek sem tűnik fel - és itt mindenki megtalálja a számítását anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe kerülne mások vagy a hatóság előtt. Bár én még nem sokat látogattam az alagsorba, úgy tudom, bőven fogynak a hallucinogének, sok ősi new yorki és sok nagy név fordul meg, de egy razzia sem volt még, verekedés is alig. Minden megy, mint a karikacsapás.
A pult mögé araszolok. Jól fogy a whisky, úgyhogy néha lopok pár kortyot az üvegek aljáról.  Nem gondolkozom, nem is nagyon beszélgetek, nem is kell - élvezem a zenét, és néha egy félmosollyal megköszönöm, ha valaki emlékszik arra, ki vagyok én és mit szoktam csinálni a színpadon gitárral, vagy anélkül. Hangzavar van és hangulat, istenemre mondom, kivételesen tetszik, még akkor is, ha az, amit előttem táncolnak, nem igazán hasonlít a swingre.
Johnny elém ül egy bárszékre és körbenéz.
- Lehet, hogy perverz vagyok, de felizgat ez a látvány. És a zene.
Töltet magának egy duplát, majd gyorsan megissza.
- Most mindenki olyan, mint amilyen lenni szeretne - morajlom felé - Más.
Johnny arca bizonytalanul sötét a kalap alatt, de a szája látható vigyorra húzódik. A zenére dobol a kezével, s bár nem hallom, de érzem, miként horzsolódnak egymáshoz a gyűrűi.
- Én is örülnék egy kevésbé stresszes életnek - böki felém.
- Stressz?
- Nem tudod, hogy zajlik az élet.
- Én nem vagyok oda a kokainért.
Johnny egy egész üveg whiskyt maga mellé húz, és belenyakal.
- Majd egyszer mesélek a világról.  Baromi izgi.
A csap alá tartok egy poharat, elöblögetem.
- Dorisnak meséld. Imádna megváltoztatni.
A beszélgetést befejezzük, amúgy is alig halljuk egymást, de Johnny szivarra gyújt – neki bárhol szabad - és a pultnál marad. Hogy ellenőrizni vagy bosszantani akar, nem tudom, mindenesetre furcsa oldalpillantásokat vet rám, mikor arrébb szolgálok ki. Megunom és egyenesen a képébe nézek:
- Mi van? Doris szerelmes beléd, boldogítsd őt.
- Hagyjál már ezzel békén.
A zene tovább simul a fülünkbe, a furcsa, homályos fény ellazít. Csókok csattannak a sötétben, a parketten és a bokszokban is több árny gabalyodik egymásba, egy nagydarab férfi az asztaloknak esik.
Pont úgy telnek a percek, mintha felporszívóznák őket. Duke Ellington után alig bírom észrevenni, hogy már a későbbi évek Ellájának The man I love lassú, derengős csodája szól, s nincs közbeékelt nevetés, hahota, moraj. Legalábbis nagyon kevés. Becsukom a szemem és arra gondolok, hogy egy zongora előtt ülök, az ujjaim kopognak a billentyűkön, szánkáznak, s minden belezeng abba, ahogy énekelek mellé.  És mindenki rám figyel, olyan nyitott tekintettel, ahogy Sky nézett rám tegnap, és amikor befejezem, mindenki tapsol. Mikor kinyitom a szemem hátramegyek a raktárhoz  újabb italokért.  Minden olyan, mint a kibaszott karikacsapás.
Lassan kikopnak mellőlünk az emberek. Johnny kalapja mellett fekszik a pulton, mellette sok üres kristálypohár. 
- Johnny, élsz vagy halsz? - kérdezem.
Fáradtan int egyet. Az, hogy kiütötte magát engem meg ellágyított a zene, jótékony hatással van a kapcsolatunkra.  Felkaparom a fejét a pultról és vizet dugok az orra alá.
- Mintha a kutya szájából rángattak volna ki - végignézek rajta - Volt pisztoly is a gengszter-szerelésedhez?
-  Az alagsorban van. A fényképeid mellett. Azokra lövöldözök.  Ha találat éri őket, sírnak.
Óvatos mosolyt eresztek, és a szemétbe dobok pár üveget. Összecsilingelnek egymással.
Johnny felnéz:
- Ki vagy te, Trixy? - hunyorog és felhúzza a vállát - Miért vagy itt?
- Hülye vagy - mondom - De ha már itt tartunk. Mennyit adsz? Lenyúlhatok a kasszából? Ma rendkívül jó munkaerő voltam.
- Nem. Meggondoltam magam - megérinti a karom, és vérhálóin keresztül néz rám. Kicsit vigyorog - Ki foglak rúgni.
- Jaj, Johnny baszd meg magad. Huszonöt dollárom van. Mennyit vehetek?
- Nem. Én ki foglak rúgni. Felveszek helyetted egy kétségbeesettebb és lelkesebb kislányt.
Johnny ujjai a vállam fölé araszolnak. Bár elválaszt minket a pult, mégis érzem forró és alkoholos leheletét.
Cirógat. Összezörrennek a belső szerveim, de megpróbálom kirázni magamból a görcsöt. Undorodom az érintéstől, s bár az övé sem fenyegető, mégis félelmetes.
- Eljött az ideje, hogy tisztázzunk valamit - folytatja.  De nem folytatja. Lassan és bóbiskolva simogatja a kezemet tovább, de én úgy érzem, hogy szorít, és nem kapok levegőt.
Ella Fitzgerald angyali hangja eltávolodik tőlünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése