-->

2015. november 25., szerda

Nincsenek csodák


Ím a novellám Ár Gyöngyi által megszerkesztett változata, s fölötte Lahara illusztrációját láthatjátok. Nekem mindkettő marhára tetszik, de főleg az illusztráció és a szerkesztés.
/a helyzet az, hogy a blogger nem őrzi meg a formátumot, a bekezdések itt eltűntek, de a gépen még esztétikusabb/
Itt ragadom grabancon az alkalmat és megköszönöm ezt a különdíjat. Megmelengette a lelkecskémet, másfelől tanultam is belőle:) Köszönöm!




Nincsenek csodák





Halszag és köd borítja a partmentét, a Hold átlátszik, nem tűnik különbnek, mint egy kör alakú felhőfolt. A levegő verejtékezik, mögöttem kátránypocsolyákat fröcskölnek a kocsik, s messzebb hatalmas kémények merednek az ég felé, hogy füstcsíkokkal borítsák a látóhatárt. Régen azt képzeltem, hogy egy óriási kígyóbűvölő furulyázza a füstöt egy perzsaszőnyegen ülve s minden úgy kacskaringózik körös-körbe, ahogy ő ingatja a fejét. Aztán kénytelen voltam belátni, hogy nem, mindezt én csinálom, én, pedig aztán senki sem vagyok, csak egy gyári munkás. Én raktam be az utolsó adag szemetet a kémény alá. Ez az élet. Nem lehet semmit a kígyóbűvölőre fogni. Nincsenek csodák.
Mindegy, Rébusz a hátam mögött nyekereg - olyan, mint valami rég olajozott kurbli - s közben a fenekem alá préselt tescós-szatyrot böködi. Dudi bá' rádiója szolgáltatja a mólózáshoz szükséges recsegést, azontúl Hoffmann néni üvölti az unokájának, hogy labdázzon már halkabban. Ím a gyártelep, a munkaszagú - dolgozunk és paneldzsungelben élünk - s a folyó, ami körülölel, csak tartályhajókat és Dudi bá' kapásjelzőjét ringatja.
Itt ülök én.
- Sicc, dög - mordulok halkan.
Rébusz nem rezzen. Nyúzza-vonja a szatyromat azért a magányos májkonzervért, amit ha előszed, akkor se tud kibontani. Igazán rendületlen és ostoba. Összehúzom a szemöldökömet.
- Nem hallod, Rébusz?
Koszos képével mintegy lesajnáló pillantást vet rám, aztán tovább szórakozik, s nekem rémes nejloncsörgés közepette kell a vízre néznem. Elvégre mólózgatok magammal. Valahogy ki kellene zárnom a külvilágot, nem?
Anna azt mondta, hogy itt lehet a legjobban. Mármint gondolkodni. Ha az ember szomorú és a folyópartra sétál, ott minden körvonalasabbá  válik, minden idomul, helyrekerül. Azt is mondta, hogy egy-egy ilyen alkalommal az ember képes megtalálni a számítását. Ring a víz, tompább az autók zaja, a halszag pedig egyenesen serkentő. Persze ő aztán mindent mondott. Mesélt a csodákról, a lidérceiről, arról, hogy a gyártelep nem olyan szörnyű, mert a hétköznapnak nem kell szürkének lennie. Minden csak annyira kilátástalan itt, a Duna mellett, mint a Como-tó vadregényes partján.
Nem tudom miről beszélt. Köd van, nyálkás a kő, amin ülök. Semmivel sem jobb, mint otthon, ahol akár már sörözhetnék is, bekapcsolhatnám a tv-t és nézhetném egyedül, vagy elszívhatnám a szivaromat. Nagyon jó kis szivar, még a Dörner Gyuritól kaptam, amikor visszatért Kubából.
Hova juthatnak egyesek... Kuba. Persze Anna azt is mondta, bárhová eljuthatunk, csak akarni kell - de valamiért attól a sok elhatározástól neki sem lett több pénze, jobb állása, esetleg olyan lakása, ami nem garzon. Bár ki tudja. Már nem velem lakik. Lehet, hogy talált valaki olyat, akinek van esély az életében.
Rébusz a tappancsai közé szenvedi a májkonzervemet, szatyromat kiszakítja. A nejlondarabokat szanaszét hordja a szél.
- Megszerezted? Akkor nyisd ki, haver, szaporán. Ha kinyitod, a tied lehet. Nyisd csak ki! - szánakozón ránézek - Hülye macska.
Rébusz szinte lecicceg, mintha tényleg biztos lenne magában. Tovább harcol.
Emlékszem, amikor megismertem Annát - én is ilyen voltam, vagy ilyesmi - olyan bizakodó. Szívvel-lélekkel élek és leszek valaki, mielőtt kiserken a borostám! Ha dolgozok, lesz pénzem egyetemre, ha tanulok, tudok dolgozni, és lesz pénzem és...
Volt egy pont, amikor megvilágosodtam. Mondtam Annának, nézd ezt a circulus vitiosust. Hol a kiút? Mikor lesz az a nap, amire várunk? Mikor leszünk boldogok, és hogyan leszünk azok? Megéri egy egész életet átrobotolni valamiért, amikor úgyis minden determinált? Az egész... olyan, mint ez a macska. Rébusz. Csak a máj kell, amit felzabálhat.
Anna megkérdezte, hogy miért szándékozok minden nap felkelni, ha nem magáért az életért.
Én meg mondtam, hogy érte.
Dudi bá' a horgászbot mellett csatornát vált és opera nyivákol kánont a macskával és a zörgéssel. Nem szeretem az operát sem, a burzsoák szórakozása, na meg semmi értelme sincs három óra szenvedésnek, ha csak egy haláltusában tud kiteljesedni.
Minek ülök hát itt? Ha hazamegyek, iszok egy sört. Vagy iszok kettőt, vacsora helyett. Vagy megiszom, ami otthon van, hogy reggelizni se kelljen.
Sóhajtva nyújtózok ki, és ásítozom egy kiadósat. Rébusz véletlenül a hátamnak löki a konzervdobozt.
- Mondtam már, hogy sicc, nem igaz?
A kéményfüst a sötétedésbe olvad, olyan elszántan, ahogy Anna is elhagyott, olyan csendben, ahogy Dudi bá' horgászik és olyan magabiztosan, ahogy a macska próbálja kinyitni a vacsorámat.
Nevetséges. Mit keresek én itt?
Felállok, a fenekemről eltávolítom az odatapadt szatyormaradványt, aztán hátrafordulok. Mérges nyikkanás hasad fel belőlem, ahogy látom Rébusz fejét a konzervdobozban. Lelkesen majszolgat.
- Ezt nem hiszem el. Kinyitottad, dög? - kérdezem, és a hajamba kotrok. A kémények tövében még mindig nem ül kígyóbűvölő - ez is lehetetlen. Hogy csinálta...? A karmával, a fogával...?! Eleve nyitva volt? Behorpadt, szétesett, kinyitottam volna én, amikor nem figyeltem...?
Elvigyorodok. Persze.
-Dudi bá' kinyitotta neked, mi? Csak, hogy engem átverjetek.
Rébusz rámnéz csillogó zöld szemével.
- Én voltam, van karmom. Nem volt olyan nehéz.
Felnevetek.
-Ne hazudj, csak Dudi bá' lehetett!
Rébusz vállat von, s  elmeríti a fejét a vacsorámban. Pár percig nézem, dühösen és értetlenkedve.
-Mindegy, hülye dög - megrázom a fejem - Jó kapást, Dudi bá'! Jön egy májkonzervvel!
Aztán elindulok hazafelé. Mólozgatni magammal, hülyeség. Megvilágosodás?
- Áh - mordulok fel, és zsebrevágom a kezem. Vár a tv, Dudi bá' áruló. Hideg van. És nincsenek csodák.

2015. november 24., kedd

10. fejezet - La deuxième chanson

Sky izgágán ül az egyik fotelben, én meg a térdén ülve nyomok a szeme alá egy jeges tömlőt.
- Irgalmas szamaritánusnak kellene mennem. Nem értem, miért vesződök veled, valószínűleg sokkal viccesebb lenne, ha az lenne, amit te szeretnél. Semmi jég, reggel meg még nagyobb duzzanatok. Jó, nehogy azt hidd, utálom a duzzanatokat, de szögezzük le, mindnek meg van a maga helye és ideje. Az arcodon nagyon rossz néven veszem őket, főleg most. Most már nem is mehetünk randizni.
Sky úgy röhög alattam, hogy alig bírok egyensúlyozni a térdén.
- Lényegesebben szebben festesz mondjuk, mint a néger. Annak már amúgy is olyan arca volt, mint akit összevertek.
Feljebb emelem a tömlőt, és megtalálom Sky zsebkendőnyi vastagságúra szűkült szemét. Mosolygok rá, mert annyira elképeszt, hogy miattam csinálta és ő is úgy néz, mintha örülne nekem. A körülményekhez képest mindketten túl vidámak vagyunk.
- Legalább látsz? – kérdezem és megsimogatom az arcát.
Röhögéstől újra vérző ajkait húzza vigyorra.
- Látlak, szép vagy.
- Te hazudós. Nagyon megüthették a retinádat…
Visszateszem a jeget az asztalra, aztán óvatosan Sky ölébe csusszanok. Úgy nyög fel, mintha az arcába vágtam volna. Kicsi a fotel, összesimulunk, és értem, illetve érzem, hogy miért.
Úgy kezd el dobogni a szívem, mint egy szűzleánynak. Lényegesen jobban ugrik össze a gyomrom, mint ami normális, és csinálhatnék úgy, mintha nem vennék tudomást róla, de aligha megy.
Elgondolkozom. A szívem még mindig kalapál, úgy, hogy érzem a torkomban, a fejemben, az alhasamban, mindenhol. Sky már nem mosolyog. Muszáj  rekedten azt súgnom:
- Duzzanat…
Beleizzad a tenyerem, annyira elképesztően izgat, hogy… izgatom. Hogy lehet ez? Én nem szoktam szép dolgokra gondolni, szeretkezésre, szerelemre, meg csókra… S az agyam most is próbál rávenni egy kis racionalitásra: én tartozom. Tartozom valamivel, mert segít és kedves velem, de összezavarodok attól, hogy a testem felszabadultan követeli. Csendben ülök az ölében, nézem az arcán, mire megunja és megcsókol. Kényelmesebben helyezkedek az ölébe, és visszacsókolok.
Olyan akár a jeges fuvallat, olyan, mint egy pohár víz, olyan, mint egy kanál fagyi, nagyon jól esik, és ezért bizarr… Egyre mélyebben nyomódok az ölébe, egyre szélesebb terpeszbe nyílik a lábam, egyre kisebb a fotel, ami összefészkelődtünk. A vér íze összekeveredik a számban az érzésekkel, a csók még pikánsabb, és még szenvedélyesebbé válik. Egyre jobban fáj a fotel karfájához szoruló térdem.
Levegőt venni úgy hajolunk el, hogy a szívverésem mindössze egy hajszálnyit kevesebb a célba érő maratoni futóénál. Alig bírok Sky vállába kapaszkodni. Néz rám - és én hajlandó vagyok nem elnevetni magam undokul bedagadt szemén -, aztán visszanyomom a szám az övére, egészen egyszerű ösztönből, színtiszta örömmel. Mintha felfordult volna a világ, és mintha szédülnék. Forró, márvány kemény felsőtestéhez lapul a mellem, akármennyire is áhítozom levegő után, nem veszek, kifulladásig csókoljuk egymást. Alig hiszem el, hogy ezt én akarom. Képtelenül zúdul össze a fejemben a vágy és az elme csatája, és életében először az előbbi győz. A testem minden érintésre reagál, minden ujjbegymozdulat, minden simogatás a lehető legjobb helyre érkezik, minden apró nyelvjáték, harapás a szám G-pontjára hat. Belátom, ez életem legerotikusabb pillanata, habár a pólóm alja sem gyűrődött még fel.
Kicsit később Sky persze tesz róla. A bőröm kipirosodott és forró lett, Sky simogatása meg hideg, és összeráz a libabőr. Csapong is a libidó ide-oda, a gyönyörű szobában az átlátszó fehér függönyök között, a tévé mellett, minden levegőmolekula izzó szexualitás. Mondanék valamit, amivel megtörhetem a varázst, és szeretnék is, hogy ne tűnjön ez ilyen elbaszottul tökéletesnek az ő meg én, de valamiért mégsem mozdul a szám - erre. Inkább erőt gyűjtve a nyaka felé húzódok. Óvatosan végigsimítom a számmal az ütőere kidudorodó vonalát, egy másik kidudorodó dologhoz teljes erővel préselődök. Sky máshogy lélegzik, mint általában, és én is lihegek egy olyan gondolattal, hogy: még. Segítek lehajítani a pólómat a földre, ő meg hálából kibújik a sajátjából. Melegem van, libabőrös vagyok, és összerázkódik majd elernyed minden izmom.
- Zenélünk – suttogom.
A válasz egy újabb csattanó csók, amit érintés, simítás és lehulló ruhadarabok követnek. Az gondolataim már nem is tudják követni, minden kisimul, az idegeim kivasalódnak.
Óvatos simogatásokkal Sky mellkasát veszem célba, ő meg úgy dönti hátra a fejét, hogy a szája elnyílik. Már csak ennek látványától is úgy érzem magam, mint a leggyönyörűbb és legértékesebb nő a világon és ez olyannyira meghat, hogy kénytelen vagyok kigombolni Sky szűkös nadrágját. Minden mozdulatot levegővétel helyett hajtunk végre. Érzem őt és ő is érez engem, és annyira pulzál minden ér a testemben, hogy remeg a kezem a farmer gombján. Kimászok, csúszok az öléből, térdem a padlóra koppan, ő meg úgy kap utánam, mintha az NBA kupa lennék. Lecsusszan mellém. És nem löki szét a lábamat, nem mászik közé, nem birtokol, nem a magáévá tesz – csak rám fekszik, óvatosan, puhán úgy, hogy semmitől sem félek. Kiszabadít a nadrágomból, és siet, persze, de a vad gyorsaság is simogat, és zsibbad a lábam attól, hogy a farmer lecsúszik a bőrömön.
Melltartómból kihámoz ezt-azt, megkóstolja, és most rajtam a sor, hogy elnyíljon a szám és kinyújtózzak, mint egy macska.
Mozgásunk lassul, ahogy egyre közeledünk egymáshoz. Csókjaink megfontoltabbak lesznek, simogatás elhal, és elvész - már csak az bőven elég, ahogy összepréselődünk. Minden tagom izzik, és a halántékomnál megnedvesedik a hajam. Sky a nyakamba piheg, férfias-mélyen, illata olyan, amilyet magamon is érezni szeretnék… tiszta, még mindig.
S a lassú megint felgyorsul - légzés, ütem, csapódás, fájdalom - és újra le és föl és az idők végezetéig, aztán megint, gyorsan, és lassan és lassabban és gyorsabban - amikor egyszer csak mindketten megállunk.
Úgy fekszem alatta, mint egy darab fa, kiszállt belőlem a katartikus akármi. És ő sem mozdul.
Kinyújtom a kezem, és a mellkasánál fogva legurítom magamról. Pihegek. Aztán elkezdem látni a szobát, a fényt, a félrehúzott melltartómat, a szétdobált ruháimat, még mindig körforogva felülök. Visszahúzom magamra a bugyit. Vibrálok és lüktetek egész testemben, habár sokkal tompábban, de még mindig erőteljesen. Visszahanyatlok a padlóra.

***

Megpróbálok kevésbé remegni, mikor felöltözöm, illetve próbálom elnyomni magamban a gombóccá terebélyesedő nyomást. A fene fog sírni, hisz életemben először akartam!
De mégis - akkor sem nézek Skyra, ha ő sem látja, hogy figyelem. Ütemtelenül zubog a vér a fülemben, és olyannyira megszeppent vagyok, mintha még sosem láttak volna meztelenül. Sky kávét csinál, amíg én helyrerázom magam. Nem is tudom megmagyarázni, mi ütött belém, de menekülni akarok, szétszakadni, összeállni, és szomorúnak lenni…
Tudom, hogy akartam. De mégsem érzem magam jobban, mint bármikor máskor. Tudom, az agyammal tudom, hogy nem használtak, de éppen ettől olyan az érzés, amit nem tudok kisöpörni a fejemből. A rosszat mindig képes voltam elviselni, megvolt a technikám, a szőnyeg alá söprögetés, miegymás. De a jóval mi a francot lehet kezdeni? Azt hogy kell elviselni? Nekem nem megy.
Visszahúzom a pólómat és elterülök a kanapén. Hogy bizonyítom be, hogy ez sem jelentett semmit, hogyan vonom vissza a szentséget, és hogyan zárhatom vissza magam a testem mögé? Mérges vagyok magamra, mérges, csalódott és túlontúl könnyű.
Sky leteszi elém a kávét a konyhapultra, és egy bontatlan cigis dobozt dob az ölembe. Úgy nyitom ki, mintha isten lelkét szeretném a világra engedni. Csinálok egy mosolyt és reszelt hangomat kicsit kisimítom egy krákogással:
- Jó fej vagy.
Sky rám mosolyog, az arcán a gödröcske óvatosan felfeslik, de már nem tűnik tőle olyan kisfiúsnak, mint amikor először láttam. Fekete borosta serken az állán, széles a válla, a szája véres, a szeme püffedt. Minden porcikájában annyira szép férfi, hogy az már egyáltalán nem igazságos.
Bagózok, és olyan sűrűn szippantgatok, hogy már-már feltűnő is lehetne, aztán végignézem, ahogy leül mellém, és az ölébe veszi a lábamat.
- Zenéltünk..? - ajkai közé kapja a kávéscsészét, és rám vigyorog.
Vállat vonok, a cigiből pedig nagyobbat szívok, hosszabban, erősebben, dühösebben. A füstöt hátraengedett fejjel engedem ki, és úgy maradok. Plafont bámulva. Füstöt eresztgetve.
Sky végigsimít a vádlimon, mire fejet rázok:
- Ne törődj velem.
Újabbat simít rajtam. Összeborzongok.
- Elkéstél a kéréssel.
- Holnap úgyis elutazol…
- Jöhetsz velem. Vagy maradok...
- Sky… ezt ne, kérlek.
Alig merek a szemébe nézni.

Később valahogy egyértelművé válik, hogy ő megint a kanapén alszik. A fehér paplanok közt eltöprengek, hogy nem kéne megvárnom a holnapot, már most le kéne lécelnem, de valamiért nem szól a vészcsengő. Inkább elhessegetek mindent az agyamból és nekiveselkedek az alvásnak. Sky is sokat van rendellenes néma csöndben, aztán végre érkezik fülemhez megnyugtató szuszogása. Hallgatom, aztán oldalra nézek: karját most a tarkója alá gyömöszölte, széles vállát összehúzta, lábát kissé hajlítva pihenteti a kanapé támláján, szeme így, ilyen sötétben, lehunyva szinte gyógyultnak látszik. Legszívesebben felkelteném, és magam mellé hívnám, megölelném…Aztán rájövök újra, hogy így is minden túlbonyolított elcseszés lett, úgyhogy a másik oldalamra fordulok és nem tudom mikor, lehet, hogy öt perc, de lehet, hogy tíz - beszippant magába a forgó-örvénylő sötétség, az imádott álom.

2015. november 22., vasárnap

9. fejezet - Stigma

Úgy merülök el a méteres kádban, mint egy darab kavics. Habcsókok úszkálnak a fejem körül, valami rögönyös nyúlvány tartja a hátamat, hogy masszírozzon, én meg csak fekszem, és rémülten veszem tudomásul, hogy úgy bőgök, mint egy kislány. Próbálom abbahagyni, de mit sem ér az akarat - egyébként még csak nem is azért sírok, amiért kellene - csak hiányzik a babám. Töredelmesen bevallom magamnak, hogy egy kézitáskányi robbanószer sem tud annyira elgyengíteni, mint az emlékek. Alámerülök, és buborékokat küldök a víz felszínére. A sós meg az édesvíz összekeveredik. Simogatja és libabőrözteti a bőrömet.
Sky megfulladásom előtt pár másodperccel kopogtat, felülök hát és magam elé húzom a lesüppedt habtócsákat.
- Telefonáltál? - kérdezem tőle rezignáltan.
Ledob mellém egy kupac törölközőt, valami ruhát, aztán ránéz az arcomra, megfigyel, összegez és végül vállat ránt.
- Majd ha kijössz, beszélünk. Most túl meztelen vagy.
Nyelek egyet.
- Valóban.
- Nem, egyébként még nem – mondja azért egy kis hatásszünet után - Amúgy sem tudom, mit mondhatnék.
- Nem tudhatod.
Megint veselátó tekintettel néz a szemembe. Aztán önkéntelenül lejjebb siklik, végigjárja a meztelen vállam, a vízből kibukkanó combomat és térdemet.
- Majd kint megtudom.
S amilyen elegánsan jött, olyan elegánsan is csukja be maga után az ajtót.
Halogatom a kiszállást, de a víz hideg, a derekam fázik, és a bőröm is összeugrott már. Úgy vonszolom ki magam, mintha keresztet cipelnék, csúszkál a nedves talpam alatt a (minimum) márványpadló, s mire kimegyek, a tv fénynyalábokkal szórja tele a kanapékat és Sky-t, alig hallható sutymorgás bújik elő belőle - s mindezek ellenére a férfi olvas, párnára hajítva lábát-fejét. Sport-összefoglaló megy - megállapítom, majd azt is, hogy a szobában tartózkodók közül nemcsak engem nem érdekel.
Nem mondom nevetve, hogy jé, te sportoló létedre olvasni is tudsz… hülyeség lenne. Pólójában és illatával ülök le Sky mellé, megacélozom a mimikámat. A férfi pár percet várat, de mintha csak azért tenné, hogy legyen időm poszttraumás agygörcsöm előtt lélegezni, ülni, fázni - majd lapjaira fekteti az irományt és azt mondja nekem, rendkívül egyszerűen, hogy:
- Hallgatlak.
Sóhajt gyűjtök.
- Amennyiben valami tündérmesére számítasz, ki kell, hogy…
- Nem. Vagy mondd rendesen, vagy ne mondj semmit.
Túl sokat kínlódok a férfin, ez tűrhetetlen - nem is rájövök, hanem rászaladok arra a gondolatra, hogy megcsókolom. Előrehajolok, gyorsan, frottír köntösbe csomagolt testem olyan kecsesen lő ki felé, hogy érkezésemmel csak tompán érintem a mellkasát - ráadásul egyik legpuhább részemmel. Az ajkam a dermedt szájára illesztem. Aztán a szemébe nézek, és meggondolom magam. Sky máris próbál kibújni a csók alól.
- Olyan gyerekesen viselkedsz - morogja az ajkaim közé.
- Azt hiszed, de nehéz dolog ellenállni neked.
- Velem ez - kisebbet nyögve tényleg arrébb lök magáról - nem fog működni.
Nem tántorítok. Nem csak azért, mert így helyes taktikailag, hanem azért is, mert az illata tiszta, és sallangmentes - virágnak a virágillat, embernek az emberillat. Nem lehetne leírni. Meleg, hűvös, mentolos, és magába szippantó.
- De fog - mondom neki - Mert ha nem mozdulsz, mindent elmondok.
Elhelyezkedek a mellkasán, lábaimat megigazítom hátul - összességében ráfekszek. Habár arcom olyan nyűgös és enervált, mint amilyen szokott lenni, a hangom is rekedt, használtnak tetsző, Sky meglepett mosolyt kanyarint a szája szegletébe - figyeli, ahogy rákucorodok. Ha tudná, hogy előbb bömböltem, nevetne is.
Persze őrzöm a hidegvérem, amennyire csak tudom. Ő is elkomorul.
- Ez - magyarázom rajta létem okát - ahhoz kell, hogy végig érezzem a fölényemet.
- Aha. Gondolom a csók is arra kellett volna.
- Rövidesen meg fogod unni a hülyeségeimet.
- Már meguntam. Mesélj.
Eltüntetem magamból a komolyságot.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki utálta az életét. Egyszer gondolt egyet, és úgy döntött, átvágja a főnökét és meglopja - egy pillanatra Sky orrára nyomom a szám, de csak azért, mert nagyon szégyellem magam - Kirámolt egy fiókos asztalt, és eltűnt. Örült magának, de azóta nem tudja, hogy mi történik vele. Keresik, idegenek és fél, mert nem melegíti egy jól menő kupleráj padlófűtése, mikor pofára esik.  
Sky lesi az arcomat, majd megfogja a hátam, és felül velem. Az öléből is kitesz.
- Ennyi? 
A hajamba túrok. 
- Nem elég? Tolvaj vagyok.
- Mennyire tudsz sokat a főnököd ügyeiről?
Egy pillanatra Johnny nadrágban viselt dolgaira gondolok, aztán kikergetem a fejemből a hülye emlékeket.
- Volt nálunk drog, meg nagy ritkán illegális szerencsejáték, de ez csak egy leheletnyi alvilág, és amúgy sem avattak be sok mindenbe. Egyszer próbáltam ki a kokaint, de Drittán kívül senki sem volt nálunk rápörögve a drogokra… Johnny sem. 
- Nem kényszerítettek semmire, amíg...?
- Nem-nem, de tudom, mire gondolsz - most már őszintén mosolyodok el - A nő nem választhat ilyen helyet magának önszántából. Sky, választhat. Nyugiban is lelécelhettem volna. De nézz rám. Úgy mi a francot lehetett volna kezdeni? Hogy is mondják, mon cher? Cseberből vederbe?
- Mindenki indulhat nulláról.
- Te már csak jól tudod, itt a tetőlakosztályban.
- Ebben a pillanatban lényegesen jobban dühítesz, mint amennyire segíteni akarok - nem is a szavai, inkább a testtartása miatt maradok csöndben.
Megpróbálok újra visszaülni az ölébe. Nem ellenkezik - karját a derekamon át a lapockámra helyezi, és megtart maga mellett - a vállára hajtom a fejem, a nedves hajam átáztatja a pólóját. Érzem, ahogy lélegzik alattam, lassan megfontoltan, érzem a fülemen a kifújt szén-dioxidját. Megnyugszom, és elkezd bennem megfogalmazódni valami, ami nem igazán szokott. Végérvényesen a vállára hajtom a fejem, és elmotyogom:
- Merci.

*

Doris összegabalyodott lábbal ült a földön, a zokogáson kívül a hideg és az undor is rázta. Úgy kiabált és hisztizett, akár egy elkényeztetett kamasz, haja összegabalyodott, a kontyból szinte minden tincse kiszökött. Johnny úgy állt előtte, akár Oroszlánszívű Richárd. Nadrágja a combjára lapult, kezét csípőn tartotta. Vastag ajkai között szivart szopogatott, persze, s mellé hangja olyan volt, mint a ráspoly.
- Szánalmasan festesz - mondta végtelenül fensőbbségesen.
- Gyűlöllek - szipogta a lány, alig látva ki össze és feldagadt szemhéja alól. Mellette egy kanapé, mögötte egy gitár hevert, a padló kopott és koszos volt, néhol szétkaristol, repedt.
- Megérdemelted a pofont…
- Leszarom a pofonodat! Úgyis tudom, hogy nálad mindenre az erőszak a megoldás.
- Nem csak én hiszem. És nem tudom, miért nem érted meg, hogy én is segíteni akarok…
- Ne hazudj… ne hazudj! - Doris szeme villámokat szórt – Te senkinek sem segítesz magadon kívül.
- Te is tudod, hogy ez azért nem igaz.
- Meglopott téged - Doris a tenyerébe gyűri az arcát, aztán hátradől a padlón - Nem értem.
- Bárcsak engem lopott volna meg, Doris - Johnny kicsit visszavett fölényes hanghordozásából. Pár lépést sétált, és a kanapéra ült. Lábát férfiasan keresztbe rakta, aztán előrehajolt és masszírozni kezdte a halántékát.
- Én nem értem - Doris újfent bömbölni kezd - Szétszakadok. Szereted Trixyt?
- Majdnem annyira, mint téged.
- Azért csaltál meg vele.
- Doris, most nem erről van szó.
- Nagyon jól tudom, miről van szó. Te egy bűnöző vagy. És most, hogy nincs pénzed, már minket sem tudsz megvédeni. Saját magadtól!
Johnny füstgombolyagokat gyártott maga köré, s az ő arcán is megjelent egy emberinek tűnő homlokráncolás, ami magát az aggódását is bizonyíthatná. Doris úgy feküdt a padlón, mint aki golyót kapott. Minden tagja másfele állt.
- Hajlandó vagyok megbocsátani - Doris hangja nem a sajátjának festett. Johnny magába szippantott a kaparó füstből még jó pár slukknyit, s a bőrcipője talpán nyomta el a szivart. Úgy hajolt le Dorishoz, hogy a lány eperajkai pont az övé alá estek. Karját kinyújtva felültette a lányt, maga mellé húzta, és végigsimított a sötétlila karikán, ami a lány szeme alatt duzzadt.
- Gyűlöllek bántani - suttogta azon a reszelt hangján, és megsimogatta a lány sebeit - Sajnálom.
- Sohasem fogom elfelejteni - Doris a férfi mellkasához bújt, majdnem úgy, mint egy kismacska - De őt megértem, ő sohasem ígért nekem semmit. De te azt mondtad, hogy… én vagyok az egyetlen nő az életedben.
- A pofon…
- Engem az nem érdekel. Nem jelent semmit. Te ilyen vagy, indulatos, én meg bicskanyitogató. Nekem más dolgok fájnak, Johnny. Mi lesz Trixyvel?
- Nem tudom.
Johnny lehajtotta a fejét, hogy homlokon csókolja Dorist, de elvétette. A lány kibújt a karjai közül.
- Megkeressük.

*

Bár sohasem gondoltam volna, egyre többet fordulok meg a kosárlabdapályán. Sky ragaszkodik ahhoz, hogy elkísérjem az edzéseire, én meg ahhoz, hogy legalább hátul foglalhassak helyet és stikában cigizhessek. Nevetségesnek gondol, de ezen már nem veszik össze velem, amiért hálás vagyok, mert így is kezdek belefáradni abba, hogy állandóan készenlétben legyen a tűhegyes nyelvem.
Sky nem hazudtolta meg az első benyomásomat - valóban minden edzés után kivirul. Lényegesen jobban tűr, több a kedves szava - és tegnap még étterembe is elvitt, nem olyan gyorsfagyasztottba, hanem valami mondén, flancos helyre, ahol még a köret is aranymagokkal teleszórt étlapon volt feltüntetve. Nem szokott zavarni, ha ő fizet. Néha viccesen megjegyzi, hogyha szeretném, kicsavarja a karomat, és megőrizhetem női büszkeségemet, de ilyenkor csak legyintek. Mindegy. Ami ingyen van, az finomabb.
A kosárlabda tompa puffanása és ennek visszhangjai a fülemben égnek, mint monoton délutáni program. A lábam most is a narancsszéken pihen, és messziről, félszemmel bámulom azt, ahogy Sky inai megfeszülnek egy-egy ugrásnál, összesűrűsödik a hátán az izom vagy megfeszül a nyakán az ér. Nem tudom miért, de van egy olyan impresszióm, hogyha egy férfi élvezi, amit csinál, olyan mintha szeretkezne. Például a zenészek: úgy érintik a gitárt, úgy fogják a mikrofont, mintha minden egyes perc külön orgazmust okozna, izzadságcseppek bödörítik a hajukat, mozgásuk egy násztáncot-járó madáréhoz hasonló, szemük ég, szájuk biggyesztett, nyitva felejtett… Ilyen Sky is, mikor edz - mikor játszik. Olyan átszellemült fejjel rohan, ugrik és dob, hogy néha rajtakapom magam, hogy elpirulva nézem. Aztán persze kizökkenek, amikor a síp, az üvöltés és az esések zaja összekaristolják a dobhártyámat, de kezdek ráébredni, hogy a kosárlabda nem is olyan rossz. Egyre jobban fáj, hogy már csak egy edzést nézhetek meg.
Belekortyolok a szívószálas üdítőmbe, relaxálni vágyván hátradöntöm a fejem, had lógja ki magát. Talán kicsit el is pilledek, de mikor újra figyelni kezdek, már nincs labdapattogás, helyette a lépcsőn sétál felfelé két láb, egyre közeledve hozzám. Lent beszélgetés, összemosódó férfihangok, röhögés.
- Na, mi van? - ásítok, és ócska mosolyt kanyarintok Skynak.
- Tusolok egyet - mondja – Aztán lesz még egy megbeszélés, és lenne egy csapatépítő…
- Aha - bólintok megértően – Akkor nem várlak meg…
- Ha hagynád, hogy egyszer is befejezzek egy mondatot, el tudnám mondani, nem megyek. Nincs jól a vádlim, és amúgy sem szükséges. Elmehetünk este valahova.
- Randira hívsz, mon ami?
- Holnap visszamegy a csapat New Yorkba. Nincs messze, de végetér a kis együttélésünk, gondoltam, megkoronázhatnánk.
- Szép volt ez a pár nap – nevetek fel.
- Aztán egy hét múlva megyünk Kentuckyba, mert kezdődik az edzőtábor. Már most rosszul vagyok tőle… Na, mindjárt jövök - int egyet, és hátat fordít, én meg újra megpihentetem a szemem, de alig telik el öt nyugodt perc, újra hallom a visszhangos lépteket.
- Ilyen gyorsan végeztél? – sóhajtom.
- Szia, Robbie vagyok. Te meg Sky új nője, nem? - kipattan a szemem.
- Öhm. Mondhatni.
- Nagyon csinos vagy. Csodálkozom, hogy még nem jöttél le hozzánk bemutatkozni. Sky ritkán hoz magával csaj az edzésre, a fiúkkal már 50 dolcsinál jár a fogadás, hogy milyen komoly lehet… Modell vagy? Színésznő?
Magamban elfintorodok. Szegény Sky. Ez a melák-mamlasz biztos az eddigi összes barátnőjét kikergette a világból.
- Szólj, ha ezernél jár a fogadás, akkor majd megmondom – kacsintok, s mivel az ügy részemről túltárgyalt, az innivalóba szürcsölök és becsukom a szemem.
- De esküszöm, hogy ismerős vagy nekem - Robbie arrébb rakja a cuccomat, és mellém roggyan. Hatalmas termete szétárnyékolja a kilátást - Szappanoperák?
- Nem.
- Valami romantikus-film?
- A-a.
- Műsorvezető? Elmondhatod, teljesen megbízható vagyok, ha esetleg titokban akarjátok tartani még. Sky jó srác, csak egy kicsit alacsony, persze azt gondolnád, hogy nem, de aki a két métert nem éri el, itt nehéz…
A Hegy mögül meglátom, hogy Sky immár üdén kilép az öltözőből. Összeakad a tekintetünk. Ő rémült-idegesen les fel, én meg 'Nem tudok mit csinálni' pillantással húzom fel az orromat.
-… persze nem akartalak megbántani… - ahogy a combomon egy csokoládétenyeret érzek, megszakítom Skyjal a beszélgetős-pillantást. Kicsit összeráncolom a homlokomat, mert nem figyeltem arra, hogy mivel bánhatott volna meg, de bőven elég a tenyere. Megint.
-… esetleg valami pornófilm?
A nevetés úgy bukkan elő belőlem, hogy véletlenül majdnem leköpöm a centert. Eltolom a tenyerét a combomról, vigyorom a fülemig húzódik:
- Fú, te tényleg seggfej vagy.
Robbienak kell pár másodperc, amíg összelegózza az információkat. Aztán leejti az állát. Egy darabig nem szólal meg, én meg élvezem a hatást. Robbie megmarkolja a combomat.
- Te leseggfejeztél?
- Na jó – mondom és intek Skynak, ki felgyorsult tempóban közeledik – Ha most nem lesz dejavu-d, én istenemre mondom, le is hülyézlek.
- Hej, Robbie. Ő itt… Genevieve.
Sky arcán cikázik egy villám. Kicsit neheztelve néz rám:
- És nem szégyenlős típus.
- Észrevettem.
Robbie bólint, aztán megint rám néz. Sárgásbarna szeme összeszűkül. Csöndterápia zajlik jó pár percig, szinte hallom, ahogy Robbie fogaskerekei pár barázdát csempésznek a férfi agyába. A végeredmény egy nagy, hófehér vigyor.
- Te vagy az a kurva - mondja fellelkesülve. Skyra néz – Haver.
- Nem kurva - mélyül el a jó tündérem hangja.
 - De, most már tök emlékszem.
- Kérj tőle elnézést, fifi. A neve Genevieve. És francia.
Robbie felnyerít:
- Hagyjad már, ne nézz hülyének, Turner. Ez a kurva!
A stadion akusztikája annyira jó, hogy a kiáltás az összes zugába maradéktalanul eljut. Elvörösödök, és megilletődök - pedig tudtam, hogy eljön ez a pillanat, és valljuk be, nem alaptalanak a mondatok. Mégis, majdnem meg vagyok megbántva, de nem annyira, mint Sky.
- Kurvára szívd vissza és kérj elnézést - Sky kisimult edzés utáni állapotát egy lüktető ér váltja fel a homlokán.
- Mi a faszért szívnám? Semmi gáz, haver, totál megértem, hogy megtartottad - Sky arca megrándul - Gyakorlat teszi a mestert. Biztosan fékeveszett jól érti a dolgát. Sky, jól csinálod... Majd néhanapján kölcsön is adhatod...
Sky rám néz és én próbálok lazán rávigyorogni, legyintek is, hogy hagyja, de a keze már ökölben van... Mielőtt Robbie visszafordulna felém, hogy folytassa a társalgást, Sky recsegő hangon mondja: 
- Robbie, menj a picsába.
Olyan gyorsan mozdul a keze, hogy nem tudok feleszmélni, és Robbie majdnem rámdől a balegyenes hirtelen erősségétől. Felállok.
- Neked meg mi a franc bajod van? - kap a néger a vérző orrához. Heves vérmérsékletű lévén nem hagyja megtorlatlanul az ütést. Sky ajka felreped. Erényem Védelmezője úgy lép ki Robbie újabb ütési kísérletei elől, mint a profi bokszoló, de sűrűn találnak be a másiknak, én hiába kiabálok és rángatom a ruhájukat, úgy ütik egymást, mintha életük összes feszültségét most és így szeretnék levezetni. A csapattagok - mintha negatívban lenne a stadion - alul közönséget alkotnak, és a fent zajló műsort figyelik. Egy-két srác elindul felfelé, de nem sietnek és nem is tűnnek döbbentnek, nagy valószínűséggel előfordult már ilyen pattanás Robbienál. 
Skynál viszont, mint később megtudom, még nem.
A stadion előtt a kocsiban várom meg, amíg a pasast korholja a vezetőedzője. Eltiltást nem kap, de később olyan vörös fülekkel ül be hozzám a kocsiba, mintha csak engem látott volna meztelenül.
- Heroikus alkat vagy - mondom neki ércesen.
- Csend - indítja be a kocsit.
- Nem kell verekedni azért, mert valaki lekurváz. Képzeld többször is megesett, és még élek. Ha úgy vesszük, te is lekurváztál már. Sőt, ha úgy vesszük, az vagyok.
- Voltál - úgy fogja a zsebváltót, hogy mindjárt ketté törik a kezében - Robbie már úgyis imádkozott egy horogért. Hogy lehet valéaki ekkora tahó? 
Elferdült szájjal nézek Sky kicsipkézett arcára.
- Vannak stigmák, amitől nem könnyű megszabadulni, nem is biztos, hogy meg kell. A te sebeidtől viszont nem ártana... Olyan püffedt az arcod, mint Depardieu-nek.
- Hagyjad már.
- Nem vagyok hálás. Hülye vagy.
De azért óvatosan átnyúlok a váltó felett, és belemasszírozok Sky kemény combjába.

2015. november 20., péntek

8. fejezet - Tisztább eltörni egy tányért

Úgy érzem magam, mint aki másnapos. Persze a fejem nem fáj, nincs hányingerem, de indokolatlan üresség és fáradtságérzet kerített körbe, a szám pedig ki van száradva. Sky kisebb halom DVD-t terít elém – beszélgetni egyikünknek sincs kedve, de nem akar úgy hagyni – viszont nekem még pislogni sincs kedvem, nemhogy ostoba, lövöldözős balfácánokat bámulni, akik vagy szerelembe esnek két stukker dörrenés közben vagy egy szakadékba - női társaik meg következetesen teherbe.  Kösz, kihagyom.
Megvárom, míg elindul edzésre, aztán írok neki egy cédulát – ebben úgyis olyan jó vagyok – és elindulok vissza a motelbe a cuccaimért. A séta jót tesz a fejemnek, de robotként mozgok, a tegnapi ruhám ráfeszül a testemre és megint zavarnak a járókelők és a tekintetek.
A motel neon fénycsövei vibrálnak a felhős délutáni fényben. Gyomorgörccsel lépek be, de semmi különös sincs. A portán egy öregúr könyököl unottan, int nekem, mert megismer – a negyedik felé lépkedve sincs semmi különös, még más lakókat is látok teregetni, beszélgetni a lépcsőfordulóban… és a szobám is egyben. Az ajtó a helyén, s mikor rátapasztom a fülem, hangokat sem hallok bentről.
- Lehet, hogy hallucináltam az egészet…
Benyitok, és a szobám ugyanolyan puritán, szürke és rendezett, mint amilyennek utoljára láttam. Sky-illatú hotelszoba emléke is eltűnt – itt nincs illat, csak szag, régi, poshadt víz és az olcsó mosópor keveréke. Kinyitom az ablakot, hogy valami emberi is a szobába jusson, de biztos vagyok benne, hogy hiú ábránd a szellő. Nagyvárosban nincs hegyi levegő.
Mindennel foglalkozok, csak azzal nem, hogy a félelemtől görcs állt a gyomromba. Tényleg próbálom száműzni a rossz gondolatokat, miközben kiszedem a szekrényből a ruháimat, s lassan magamra is tudok erőltetni egy olyan állapotot, amivel fentről nézem magam. Az ajtót bezártam és torlaszoltam, és ha bármi történik, hangosan tudok kiabálni.

- Trixy...!
Sky hangja rázza össze a bensőmet.
- Nyitom.
- Siess, mert itt még a fal is képes lenne megkéselni.
- Mondtam, hogy ne hordd azt a szar gyémántot a füledben.
Fáradt arccal tárom ki Sky előtt az ajtót, aki így első ránézésre mindent megtestesít, ami én nem vagyok. Fitt, jókedvű, arca pirospozsgás, szeme csillám, pólója alatt meg frissen domborodnak az izomkötegek.
- Leszállnál a fülbevalómról? Kabala. Ajándék. Négylevelű lóhere. Érthető? - hátizsákot himbálva a kezében belép édes nyomortanyámba, látványosan fintorog, ujjára képzeli a szekrény tetején álló porrakást.
- Burzsoá? - mosolygok rá erőltetetten, aztán hellyel kínálom.
- Gondoltam utánad jövök és segítek összepakolni.
- Most végeztem - rántok vállat.
Sky leül az ágyra, de közben alaposan körülnéz.
- Hozzá vagy nőve ahhoz a pisztolyhoz? – biccent a frissen átvedlett farmerem zsebe felé.  
- Rambónak érzem magam tőle.
Skynak nagyon jót tett az edzés. Egészen megpuhította az arcát, újra felismerem a mosolygödreit.
- Kezedben a világ sorsa.
A fülem mögé tűrök pár neveletlen hajszálat és becipzározom a sporttáskámat.  
- Azon gondolkoztam, hogy nem maradok sokáig Bostonban… hogy tervezed utána? Amúgy egy darabig bármelyik kéjlakomban tanyázhatsz. Majd azt mondjuk, hogy a megkergült húgom vagy, aki a nyakamra lett hajítva.
- Ilyen mélyen ne menjünk bele - elpirulok. Sohasem szoktam elpirulni, de most csak azért is. Érzem, hogy forró, pedig nincs is miért - Ezt megoldom én, ne foglalkozz vele.
- Csak nem valami rosszat mondtam?
- Dehogy, csak…
- Túl kedves vagyok, mi?
Sky sóhajt egyet és hátradől az ágyon. A matrac szomorúan felnyög, és ahogy Sky nem beszél, pillanatra megáll a szívem. Nem zártam vissza az ajtót.
Mint az őrült, úgy rohanom le azt a három métert, s úgy fordítom a kulcsot, mint versenyautós a szervokormányt. Arcomat pár másodpercig az ajtóra tapasztom, hallom a folyosó csöndjét, a léptek bent rekedt visszhangjait. Valaki más is magára zár egy emeleti ajtót.
Sky felül és elkomorulva bámul az arcomba:
- De azt már ne is kérdezzem, ezt mi a francért csináltad.
Elvigyorodom.
- Csak a fülbevalód miatt. Meg zárt ajtóknál jobb szexelni.
Témaelterelésben már kisfélnótás korom óta professzionális vagyok, de Sky csak úgy néz rám, mintha én lennék az őrá kiszabott kínpad. Szexis kínpad.
Pár percig néz, meg én is, voltaképp nézzük egymást, aztán lehuppanok mellé. Nem érek hozzá, ő sem hozzám, mintha ha összeérintenénk valaminket, beindulna a füstjelző. Elvigyorodok a gondolatra… összeérintenénk valaminket. Rémes. El is komorulok. Tényleg bezártam közénk a libidómat. Hol voltál drágám ennyi ideig, aztán miért most kell hazapofátlankodnod? Vissza Dorist! Rá sosem izgultam fel… bár nagyon másra sem az elmúlt 10 évben. Hol a revolver? Szájba lövöm magam.
- Kész színház, amit gondolkozás közben művelsz - Sky kiereszti mosolyfogait is - Szinte hallom, ahogy kattog az agyad.
- Hátha azt is hallanád, min kattog... - mordulok, aztán ugyanúgy bezárom a bugyim ajtaját, mint a bejáratit. Soha többet meg se forduljon a fejemben. Gondolj a többire. Nem is jó dolog.
Hátracsapom a fejem, aztán magam mellett érzem Sky nyakának az illatát. Egymás mellett fekszünk.
- Mondtad valakinek hogy kivel találkoztál? Mármint, hogy velem?
Rám néz.
- Nem. Mert, hogy is folytathatnám? Azt már lelőttem, hogy dugtunk. Más nyomos érv pedig nincs.
- Dugtunk?
- Sosem fogom elmondani, hogy elküldtél – mosolyog.
Egy szívós csótány mászik keresztül a plafonon, mindketten megbámuljuk.
Kettő pedig áll az ajtó előtt.

Néha eszembe jut azaz idő, amikor még nem voltam ilyen. Füstös-szőke hajam fonatban csüngött, a derekamig ért, Juliette nénémet meg mellettem ette a fene, mert anyám megint nem volt otthon, ő meg előszeretettel tartózkodott a rózsaszín selyempárnák társaságában.
Játszottam. Volt a babám, a szépségpöttyös, Amanda - majdnem olyan, mint anyám, és teljesen olyan, mint Marie Antoinette. Nem volt sok játékom, annak ellenére, hogy pénzszűkében sosem volt az a párizsi kúria, amit az otthonomnak kellett neveznem - de nem azért mert nem kaptam. Sosem kértem, ezt szerettem.
A szép Amanda-baba néha orvos volt, néha királynő, néha csak csillogott, egyszer pedig ő volt az Indián. Hegyet mászott, úszott a végeláthatatlan óceán-medencében, egymást túlharsogva beszélgettünk arról, hogy valójában mekkora egy transzkontinentális kurva Juliette nénikém - persze, az akkori szókincsemet használva. Szerettem, talán jobban, mint bárkit. Emlékszem arra a napra is, amikor eltűnt. Anyám az akkori nevelőnőmet gyanúsította - mondván a néger szolga biztos hazavitte a kölykeinek. A nevelőnőm sírt, mikor kirúgtuk. Én is sírtam, de nem sajnáltam - mert elhittem, hogy ő lopta el tőlem - Juliette nénikémet nem bírtam volna jobban utálni, anyámat pedig nem mertem volna.
Nem értem egyébként, most, Sky trikójába kapaszkodva, miért ez a jelentéktelen történet folydogál idegpályáimon. A lépcsők fogynak el alattam, az állandó jelleggel magamnál tartott cuccaimon kívül pedig újra mindenem a szobában maradt.
Ez a legelképesztőbb ebben a srácban. Mikor hallotta a dörömbölést az ajtón, mikor látta, milyen hévvel feszegetik kívülről a zárat, nem kérdezett. Kézen kapott, s halk, magabiztos léptekkel bezárt minket a fürdőszobába, hogy férfias fizikumának köszönhetően rövid úton a mellettünk levő szoba rozoga erkélyére juttasson. S mikor az ajtó berepült arra az ágyra, amin előtte két perccel még feszültség-teli csendben feküdtünk - mi már vígan rohantunk ki a szomszéd házból, egy alvó öregapót felriasztva. Az agg alig hitte el, hogy nem a többi hallucinációjához tartozunk, tehát nehezen nyitotta ki a szobája ajtaját.
- Bocsi - harapom el a nyelvem futás közben, bár nem hiszem, hogy ezzel kielégíteném a Sky lelkében tomboló zűrzavart, de nem érdekel annyira. Nem érzek jóformán semmit. Gyermekkori énem rohangászik a fejemben, másra sem bírok gondolni, pedig hallom, ahogy a 49-es lábak ütemtelenül csapódnak fél emelettel feljebb.
Mély a csönd, Sky sem beszél, csak a cipők kopognak - fentiek rinocéroszosan - az enyém szofisztikált brutalitással, Sky-é merészen. A harmadikon járunk, s mikor olyannyira elfogy a távolság mi és a patkányok közt, kénytelen vagyok a kezembe venni a revolvert. Sky úgy csapja ki az ujjam alól, mintha pestises lenne, a stukker a lépcsők közti, mély sötét résbe zuhan, s tompa puffanással ér földet valahol a Pokol bugyraiban.
- Alexandrov!
Vér lüktet a fülemben egy régi, francia gyermekdal ritmusára.. Sur le pont d'Avignon L'on y danse, l'on y danse. Sur le pont d'Avignon L'on y danse tous en rond'
- Siess!
Sky kézen fog, hogy kiránthasson a lépcsőházból.
- Csak hova a faszomba' parkoltam - mondja feszült nevetéssel, aztán kirohanunk az épületből. A zsebébe nyúl, s telefont kapar elő. Én azt verem ki a kezéből, s a vadiúj mobil méterest zúg az aszfalton. Sikít és törik. Mielőtt Sky megállna, hogy megdöbbenjen, ráeszmél, hogy a járda még nem vitt minket olyan közel a kocsijához - ezüstszínű Hondája remegve áll a csúf környéken. Könyörtelenül beleugrunk, s az elsötétített ablakok valamelyest védelmet nyújtanak. A két - számomra ismerős - fickó futva érkezik az utcára, még látom, hogy bosszúsan néznek egymásra.

A kocsiban olyan halálos a csönd, hogy még a fülemben zajló tamburinozást is túlharsogja. Cigi után kutakodok a zsebeimben, de teljesen hiába, mert úgysincs - Sky meg vezet. Egészen elképesztően jól - tegyük hozzá - pedig remegnek az ujjai a kormányon. Úgy döntök, nem szólalok meg, akkor sem, ha az egyik pillanatban kicsapja az ajtót, kivág rajta, és továbbhajt. Teljesen megérteném. Az ajkaim közé kapom a kisujjamat, holmi cigipótlék gyanánt, és elmélyedek a kussban, mert tudom, hogyha most jön bármilyen kérdés, nem tehetem meg, hogy ne válaszoljak rá - muszáj gyűjtenem az erőt. Úgy szívom az ujjamat, mintha abból is jöhetne.
- De azt már ne is kérdezzem - dörgi Sky valami földöntúli hangon - hogy ezt mi a francért csináltuk.
Mivel nem kérdés volt, nem felelek. Konokul kibámulok az ablakon, de úgy tűnik Skynak is csak ennyi volt a mondanivalója. Újra ismerős környékre érünk, ahol megállunk az egyenesre nyírt sövény mellett. A férfi állkapcsa megkeményedik, amint behúzza a kéziféket. Nem mozdulok, mert ő sem mozdul. Tudom, mi jár a fejében.
- Köszönöm a fuvart, mon amour - lehelem, mielőtt az én felelősségemet firtatná az ő testi épségével kapcsolatban - Innen boldogulok…
- Csönd - int le.
Ha csönd, hát csönd. Erősebbet szippantok az ujjamon, mintegy füstöt képzelve bele. A nyaki vénámban úgy száguldozik a vér, hogy szinte szédülök.
Tíz perc is eltelik, s furcsamód csak akkor kap el a hányinger, amikor Sky kinyitja a kocsiajtót. Rendellenes zaj csap meg, autók, dudák, pöfékelés, beszéd elegye, s a csönd, amelyre kifinomult a fülem, olyan fájdalmasan távozik, hogy kiszakítja a dobhártyámat. Sky hanyag mozdulattal kilép a kocsiból, aztán kérdőn rám néz.
- Jössz?
Összeszorul a szívem a melegségtől, vér tódul az agyamba, és kiveszem a számból az ujjam. Tehát így döntött. Mehetek. Nem hajít el messzire. Hát jó. Kicsit forog körülöttem a világ, meg a zaj, de én azért bólintok.
Úgy szállok ki, mint se élő, se holt - kicsit tántorogva, el nem esve - s nem a félelemtől reszket a bokám, hullámzik a térdem. Hanem a hálától.
Egymás mellett megyünk fel a lakosztályába. A felvonóban zene szól és egy liftes fiú nyomja meg Sky szintjének aranyló gombját. Mindenhol tükör és bársony, s én nem érek semmihez, Sky viszont az oldalát a lift falának dönti, és halkan kifújja a levegőt. A gyönyörű, halk zongora-dallam belesimul a fülembe, a liftes fiú arcát a tükörképem érzi magán.
- Fürödj meg - adja a parancsot a lakás ura és bérlője, aztán a nappali felé indul. Pár lépés múlva még visszaszól - Szerzek neked majd valami ruhát, de addig is, felhívom a rendőrséget.
- Azt hittem… Egyértelműen jeleztem, hogy nem szeretném.
- Sohasem láttál annyi pénzt egyben, amennyibe a telefonom került.
- De téged bizonyára nem vág földhöz.
- Ami még jobb, nem is érdekel. De az sem, hogy nem akarod, hogy telefonáljak. Mert fogok.
- Sky. Kérlek ne.
Kérdőn néz rám, amolyan költői módon. Nincs ötletem, mivel győzhetném meg. Sky sokkal okosabb, mint hittem, sokkal jobb és sokkal makacsabb is… Bár távol álljon tőlem egy személyiség-analízis, nem ismerem. De érzem, hogyha megint összehordok valamit, csak a baj lesz belőle.
Pár másodperc múlva nyitom a szám.
- Nagyon nagy bajba kerülhetek, azt hiszem. Kérlek, ne hívd fel őket… most még.
Sky fáradtan dörzsöl bele a szemébe, majd összegyűri az arcát. Szó nélkül hátat fordít, s én jó darabig nem mozdulok - lelki füleim hallják a kagylóból kilógó berregést, a telefon búgását… a lelkiek, de az igaziak nem.
Lerogyok egy puha fotelbe, és arra gondolok:
"van, mikor t i s z t á b b
eltörni egy tányért, mint
elmosogatni"

Milyen igaz. Én vagyok a tányér.