-->

2015. november 10., kedd

3. rész - Csönd a szobákban

Üres volt a ház, amire már nagyon régen nem volt példa. A tegnapi limonádés poharak még a konyhában voltak mosatlanul, a napfény átsütött a hosszú függönyök résein, én pedig kicsit leeresztve, múló fáradtsággal mutattam meg Dannynek, honnan is jövök el, hol van a nagy medence, hol van apa fotelja és hogy az egyetlen, amiket imádok ebben a fényűzésben a fürdőszobáink. Első döbbenete lassan csapott át unalomba, ahogy kacskaringóztunk a házban, szóval megkérdeztem:
- Ugye, hogy nem olyan kielégítő dolog?
- Szereted ezt a szót - válaszolta - Kielégítő.
- Ja. De ebben a nagy házban az az érdekes, hogy egy idő után nem érdekes. Mert semmi sem történik benne. Ez a két szoba vendégszoba, és nem is tudom, mikor használtuk utoljára. Csak ki kell takarítani és nyilván azt sem én csinálom. Apa vagy dolgozik, vagy a foteljében ül, esetleg ír valamit, de a konyha… Anya sosem főzött még, gondolom a párától begöndörödik az agya. Minek az egész felhajtás? Csak fel van építve.
- Nem főzött? És te? – Danny huncutul vigyorgott.
- Nem örököltem rá hajlamot.
- Pedig nálam főzni is kell. Férfi vagyok, jól kell tartani.
- Asszonyod leszek?
- Uramnak kell szólítanod. Pakolnod kell. Nyilván utánam is. Mosogatás heti kétszer, nem vagyok hajcsár. És nincs szex addig, amíg ki nem viszed a szemetet.
- Nincs szex?
- Na jó, lesz, de direkt úgy csinálom, hogy ne élvezz belőle semmit.
Bármennyire is tudtam, hogy csak viccel, megrándult a szám széle.
- Micsoda nevelő célzat.
- Mellettem fogod igazán megtanulni, milyen kemény az élet.
Kiültünk a kertbe, pont oda, ahol tegnap evett a fene. Danny jó szokásához híven felrakta a lábát az asztalra én pedig felvettem a napszemüvegemet.
- Biztos itt akarsz lenni, amikor a szüleim hazaérnek? – kérdeztem és mikor Danny rágyújtott, rossz érzésem volt, mert a kerti asztaloknál még sosem dohányzott senki. Aztán megráztam magam és követtem a példáját.
- Hamuzhatok a fűre?  
- Megfordult a fejemben, hogy Asha meg Titusz nálad vannak.
Danny megvakarta a könyökét, aztán a kerítésre bámult és úgy válaszolt:
- Most emiatt kell aggódnod?  
- Nem tudom emlékszel-e, mikor legutoljára kettesben maradtak. A szakítás nyilván csak az egyik fele volt, de ha Titusz megint szét lesz karmolva, lehet, hogy szövődményes lesz. Egy ideje nem fest túl jól.
Danny szeme megvillant, aztán vállat vont.
- Sosem festett.
- Nehogy azt mondd, hogy nem vetted észre. Lefogyott, kifakult, olyan a bőre, mint a papír…
- Nehogy azt mondd, hogy ez meglepő. Mit gondolsz, mit csinál egész nap?
- Ugyanazt, mint mi.
Danny nagyot hallgatott, aztán úgy szólt hozzám, hogy rám is nézett:
- Azt akarod, hogy menjek.
- Csak megemlítettem, hogy aggódom…
- Igazad van, rájuk nézek.
Elnyomta a cigit a fehér kerti széken és elindult a motor felé. Miután eltüntettem a kormot a karfáról, a csikkeket pedig a kukába dobtam, megpróbáltam felhívni anyát meg apát, de nem esett annyira rosszul, hogy nem vették fel. Inkább húztam a dolgokat végtelenségig, ahelyett, hogy gyorsan túlestem volna rajtuk, és az, hogy volt még pár órám bejelenti a költözést, imádattal telítette el a még piától is pörgő gyomromat. Főztem egy kávét, beültem a nappaliba, ahol végre nem szólt politikai műsor vagy rádió, felraktam a lábam a bőrkanapéra és megpróbáltam összeszedni a tegnap este emlékeit, jobb híján. Sok minden beugrott, például az, hogy valóban voltunk motorozni, de nem Dannyvel, hanem Titusszal, arról viszont, hogy meztelenül mit csináltam és milyen volt, még mindig nem jöttek elő információk az archívumból. Kiábrándított. Amire nem emlékszik az ember, olyan mintha nem történt volna meg vele és talán ezért a világegyetem legszörnyűbb dolga a felejtés. Soha sem akartam ennyire elsötétedni mentálisan, és legalább annyira rémisztett, mint anyát az elszegényedés, vagy Dannyt az absztinencia. Hogy ne élvezz belőle semmit
Ilyenkor mindig megfordult a fejemben az a cikk, amit apa mutatott nekem pár évvel ezelőtt. Agyba ültethető memóriachipekről szólt, ami gyakorlatilag modemként funkcionálhat egy emberi fejben… csatlakozz az agyaddal az internetre, és minden a tiéd lesz, amit valaha valaki felpakoltak rá ás minden, amit a tudatalattid őriz, csak mélyre került… elég egy gondolat és a chipben van.  Mondjuk, nekem ilyen chip sem kellene.
Ráfordultam a kanapéra, fejjel, és a bőrbe nyomtam az arcomat. Arra gondoltam, hogy ilyen csend Dannynél aztán soha az életben nem lesz, de mire tovább gondolhattam volna, már aludtam is.
Nem hallottam Robertet, mikor bejött. Csak a lapos pislogásaim alól láttam egy fényes cipőt, egy egyszínű nadrágot és hosszú, fehér ujjakat, amik egy csontos térden dobolnak. Fájt a nyakam a kényelmetlen póztól, de nem akaródzott megmozdulni – tudtam, hogy ő az és tudtam, hogy hozzá nincs a legkevésbé türelmem, meg aztán – felháborított, hogy szabad bejárása van hozzánk. Vagyis nem hozzánk, csak ide. Még Dannyt is elküldtem, hát őt főleg el fogom.
Pislogtam kettőt, szinte hallottam, ahogy a szempilláim alul-felül összeütköznek – aztán morogtam.
- Ébren vagy, Grace? – kérdezte Robert halkan.
Nem válaszoltam, de kicsit oldalra fordultam és visszahúztam a kezemet a földről.
- Ébredj fel, kérlek – furcsa volt a hangja, mintha náthás lett volna. Szűk szemrésen át figyeltem, hogy az ujjai még mindig rángatóznak.
- El kell mondanom valamit, Grace. Kelj fel. Nézz rám.
- Ne mondd meg, mit csináljak a házamban – mondtam rekedten.
Hallottam, ahogy kattog a karórája. Hallottam, hogy veszem a levegőt, hallottam, hogy ő csak kevés levegőt szív be.
- Csak te vagy itt? Anyáék hol vannak? Azért elég beteg, hogy hazajársz ebbe a házba…
- Grace…
- Zaklatsz. Köszönöm, boldog párkapcsolatban élek.
Robert felállt a fotelből, odajött hozzám és leguggolt a kanapé mellé. Ránéztem és felültem.
- Mi van?
Robert megpróbálta megfogni a kezemet, de én elhúztam előle.
- Mi bajod? – felemeltem a hangom és elkerekítettem a szemem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy rám fog mászni, és már előre hányingerem lett a gondolatától is.
- Sokszor kerestünk. Én nagyon sajnálom, hogy nem tudtad felvenni és nekem kell most elmondanom… Édesanyád még nem tudott hazajönni a kórházból…
- Milyen kórházból?
A nyelőcsövem összerándult és az egész torkom gombócos és szúrós lett. Olyan volt, mintha zsákvarró tűvel próbálták volna összekötni a két mandulámat. A hányinger maradt, de hozzá az egész szám kiszáradt, ahogy Robert remegő izmaira és vizes szemébe néztem. Leszedtem a fejemről az elferdült napszemüveget és megmarkoltam.
- Szívinfarktus. Éjszaka érte. Semmit sem lehetett tenni.
Hátrarántottam magam és a kanapé támlájára kenődtem.
- Itt vagyok, Grace. Grechen is mindjárt itt lesz. Hozok vizet, ha kérsz, vagy bármit.
- Hogy mi?  
Becsuktam a szemem és éreztem, ahogy ég belül mindenem, a lábujjaim, a vádlim, a gyomrom, a tüdőm, az arcom, a fülem, de csak annyit tudtam tenni, hogy még hátrébb húzódtam, és hitetlenkedve meredtem Robertre.
- Megöllek – suttogtam – Menj innen. Menj a közelemből. Hol van apa?
- Annyira sajnálom.
- Mi az, hogy semmit sem lehetett tenni?
- Reggelig küzdöttek érte, de nem tudták megmenteni.
- Megmenteni?
- Mindent megpróbáltak…
- Mi a szart keresel itt? – undorodva néztem Robertre, és felpattantam a kanapéról – Takarodj innen, tűnj el innen, ne lássalak meg ebben a házban soha többet, mi a szart keresel itt?!
- Édesanyád nem ért el, Grace, felhívott engem.
- Takarodj innen! Takarodj kifelé!
Meglöktem Robert mellkasát, aki ugyan hátratántorodott, de harag nélkül, őszinte szánakozással nézett vissza, a szemembe.
- Menj innen!
Lassan bólintott egyet és mielőtt nekirontottam volna, hátat fordított nekem, és rám zárta a nappali nagy, üvegajtaját. Nem követtem a tekintetemmel. Visszafeküdtem a kanapéra, és nem kaptam levegőt. Megmarkoltam a bőrt, végighúztam rajta a körmeimet és próbáltam lélegezni, be-ki, be-ki, és éreztem a testem, minden pontját, rezdülését, a szívem minden nyomását és azt, hogy terjed szét bennem a vér, de idegen vér volt, nem helyénvaló, nem juttatott oxigén az agyamba, mert nem gondoltam semmire, csak összetört a markomban a szemüvegem.
Mikor kikóvályogtam az előtérbe, Robert még mindig ott volt. Ahogy meglátott, felpattant a székből és úgy közeledett felém, mintha egy ápoló lenne a pszichiátrián. Nem mondtam neki semmit, csak elsétáltam mellette, és azért sem szóltam, hogy utánam jött. Beszálltam a kocsijába és beletapostam a gázba. Tudom, hogy kiáltott utánam valamit… Meg voltam győződve arról, hogy hazudik, de a tenyerem vérzett a szemüveglencsétől, és ahogy a szorítottam a kormányt, kicsordult oldalt, vörös pöttyöket szórva a nadrágomra. Úgy süvítettem az úton, ahogy még Danny sem szokott, a piros lámpákkal nem foglalkoztam, ahogy járókelőkkel és a motorosokkal sem. Mindig féltem vezetni, de akkor nem… Nyitva hagytam a kocsi ajtaját, mikor kiszálltam. Az recepciónál nem értették mit ordibálok, s mikor végre megláttam anyámat úgy, hogy életében először nem volt rajta kifogástalan a smink, kikapcsoltam.
- Grace – hallottam távolról anyám hangját – Édes Istenem…
Eszembe jutott a tegnap este. Olyan részeg voltam, hogy egy szál melltartóban ültem a fűben, az Everdoomon, csillagot bámultam és Titusz feküdt mellettem. Arról a helyről egész Delgardot be lehetett látni, de sosem a várost néztük, Titusz mégis csak meredt maga elé és a kivilágított hidakat nézte, amik átíveltek a folyón. Azt mondta, hogy rosszul van, mire nevetni kezdtem, hogy biztos csak ezt is hallucinálja. Mondtam neki, hogy még apám is azt vallja, hogyha valamiben nem tudsz jó lenni, ne csináld, úgyhogy – tettem hozzá – ha nem bírod a piát, Titusz, szégyelld magad, és menj lefeküdni. Aztán… Titusz mondta, hogy kössük el Danny Harleyját és szánkázzunk le a dombon, attól kitisztul a feje. Énekeltünk és üvöltöttünk, mikor a rázkódástól és a csípős, éjszakai menetszéltől felébredtünk, aztán láttuk, ahogy Danny fut utánunk, össze-vissza lépésekkel, nagyon dühösen üvöltve, de a koordinációs-képesség teljes hiányában. Annyira rohant utánunk és úgy kiabált közben, hogy elesett és elterült a fűben.
- A motorom – nyögte, mikor nevetve odafutottam hozzá.
- Ne haragudj – mondtam elcsukló hangon és megpróbáltam felhúzni.
- Miért vagy melltartóban?
- Kiengesztelhetlek azzal, hogy leveszem?
Dannyt felhúzni nem sikerült, de ő magára rántott. Nevettem és megcsókoltam.
- Miért voltál melltartóban, Grace Raven Phillipsh? – kérdezte komoly hangon.
- Titusz kikezdett velem. Gondoltam új életet kezdek vele és a motoroddal.
Danny maga alá gyűrt.
- Csak a motorod miatt vagyok veled…
Danny leszedte rólam a melltartót és belém harapott.
 - Semmi különös nincs benned Danny – nyögtem fel – Tituszon bezzeg még tetoválás is van…
- Grace – anyám megérinti a vállam – Grace, figyelj rám…
Megráztam a fejem és próbáltam a szemébe nézni, de nem láttam, csak homályosan. Talán bőgtem. Talán csak nem működött semmim. Aztán azt suttogtam:
- Mégsem akarok emlékezni… Nem akarok emlékezni…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése