-->

2015. november 4., szerda

5. fejezet - Minden út Bostonba vezet

Mindenki engem bámul. Nem arról van szó, hogy zavar, mert ha meztelen lennék, nem lepne meg - de most nem indokolt, hiszen csak eszek. Csirkehúsos-zöldséges salátát valami flancos névvel, amit azért adtak rá, hogy leejtsem az állam, és úgy tűnjön, ez egy jó vendéglő… pedig nem az. De tényleg, semmi mást nem csinálok.
Tegnap vettem magamnak egy kalapot – lehet Johnny miatt, nosztalgiából -, de most az sincs a fejembe nyomva, csak mellettem hever, tehát nem értem, miért ég a tarkóm pillantásoktól. Attól félek, hogy valamiféle paranoia, vagy ami még rosszabb, bűntudat gyötör, ami miatt most már örökre hátra kell néznem, ki akar éppen ledöfni.
Ráadásul fáradt is vagyok, annak ellenére, hogy három napja mást sem teszek, csak alszom egy hotelszoba göröngyös ágyán, tv-t nézek és enni járok – mondjuk, ha anyámból indulok ki, és sajnos belőle szoktam – a semmi is lehet fárasztó, ha sokáig űzzük.
Mióta felszálltam a vonatra a Penn állomáson, úgy érzem, mintha egy köztes dimenzióban lennék, ahol nincsenek gondolatok, érzések, alkohol, csak a motelszobák, kisvendéglők és a megmagyarázhatatlan rossz előérzetek Bermuda-háromszögében lehet barangolni.
Ráharapok egy csirkecsont-darabra, ami megakad a torkomon és fuldoklás közben azon kezdek el nevetni, hogy még az evés sem működik. A három dologból, amit csinálok, kizárólag az alvás az, amiben tűrhető vagyok, de abból is túl sok már. Ahogy felébredek, a több napi némaságtól és „reggel-érzéstől” pókhálós és száraz torokkal, úgy érzem, hogy soha többet nem fogok tudni megszólalni, és nem is próbálkozom, mert már fájna szavakat erőlködni magamból. A pincérnek is csak bólintok, mutatok és fizetek, mikor megérkezem… lehet, ezért bámulnak. Azt hiszik, néma vagyok.
Doris és Johnny is ritkán jut az eszembe. Néha persze elgondolkozom azon, vajon megtalálta-e Doris a levelemet a gitárban, vagy milyen képet vághatott Johnny reggel, mikor felébredt – mindkét gondolat groteszk mosolyba csavarintja az arcomat, mert nem tudom elképzelni azt, hogy sajnálják, hogy nem látnak viszont – de a megfulladásomon is mosolygok, tehát sokat nem jelent a dolog.
Eltolom magam elől a tányért és az asztalra könyökölök. A kalapomat bámulom, és a halántékomat masszírozom az ujjaimmal, hátha attól elmúlik a zsibbadtság, amit azóta érzek, hogy Johnny felhúzta a nadrágját és közölte, hogy ki vagy rúgva,  mikor valaki felzokog a hátam mögött. Odapillantok a kezem takarásából, és látom, hogy egy fekete nő bömböl bele a sült krumplijába. A haját próbálja a szeme elé tűrni, de nem könnyű feladat, hiszen a raszta fonatok mereven keretezik az arcát, de cserébe annyira a tányérba hajol, hogy csodálkozom, miért nem ketchupos az egész feje. Gallonos mellei fel-alá járnak a hisztis lélegzetvételektől. Egyre érdeklődve nézem. A testem robotpilóta - villámat újra a számhoz emelgetem, rágcsálgatok, nyelek néha, egyébként meg végre szórakozom valamin. Persze szomorú, hogy én ilyeneken tudok, de már rég túl vagyok azon, hogy jó embernek képzeljem magam. A nő két műkörme a hajában csücsül, amikor néha felnéz, látszik, hogy a szempillái összeragadtak a könnynedves festéktől, és aki az asztal alá pillant, láthatja, hogy a fél sarkát elhagyta a cipőjének. Egy pillanatra, véletlenül összetalálkozik a tekintetünk, s bár ezt igazán nem akartam, azért óvatosan bólintok felé egy együttérzőt. Erre temperamentumosan rám üvölt:
- Mit nézel?
Most már nem tudom abban a hitben ringatni magam, hogy csak a paranoiám miatt érzek pillantásokat a tarkómon.
- Ez magánügy!
Három napos némaságom hatására, halkan és recésen válaszolok:
- Ez egy vendéglő.
Kortyintok a kólából - és látom, a tányérom is üres már – rám férne egy cigi.
- Hülye ribanc! Fogalmad sincs, hogy min megyek keresztül!
Megkaparja a torkomat a jóízű röhögés. Ebben egyetérthetünk.
A szalvétámat nyújtom felé, mintha zsepi lenne. Dühösen elkapja, megtörli magát.
- Nem értem miért olyan nagy szám! Nem hiszem el, hogy soha senki sem bőgött még?! A pasasom kidobott a házunkból, jó? Mégis hol bőgjek inkább, az utcán?!
Mosolyogva megcsóválom a fejem és összepakolom a cuccaimat. A csaj már hangosan bőg, miközben visszapasszolja a használt szalvétámat.
- Kösz - mormogja mellé.
- Örökbe adtam - válaszolom, de nem dobom vissza. Egy kicsit megszánom, úgy hagyom. Ő sír tovább, én meg kilépek a csilingelő ajtón. Rágyújtok. Emberek pillantását érzem a hátamon, én meg azt, hogy bár úgy tudnék bőgni, mint az a csaj ott bent.
A motel, ahol szállásolom magam egész közel van, elindulok lassan, kóvályogva, szédelegve, a kirakatokat bámulva. Sok minden van a közelben. Szexdrogéria, zöldséges, dohányárus, hentes, pék meg egy nagy étterem a sarkon, ahova ugyan sosem fogom betenni a lábam, de szeretem a kiszűrődő illatokat. Nem szálltam meg rossz környéken. Minden olyan családias, még gyerekeket is látok játszani az utcán, amely látványtól Bronxban nagyon elszoktam. Azért megtapogatom a zsebemet a sarkon a pénz után, és a másikat is, ahol Johnny revolvere dudorodik. Még azt se néztem meg, hogy meg van-e töltve. Szerintem nem is tudom, hogy kell.
A motelszobám talán annyiban hasonlít az előző lakásomhoz - s ezt milyen furcsa is így kimondani, előző - hogy a negyediken van. Nincs senki más az emeleten, nincs szomszéd, dühös kutya, öreg néni, akinek segíteni kell cipekedni a lépcsőn. Lift sincs - mármint műszaki okok miatt nem üzemel -, de a bácsi, akitől a szobakulcsot kaptam, azt mondta, valójában sosem működött túl jól, és ez a harmadik éve, hogy senki sem használja.
Nem lehetne okom a panaszra, mégsem érzem magam valami jól. A saláta kavarog a gyomromban, a lépcsőzés fáraszt, és csak aludni szeretnék. A harmadik emelet fordulójánál a falnak döntöm magam, még jobban a szemembe húzom a kalapot és kikotrok egy szál cigit a táskámból. Alig gyújtom meg, mikor két, nagydarab férfi robog fel mellettem, szinte kilökik a cigit a kezemből.
- Bunkók – mondom magam elé, de a karima alól bőszen nézek fel utánuk és túl lassan dolgozom fel azt, hogy az én szobám ajtaját feszegetik. Halkan fellopakodok pár lépcsőfokot, és kikerekedett szemekkel már éppen szólásra nyitnám a szám, mikor hallom, hogy az egyik visszamegy a folyosóra és azt mondja:
- Várjál, volt itt egy nő…
Megáll a szívem, aztán újraindítom és lüktető erekkel, egyre jobban ficánkoló gyomorral körbenézek. Látom a használaton kívüli liftet a harmadik emeleten állva, elbújok a „belépni tilos” tábla mögé és leveszem a kalapomat.
- Már nincs – hangzik nagyon közelről, az én hátam pedig úgy simul a lift poros falához, mint vaj a kenyérre. A lehető leghalkabban lélegzek.
- Csak ruhák… - a szobámból egy, az előzőnél öblösebb férfihang szól ki, alig hallható orosz akcentussal. Majd nagyobb robajt hallok, mint az ajtó betörésekor.
- Ne rúgd már szét ezt a szart. Ha itt vannak a ruhái, még visszajön.
- Megvárjuk?
Nyelek egyet.
- Ja. Francnak kellett kitépni az ajtót, te faszfej…
Hallom, hogy mind a ketten kijönnek, és visszaillesztik az ajtót a helyére.
Dermedten kilépek a liftből, és amilyen halkan csak tudok, lesuhanok a másodikra, az elsőre, aztán gondolkodás nélkül futni kezdek az utca irányába, ahogy a lábam bírja és rohanok, újra el, a drogéria, hentes és a pék mellett. Három sarokkal odébb állok meg levegőt venni. Előregörnyedek, sípol a tüdőm és a cigit még mindig szorongatom az ujjaim között. Ránézek, és bár nem ég már, ráharapok.
- A kalapot bezzeg a liftben hagytam. 

**

A taxis, akit leintek, egy szőke bajszos fazon, aki amellett, hogy felháborító módon tudni szeretné, hova menjünk, még beszélgetni is akar velem.
- Két dolog – mondom neki nehezen, mikor már a harmadik felém intézett mondatba kezdene bele – Eresszen le egy ablakot és maradjon csöndben. És tartsunk egy városnézést. Mondjuk, induljunk a belváros irányába. 
- Valami baj van, hölgyem?
Eszembe jut a nő a vendéglőből és hüppögésre görbítem a szám:
- Ma hagyott el a pasasom!
A bajszos varázsütésre előrefordul, és kínosan nem néz a visszapillantó tükörbe sem, nehogy véletlenül azzal kelljen szembesülnie, hogy sírok. Áldom, hogy a férfiak általában nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni egy bömbölő nővel, és nem szégyellem, hogy kijátszom ezt az adut. Az ablak felé fordulok, párat még hüppögök, hogy biztos legyen, de egyébként száraz szemmel meredek az útra és önkéntelenül mindig a zsebemhez nyúlok.
Arra gondolok, hogy Johnny dögöljön meg. Tényleg nincs annyi vér a pucájában, hogy ő jöjjön utánam? Tényleg verőembereket küld?
Ha te jönnél Johnny, hát mondhatnám, hogy… tudod mit? Ledolgoztam ezt a pénzt, életem legszarabb munkája volt és nem adom vissza, mert engem illet. Szemét, szemét állat…
De nem merek arra gondolni, hogy mi lett volna, ha nem állok szóba a nővel a vendéglőben, nem andalgok az utcán, nem gyújtok még rá egy cigire és nem veszek kalapot. Mit csináltak volna velem, ha észrevesznek? Ha a szobában vagyok?
Nem csak egyszerűen rémült és dühös vagyok, hanem csalódott is. Bármennyire sem tartottam sokra azt a seggfejt, ennél azért mégis jobb embernek hittem. Azt hittem, hogy így azért sosem… Mit csináltak volna velem, leütnek? Vagy kirámolják a zsebeimet? Vagy lelőnek?
Vajon Doris is tudja, hogy Johnny két gorillával kerestetett meg? Nem védett meg? Vagy szakítottak. És… És csak most jut eszembe, hogy milyen hamar megtalált. Hát ennyire ügyetlen lennék? Honnan tudja, hogy itt vagyok?
Jézusom.
Poszttraumás sokként tör rám a felismerés és zihálni kezdek. A bajszos, már meg van győződve róla, hogy nem csak az elkövetkező öt percben, de soha sem fog rám nézni, én pedig nem attól félek, hogy paranoiás vagyok, hanem attól, hogy egyáltalán nem.

Sokemeletes házak, villogó reklámtáblák, hirdetések és egyre több kocsi van mellettünk, ahogy a belváros felé közeledünk.
- Majd valahol itt szeretnék kiszállni. Nem tud nekem valami jó programot estére? – szinte sírnom kell, hogy ezt kérdezem a taxistól.
A bajszos óvatosan a tükörbe néz, megvakarja a fejét és a bajuszát, aztán vállat von:
- Kitegyem a TD Gardennél? Ma játszik a Boston Celtics és a Knicks. Azoknak a new yorkiaknak semmi esélyük, mióta felépült…
- Visszahúzná az ablakot, uram?
Végérvényesen ki akarok szállni az univerzumból, a hirdetéseket sem bámulom tovább, inkább az ablaküveggel hűtöm a halántékomat. New York nem száll le a kibaszott seggemről. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése