-->

2015. november 20., péntek

8. fejezet - Tisztább eltörni egy tányért

Úgy érzem magam, mint aki másnapos. Persze a fejem nem fáj, nincs hányingerem, de indokolatlan üresség és fáradtságérzet kerített körbe, a szám pedig ki van száradva. Sky kisebb halom DVD-t terít elém – beszélgetni egyikünknek sincs kedve, de nem akar úgy hagyni – viszont nekem még pislogni sincs kedvem, nemhogy ostoba, lövöldözős balfácánokat bámulni, akik vagy szerelembe esnek két stukker dörrenés közben vagy egy szakadékba - női társaik meg következetesen teherbe.  Kösz, kihagyom.
Megvárom, míg elindul edzésre, aztán írok neki egy cédulát – ebben úgyis olyan jó vagyok – és elindulok vissza a motelbe a cuccaimért. A séta jót tesz a fejemnek, de robotként mozgok, a tegnapi ruhám ráfeszül a testemre és megint zavarnak a járókelők és a tekintetek.
A motel neon fénycsövei vibrálnak a felhős délutáni fényben. Gyomorgörccsel lépek be, de semmi különös sincs. A portán egy öregúr könyököl unottan, int nekem, mert megismer – a negyedik felé lépkedve sincs semmi különös, még más lakókat is látok teregetni, beszélgetni a lépcsőfordulóban… és a szobám is egyben. Az ajtó a helyén, s mikor rátapasztom a fülem, hangokat sem hallok bentről.
- Lehet, hogy hallucináltam az egészet…
Benyitok, és a szobám ugyanolyan puritán, szürke és rendezett, mint amilyennek utoljára láttam. Sky-illatú hotelszoba emléke is eltűnt – itt nincs illat, csak szag, régi, poshadt víz és az olcsó mosópor keveréke. Kinyitom az ablakot, hogy valami emberi is a szobába jusson, de biztos vagyok benne, hogy hiú ábránd a szellő. Nagyvárosban nincs hegyi levegő.
Mindennel foglalkozok, csak azzal nem, hogy a félelemtől görcs állt a gyomromba. Tényleg próbálom száműzni a rossz gondolatokat, miközben kiszedem a szekrényből a ruháimat, s lassan magamra is tudok erőltetni egy olyan állapotot, amivel fentről nézem magam. Az ajtót bezártam és torlaszoltam, és ha bármi történik, hangosan tudok kiabálni.

- Trixy...!
Sky hangja rázza össze a bensőmet.
- Nyitom.
- Siess, mert itt még a fal is képes lenne megkéselni.
- Mondtam, hogy ne hordd azt a szar gyémántot a füledben.
Fáradt arccal tárom ki Sky előtt az ajtót, aki így első ránézésre mindent megtestesít, ami én nem vagyok. Fitt, jókedvű, arca pirospozsgás, szeme csillám, pólója alatt meg frissen domborodnak az izomkötegek.
- Leszállnál a fülbevalómról? Kabala. Ajándék. Négylevelű lóhere. Érthető? - hátizsákot himbálva a kezében belép édes nyomortanyámba, látványosan fintorog, ujjára képzeli a szekrény tetején álló porrakást.
- Burzsoá? - mosolygok rá erőltetetten, aztán hellyel kínálom.
- Gondoltam utánad jövök és segítek összepakolni.
- Most végeztem - rántok vállat.
Sky leül az ágyra, de közben alaposan körülnéz.
- Hozzá vagy nőve ahhoz a pisztolyhoz? – biccent a frissen átvedlett farmerem zsebe felé.  
- Rambónak érzem magam tőle.
Skynak nagyon jót tett az edzés. Egészen megpuhította az arcát, újra felismerem a mosolygödreit.
- Kezedben a világ sorsa.
A fülem mögé tűrök pár neveletlen hajszálat és becipzározom a sporttáskámat.  
- Azon gondolkoztam, hogy nem maradok sokáig Bostonban… hogy tervezed utána? Amúgy egy darabig bármelyik kéjlakomban tanyázhatsz. Majd azt mondjuk, hogy a megkergült húgom vagy, aki a nyakamra lett hajítva.
- Ilyen mélyen ne menjünk bele - elpirulok. Sohasem szoktam elpirulni, de most csak azért is. Érzem, hogy forró, pedig nincs is miért - Ezt megoldom én, ne foglalkozz vele.
- Csak nem valami rosszat mondtam?
- Dehogy, csak…
- Túl kedves vagyok, mi?
Sky sóhajt egyet és hátradől az ágyon. A matrac szomorúan felnyög, és ahogy Sky nem beszél, pillanatra megáll a szívem. Nem zártam vissza az ajtót.
Mint az őrült, úgy rohanom le azt a három métert, s úgy fordítom a kulcsot, mint versenyautós a szervokormányt. Arcomat pár másodpercig az ajtóra tapasztom, hallom a folyosó csöndjét, a léptek bent rekedt visszhangjait. Valaki más is magára zár egy emeleti ajtót.
Sky felül és elkomorulva bámul az arcomba:
- De azt már ne is kérdezzem, ezt mi a francért csináltad.
Elvigyorodom.
- Csak a fülbevalód miatt. Meg zárt ajtóknál jobb szexelni.
Témaelterelésben már kisfélnótás korom óta professzionális vagyok, de Sky csak úgy néz rám, mintha én lennék az őrá kiszabott kínpad. Szexis kínpad.
Pár percig néz, meg én is, voltaképp nézzük egymást, aztán lehuppanok mellé. Nem érek hozzá, ő sem hozzám, mintha ha összeérintenénk valaminket, beindulna a füstjelző. Elvigyorodok a gondolatra… összeérintenénk valaminket. Rémes. El is komorulok. Tényleg bezártam közénk a libidómat. Hol voltál drágám ennyi ideig, aztán miért most kell hazapofátlankodnod? Vissza Dorist! Rá sosem izgultam fel… bár nagyon másra sem az elmúlt 10 évben. Hol a revolver? Szájba lövöm magam.
- Kész színház, amit gondolkozás közben művelsz - Sky kiereszti mosolyfogait is - Szinte hallom, ahogy kattog az agyad.
- Hátha azt is hallanád, min kattog... - mordulok, aztán ugyanúgy bezárom a bugyim ajtaját, mint a bejáratit. Soha többet meg se forduljon a fejemben. Gondolj a többire. Nem is jó dolog.
Hátracsapom a fejem, aztán magam mellett érzem Sky nyakának az illatát. Egymás mellett fekszünk.
- Mondtad valakinek hogy kivel találkoztál? Mármint, hogy velem?
Rám néz.
- Nem. Mert, hogy is folytathatnám? Azt már lelőttem, hogy dugtunk. Más nyomos érv pedig nincs.
- Dugtunk?
- Sosem fogom elmondani, hogy elküldtél – mosolyog.
Egy szívós csótány mászik keresztül a plafonon, mindketten megbámuljuk.
Kettő pedig áll az ajtó előtt.

Néha eszembe jut azaz idő, amikor még nem voltam ilyen. Füstös-szőke hajam fonatban csüngött, a derekamig ért, Juliette nénémet meg mellettem ette a fene, mert anyám megint nem volt otthon, ő meg előszeretettel tartózkodott a rózsaszín selyempárnák társaságában.
Játszottam. Volt a babám, a szépségpöttyös, Amanda - majdnem olyan, mint anyám, és teljesen olyan, mint Marie Antoinette. Nem volt sok játékom, annak ellenére, hogy pénzszűkében sosem volt az a párizsi kúria, amit az otthonomnak kellett neveznem - de nem azért mert nem kaptam. Sosem kértem, ezt szerettem.
A szép Amanda-baba néha orvos volt, néha királynő, néha csak csillogott, egyszer pedig ő volt az Indián. Hegyet mászott, úszott a végeláthatatlan óceán-medencében, egymást túlharsogva beszélgettünk arról, hogy valójában mekkora egy transzkontinentális kurva Juliette nénikém - persze, az akkori szókincsemet használva. Szerettem, talán jobban, mint bárkit. Emlékszem arra a napra is, amikor eltűnt. Anyám az akkori nevelőnőmet gyanúsította - mondván a néger szolga biztos hazavitte a kölykeinek. A nevelőnőm sírt, mikor kirúgtuk. Én is sírtam, de nem sajnáltam - mert elhittem, hogy ő lopta el tőlem - Juliette nénikémet nem bírtam volna jobban utálni, anyámat pedig nem mertem volna.
Nem értem egyébként, most, Sky trikójába kapaszkodva, miért ez a jelentéktelen történet folydogál idegpályáimon. A lépcsők fogynak el alattam, az állandó jelleggel magamnál tartott cuccaimon kívül pedig újra mindenem a szobában maradt.
Ez a legelképesztőbb ebben a srácban. Mikor hallotta a dörömbölést az ajtón, mikor látta, milyen hévvel feszegetik kívülről a zárat, nem kérdezett. Kézen kapott, s halk, magabiztos léptekkel bezárt minket a fürdőszobába, hogy férfias fizikumának köszönhetően rövid úton a mellettünk levő szoba rozoga erkélyére juttasson. S mikor az ajtó berepült arra az ágyra, amin előtte két perccel még feszültség-teli csendben feküdtünk - mi már vígan rohantunk ki a szomszéd házból, egy alvó öregapót felriasztva. Az agg alig hitte el, hogy nem a többi hallucinációjához tartozunk, tehát nehezen nyitotta ki a szobája ajtaját.
- Bocsi - harapom el a nyelvem futás közben, bár nem hiszem, hogy ezzel kielégíteném a Sky lelkében tomboló zűrzavart, de nem érdekel annyira. Nem érzek jóformán semmit. Gyermekkori énem rohangászik a fejemben, másra sem bírok gondolni, pedig hallom, ahogy a 49-es lábak ütemtelenül csapódnak fél emelettel feljebb.
Mély a csönd, Sky sem beszél, csak a cipők kopognak - fentiek rinocéroszosan - az enyém szofisztikált brutalitással, Sky-é merészen. A harmadikon járunk, s mikor olyannyira elfogy a távolság mi és a patkányok közt, kénytelen vagyok a kezembe venni a revolvert. Sky úgy csapja ki az ujjam alól, mintha pestises lenne, a stukker a lépcsők közti, mély sötét résbe zuhan, s tompa puffanással ér földet valahol a Pokol bugyraiban.
- Alexandrov!
Vér lüktet a fülemben egy régi, francia gyermekdal ritmusára.. Sur le pont d'Avignon L'on y danse, l'on y danse. Sur le pont d'Avignon L'on y danse tous en rond'
- Siess!
Sky kézen fog, hogy kiránthasson a lépcsőházból.
- Csak hova a faszomba' parkoltam - mondja feszült nevetéssel, aztán kirohanunk az épületből. A zsebébe nyúl, s telefont kapar elő. Én azt verem ki a kezéből, s a vadiúj mobil méterest zúg az aszfalton. Sikít és törik. Mielőtt Sky megállna, hogy megdöbbenjen, ráeszmél, hogy a járda még nem vitt minket olyan közel a kocsijához - ezüstszínű Hondája remegve áll a csúf környéken. Könyörtelenül beleugrunk, s az elsötétített ablakok valamelyest védelmet nyújtanak. A két - számomra ismerős - fickó futva érkezik az utcára, még látom, hogy bosszúsan néznek egymásra.

A kocsiban olyan halálos a csönd, hogy még a fülemben zajló tamburinozást is túlharsogja. Cigi után kutakodok a zsebeimben, de teljesen hiába, mert úgysincs - Sky meg vezet. Egészen elképesztően jól - tegyük hozzá - pedig remegnek az ujjai a kormányon. Úgy döntök, nem szólalok meg, akkor sem, ha az egyik pillanatban kicsapja az ajtót, kivág rajta, és továbbhajt. Teljesen megérteném. Az ajkaim közé kapom a kisujjamat, holmi cigipótlék gyanánt, és elmélyedek a kussban, mert tudom, hogyha most jön bármilyen kérdés, nem tehetem meg, hogy ne válaszoljak rá - muszáj gyűjtenem az erőt. Úgy szívom az ujjamat, mintha abból is jöhetne.
- De azt már ne is kérdezzem - dörgi Sky valami földöntúli hangon - hogy ezt mi a francért csináltuk.
Mivel nem kérdés volt, nem felelek. Konokul kibámulok az ablakon, de úgy tűnik Skynak is csak ennyi volt a mondanivalója. Újra ismerős környékre érünk, ahol megállunk az egyenesre nyírt sövény mellett. A férfi állkapcsa megkeményedik, amint behúzza a kéziféket. Nem mozdulok, mert ő sem mozdul. Tudom, mi jár a fejében.
- Köszönöm a fuvart, mon amour - lehelem, mielőtt az én felelősségemet firtatná az ő testi épségével kapcsolatban - Innen boldogulok…
- Csönd - int le.
Ha csönd, hát csönd. Erősebbet szippantok az ujjamon, mintegy füstöt képzelve bele. A nyaki vénámban úgy száguldozik a vér, hogy szinte szédülök.
Tíz perc is eltelik, s furcsamód csak akkor kap el a hányinger, amikor Sky kinyitja a kocsiajtót. Rendellenes zaj csap meg, autók, dudák, pöfékelés, beszéd elegye, s a csönd, amelyre kifinomult a fülem, olyan fájdalmasan távozik, hogy kiszakítja a dobhártyámat. Sky hanyag mozdulattal kilép a kocsiból, aztán kérdőn rám néz.
- Jössz?
Összeszorul a szívem a melegségtől, vér tódul az agyamba, és kiveszem a számból az ujjam. Tehát így döntött. Mehetek. Nem hajít el messzire. Hát jó. Kicsit forog körülöttem a világ, meg a zaj, de én azért bólintok.
Úgy szállok ki, mint se élő, se holt - kicsit tántorogva, el nem esve - s nem a félelemtől reszket a bokám, hullámzik a térdem. Hanem a hálától.
Egymás mellett megyünk fel a lakosztályába. A felvonóban zene szól és egy liftes fiú nyomja meg Sky szintjének aranyló gombját. Mindenhol tükör és bársony, s én nem érek semmihez, Sky viszont az oldalát a lift falának dönti, és halkan kifújja a levegőt. A gyönyörű, halk zongora-dallam belesimul a fülembe, a liftes fiú arcát a tükörképem érzi magán.
- Fürödj meg - adja a parancsot a lakás ura és bérlője, aztán a nappali felé indul. Pár lépés múlva még visszaszól - Szerzek neked majd valami ruhát, de addig is, felhívom a rendőrséget.
- Azt hittem… Egyértelműen jeleztem, hogy nem szeretném.
- Sohasem láttál annyi pénzt egyben, amennyibe a telefonom került.
- De téged bizonyára nem vág földhöz.
- Ami még jobb, nem is érdekel. De az sem, hogy nem akarod, hogy telefonáljak. Mert fogok.
- Sky. Kérlek ne.
Kérdőn néz rám, amolyan költői módon. Nincs ötletem, mivel győzhetném meg. Sky sokkal okosabb, mint hittem, sokkal jobb és sokkal makacsabb is… Bár távol álljon tőlem egy személyiség-analízis, nem ismerem. De érzem, hogyha megint összehordok valamit, csak a baj lesz belőle.
Pár másodperc múlva nyitom a szám.
- Nagyon nagy bajba kerülhetek, azt hiszem. Kérlek, ne hívd fel őket… most még.
Sky fáradtan dörzsöl bele a szemébe, majd összegyűri az arcát. Szó nélkül hátat fordít, s én jó darabig nem mozdulok - lelki füleim hallják a kagylóból kilógó berregést, a telefon búgását… a lelkiek, de az igaziak nem.
Lerogyok egy puha fotelbe, és arra gondolok:
"van, mikor t i s z t á b b
eltörni egy tányért, mint
elmosogatni"

Milyen igaz. Én vagyok a tányér.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése