-->

2015. november 25., szerda

Nincsenek csodák


Ím a novellám Ár Gyöngyi által megszerkesztett változata, s fölötte Lahara illusztrációját láthatjátok. Nekem mindkettő marhára tetszik, de főleg az illusztráció és a szerkesztés.
/a helyzet az, hogy a blogger nem őrzi meg a formátumot, a bekezdések itt eltűntek, de a gépen még esztétikusabb/
Itt ragadom grabancon az alkalmat és megköszönöm ezt a különdíjat. Megmelengette a lelkecskémet, másfelől tanultam is belőle:) Köszönöm!




Nincsenek csodák





Halszag és köd borítja a partmentét, a Hold átlátszik, nem tűnik különbnek, mint egy kör alakú felhőfolt. A levegő verejtékezik, mögöttem kátránypocsolyákat fröcskölnek a kocsik, s messzebb hatalmas kémények merednek az ég felé, hogy füstcsíkokkal borítsák a látóhatárt. Régen azt képzeltem, hogy egy óriási kígyóbűvölő furulyázza a füstöt egy perzsaszőnyegen ülve s minden úgy kacskaringózik körös-körbe, ahogy ő ingatja a fejét. Aztán kénytelen voltam belátni, hogy nem, mindezt én csinálom, én, pedig aztán senki sem vagyok, csak egy gyári munkás. Én raktam be az utolsó adag szemetet a kémény alá. Ez az élet. Nem lehet semmit a kígyóbűvölőre fogni. Nincsenek csodák.
Mindegy, Rébusz a hátam mögött nyekereg - olyan, mint valami rég olajozott kurbli - s közben a fenekem alá préselt tescós-szatyrot böködi. Dudi bá' rádiója szolgáltatja a mólózáshoz szükséges recsegést, azontúl Hoffmann néni üvölti az unokájának, hogy labdázzon már halkabban. Ím a gyártelep, a munkaszagú - dolgozunk és paneldzsungelben élünk - s a folyó, ami körülölel, csak tartályhajókat és Dudi bá' kapásjelzőjét ringatja.
Itt ülök én.
- Sicc, dög - mordulok halkan.
Rébusz nem rezzen. Nyúzza-vonja a szatyromat azért a magányos májkonzervért, amit ha előszed, akkor se tud kibontani. Igazán rendületlen és ostoba. Összehúzom a szemöldökömet.
- Nem hallod, Rébusz?
Koszos képével mintegy lesajnáló pillantást vet rám, aztán tovább szórakozik, s nekem rémes nejloncsörgés közepette kell a vízre néznem. Elvégre mólózgatok magammal. Valahogy ki kellene zárnom a külvilágot, nem?
Anna azt mondta, hogy itt lehet a legjobban. Mármint gondolkodni. Ha az ember szomorú és a folyópartra sétál, ott minden körvonalasabbá  válik, minden idomul, helyrekerül. Azt is mondta, hogy egy-egy ilyen alkalommal az ember képes megtalálni a számítását. Ring a víz, tompább az autók zaja, a halszag pedig egyenesen serkentő. Persze ő aztán mindent mondott. Mesélt a csodákról, a lidérceiről, arról, hogy a gyártelep nem olyan szörnyű, mert a hétköznapnak nem kell szürkének lennie. Minden csak annyira kilátástalan itt, a Duna mellett, mint a Como-tó vadregényes partján.
Nem tudom miről beszélt. Köd van, nyálkás a kő, amin ülök. Semmivel sem jobb, mint otthon, ahol akár már sörözhetnék is, bekapcsolhatnám a tv-t és nézhetném egyedül, vagy elszívhatnám a szivaromat. Nagyon jó kis szivar, még a Dörner Gyuritól kaptam, amikor visszatért Kubából.
Hova juthatnak egyesek... Kuba. Persze Anna azt is mondta, bárhová eljuthatunk, csak akarni kell - de valamiért attól a sok elhatározástól neki sem lett több pénze, jobb állása, esetleg olyan lakása, ami nem garzon. Bár ki tudja. Már nem velem lakik. Lehet, hogy talált valaki olyat, akinek van esély az életében.
Rébusz a tappancsai közé szenvedi a májkonzervemet, szatyromat kiszakítja. A nejlondarabokat szanaszét hordja a szél.
- Megszerezted? Akkor nyisd ki, haver, szaporán. Ha kinyitod, a tied lehet. Nyisd csak ki! - szánakozón ránézek - Hülye macska.
Rébusz szinte lecicceg, mintha tényleg biztos lenne magában. Tovább harcol.
Emlékszem, amikor megismertem Annát - én is ilyen voltam, vagy ilyesmi - olyan bizakodó. Szívvel-lélekkel élek és leszek valaki, mielőtt kiserken a borostám! Ha dolgozok, lesz pénzem egyetemre, ha tanulok, tudok dolgozni, és lesz pénzem és...
Volt egy pont, amikor megvilágosodtam. Mondtam Annának, nézd ezt a circulus vitiosust. Hol a kiút? Mikor lesz az a nap, amire várunk? Mikor leszünk boldogok, és hogyan leszünk azok? Megéri egy egész életet átrobotolni valamiért, amikor úgyis minden determinált? Az egész... olyan, mint ez a macska. Rébusz. Csak a máj kell, amit felzabálhat.
Anna megkérdezte, hogy miért szándékozok minden nap felkelni, ha nem magáért az életért.
Én meg mondtam, hogy érte.
Dudi bá' a horgászbot mellett csatornát vált és opera nyivákol kánont a macskával és a zörgéssel. Nem szeretem az operát sem, a burzsoák szórakozása, na meg semmi értelme sincs három óra szenvedésnek, ha csak egy haláltusában tud kiteljesedni.
Minek ülök hát itt? Ha hazamegyek, iszok egy sört. Vagy iszok kettőt, vacsora helyett. Vagy megiszom, ami otthon van, hogy reggelizni se kelljen.
Sóhajtva nyújtózok ki, és ásítozom egy kiadósat. Rébusz véletlenül a hátamnak löki a konzervdobozt.
- Mondtam már, hogy sicc, nem igaz?
A kéményfüst a sötétedésbe olvad, olyan elszántan, ahogy Anna is elhagyott, olyan csendben, ahogy Dudi bá' horgászik és olyan magabiztosan, ahogy a macska próbálja kinyitni a vacsorámat.
Nevetséges. Mit keresek én itt?
Felállok, a fenekemről eltávolítom az odatapadt szatyormaradványt, aztán hátrafordulok. Mérges nyikkanás hasad fel belőlem, ahogy látom Rébusz fejét a konzervdobozban. Lelkesen majszolgat.
- Ezt nem hiszem el. Kinyitottad, dög? - kérdezem, és a hajamba kotrok. A kémények tövében még mindig nem ül kígyóbűvölő - ez is lehetetlen. Hogy csinálta...? A karmával, a fogával...?! Eleve nyitva volt? Behorpadt, szétesett, kinyitottam volna én, amikor nem figyeltem...?
Elvigyorodok. Persze.
-Dudi bá' kinyitotta neked, mi? Csak, hogy engem átverjetek.
Rébusz rámnéz csillogó zöld szemével.
- Én voltam, van karmom. Nem volt olyan nehéz.
Felnevetek.
-Ne hazudj, csak Dudi bá' lehetett!
Rébusz vállat von, s  elmeríti a fejét a vacsorámban. Pár percig nézem, dühösen és értetlenkedve.
-Mindegy, hülye dög - megrázom a fejem - Jó kapást, Dudi bá'! Jön egy májkonzervvel!
Aztán elindulok hazafelé. Mólozgatni magammal, hülyeség. Megvilágosodás?
- Áh - mordulok fel, és zsebrevágom a kezem. Vár a tv, Dudi bá' áruló. Hideg van. És nincsenek csodák.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése