-->

2016. július 12., kedd

Epilógus

A Pere-Lachaise a legrégibb temető, s gyönyörűbb a hátborzongatónál. Fák övezte macskakövek óvó világosságként vezetnek a hatalmas emlékművek, sírok és kripták labirintusa mellett. Hallani Jim Morrison kihunyt lélegzeteit, Apollinaire feszes sorai a levegőbe dermedtek, Chopin szívszaggató dallamot játszik, Edith Piaf énekel rá és Oscar Wilde-ot mozdulatlanná taposta a szobája tapétájának rikkantott mondat: „Egyikünknek mennie kell!”
Borzongató a nagyság, az alázat és a gyász csendje, s mint a szívdobbanás, úgy hallatszik Sky lépte az árnyékban. A temető akkora, mint egy város, lakói pedig világrengetőek. Sky keresgél, de nem túl mohón - önkéntelen beissza a saját félelme és az elmúlt idők szagát - s emiatt úgy andalog, jár, lebeg, mintha adrenalinnal átmosott vére nem zubogna a fülében megállíthatatlanul. Az órák szállnak és ólomlábakon járnak egyszerre - a Megkérgesedett Idő és a Vasfoga szétmállott papírillatot, öreg fényképszagot is áraszt: és az édes bűz, a keserű múlt a bőr alá kúszik, meglapul, az élőt nyugalomra készteti.
Sky nehezen veszi a levegőt, ujjai a nadrágzsebébe kapaszkodnak. Sötét haját néha szétfújja a szél, néha megfésüli, a homlokára pedig új ráncot rajzolt minden megtett lépés.
Kikövezett út vezet, Sky mégis úgy érzi, alárántja az anyaföld, elmerül és a halottak közt fuldokolva fog üvölteni… arcát katonásra rendezi, és megpróbálja elfelejteni, hogy hiába a magasztos hangulat - gyűlöli a temetőket és fogalma sincs, mihez kéne kezdenie.
Hetek teltek el néma csendben, és ha nem lett volna Doris, aki halkan sír a vendégszobájában, nem is hitte volna el, hogy az előtte lévő napok megtörténtek vele. 
Gyors volt minden és Sky nem tudta hova tenni. Vibrálást érzett a fejében, kuszaságot, nem utazott el az edzőtáborba, mert a feje fölé borult az élete, de semmi mást nem érzett vagy tudott, csak hogy valahonnan a homlokára csöpög a kétségbeesés.

A temető hátuljában talál meg. Fehéren csillogó sírkő még újnak látszik, de nincs rajta se virág, se gyertya - tán soha nem is volt, nem igazán tudom. Sky halkan olvassa fel a márványkarcolatot:
- Genevieve Debrouiller.
Tökéletesen ejti a nevemet is, de elrontja az egészet azzal, hogy felnevet. Fejét hátraengedi, aztán előrerántja - épp csak ennyire horkan, de pont elég ahhoz, hogy összetörje inhalált nyugalmát.
- Genevieve Debrouiller, Trixy, Roxana Tyler. Mennyi név.
Csuklóját a halántékához szorítva groteszk mosolyából fintort facsar - keserűbbet, mint az algopirin, aztán a sírom mellé telepedik, kusza fekete tincseit hátrasimítja, és egy újabb horkantást enged ki a tüdejéből. A sírkő hideg alatta, Párizs régenszítt levegője játszik vele.
Pislogás nélkül néz maga elé egy kicsit, aztán megszólal, olyan háborgó-ringó hangon:
- Azt hiszem eleget vártam a magyarázatra.
Mert ez a mániája, mindig ez. Magyarázattal tartozol. Túl kevés egy élet, s valljuk be - egy halál is, hogy mindenre legyen magyarázatunk, de nem lepődök meg a felszólítástól. Edith Piaf a Tu est Partout-ba kezdene, ha nem pecsételte volna le a hangját réges-rég a csend.
- Magyarázattal tartozol - mondja Sky, kicsit hangosabban. Felemeli a fejét és már dühösen, rángatózó arcéllel érinti meg a márványba csomagolt nevemet.
- Vagy legalább azt mondd meg, jól vagy-e - suttogja.
Ránézek a sárgászölddé fakult szememmel, aztán vállat rántok.
- A temetőkben mindig úgy érzem, hogy úgysincs semminek jelentősége.
- Nem is tudom – néz rám élesen - Hogy itt állsz mellettem, és itt fekszel alattam egyszerre elég jelentőségteljesnek tűnik.
- Az anyám, mon ami. Nincs szebb hely ennél egy találkozáshoz, mint ez. Borzasztóan bizsergős érzés.
Sky hallgat. Szemöldöke és arccsontja aggasztó árnyékokkal vonja be az arcát. Minden idege tüntetve rángatózik. Mosolyait és vicsorgását nem kedvelem.
- Miért kell ezt látnom? – kérdezi aztán.
- Szerintem elég érdekes. Nem tudom. Így van egy kis poszthumusz beütésem, nemde? - kicsit elmerengek aztán mosolyra szalad a szám - Amúgy... azt figyelem  hogy ahhoz képest, mennyire rühellt anya, egész szép kis kócerájt rittyentett nekem. Hiába, a külsőségek rabja volt.
Sky türelmét vesztett mély hangja úgy szakítja szét a kezdődő monológomat, mint Robespierre-t a guillotine.
- Kitekerem a nyakad.
Óvatoskodva összekulcsolom a karomat.
- Pedig szerintem romantikus hely. A következő állomás az Eiffel-torony lesz - nem ezt akarom válaszolni, mégis ez csúszik ki a torkomon. Hátba vágnám magam - Felmegyünk a tetejére és majszolunk egy kis bagettet…
Sky feláll és olyan égő tekintettel néz le rám, hogy összeráz a hideg - Hagyd abba. Bagettet? Ezt mondtad? A hideg futkos a hátamon, megőrülök a falra mászok és legszívesebben üvöltenék veled. Érted a világot, Genevieve? Hallasz? Hallod magad, a francba? Nem vagy te normális. Tudod hogy telt el ez a két hét, amíg nem láttalak, amíg azt se tudtam élsz, vagy halsz? Amíg a barátnőd könnyeit szárítottam a vállamon, pedig két napja sem ismertem? Azt se tudtam, hogy mondjam el neki?! Nonszensz volt, abszurd. És... mégis mit hiszel? Hogy nevetgélünk egyet itt, itt... aztán... aztán? Genevieve, magadat hallod?
Nyelek, de aztán vállat rántok.
- Nem tudom, mit mondhatnék.
- Ne haragudj, hogy olyan ingerküszöböm van, mint egy átlagos emberi lénynek, neked meg olyan, mint egy robotnak.
- Ez azért nem igaz - mondom halkabban.
- Utoljára megkérdezem, miért kell ezt látnom? Miért vagyok most itt? És miért nem vagy képes egyszer őszintén válaszolni? Viccelődni meg gúnyolódni, csak ezt tudod állandóan...
Persze, hogy igaza van, de nem megy máshol - máshogy. Miért nem látja ő sem, hogy ez nem vicc?! Miért nem érzi?! Miért nem tudja, hogy már csak az, hogy idehoztam felér az egész életem elbőgésével? Miért nem ismerjük fel - és lehet hogy én sem - a mosoly néha jobban mar, mint a kurva élet?
Kicsit csöndben maradunk Sky pedig visszaül. Lassú triolákat ver a szívem.
- Eltemetett az anyád? - kérdezi kicsit nyugodtabban és szánakozón rám néz.
- Elszöktem és igen jól elbújtam.
- Miért?
- Mert senki sem szeretett.
- Fogalma sincs róla, hogy nem haltál meg?
- Nem hiszem, hogy bármin is változtatna, ha esetleg tudná. És különben meg nem hiszem.
Sky nagy levegőt vesz és megszorítja a kezem. A pulzáló ereim a bőrömhöz csapódnak, a látásom elhomályosul, s a gombóc a torkomból egy csapóajtót feszeget. Hogy leküzdjem, olyan erősen szorítok vissza, amennyire csak lehetséges.
- Azt akartam, hogy lásd ki voltam. Azt akartam, hogy én is lássam. Hogy megtudd, legalább te. Hogy legyen értelmem. Sky nem érted? Te nem érted. Ha én összetörök, engem nem lehet újra összerakni. Soha. Ha átadom magamat annak, amit érzek, szublimálnak a csontjaim. Nem érted Sky? Nem tudok beszélni. De te vagy az utolsó esélyem, hogy valami maradjon belőlem. Nem akartam ekkora felelősséget a nyakadba akasztani.
Sky hallgat én pedig megremegek.
- Hogy van Doris? – kérdezem végül.
- Rosszul. Megmarad. Annyira sajnáltam. Te mit csináltál?
Rajtam a hallgatás sora. Sosem fogok róla beszélni.
 - Nem mondasz semmit? Nem magyarázol el nekem semmit?
Sky próbálja elengedni a kezem, de nem hagyom.
- Kérlek…  
- Annyira féltem, hogy meghalsz és annyira nem értettem, miért félek és hogy ki vagy te egyáltalán, sőt a világ is megkérdőjeleződött. És nem tudom meg, hogy miért?
- Nem.
Sky keze teljesen ellazul, de én tovább szorítom és suttogom:
- Most viszont kérnék valamit.
- Nem hiszem el…
- Eljöttél. Párizsba. Utánam. Pedig semmi sem garantálta, hogy itt leszek… - kezdek túlságosan remegve beszélni, így inkább beleszúrom: - A csapatod nem... mérges?
- Jézusom, folytasd.
- Amikor meghalt Johnny - mondom és az ölébe ereszkedem - Utána. Én... tudom, a túlélők lelkiismerete, de bárhogy nézzük, bármilyen szögből, az én hibám volt. Nem leszek önző soha többet. Megkeresem anyámat. Elveszem a részem, és utazni fogok. Vagy elmegyek Tibetbe és némán és önmegtartóztatva fogom leélni hátralévő napjaimat. Nem tudom, mit fogok csinálni, fogalmam sincs. Egyet érzek, és éreztem minden percben azóta, amióta elváltunk. Megőrülnék, ha nem látnám többet elvörösödni a füledet. Mert el szokott vörösödni, biztos a fülbevalótól - rommá bástyázott fejem összeroskad és elpityeredek. Én, mint Genevieve Debrouiller – Azt szeretném kérni, hogy ne hagyj el.
Sky megsimogatja a hajamat, és érzem, ahogy ujjbegye remeg, mikor a hajamhoz ér, de nem szól semmit. El sem merem képzelni, milyen érzés lehet neki itt lenni velem, így inkább tovább beszélek.
- Igazad volt. Mindig is eladtam magam, csak soha sem vallottam be magamnak, hogy ez megalázó. Szívemben a büszkeségem - gondoltam - S csak én magam kényszeríthetem térdre. Szerettem énekelni, de nem szerettem az embereket, mert miért akartam volna őket szeretni? Mindig leléptem, ha úgy éreztem, elkopott már az önbecsülésem annyira, hogy már saját magamtól is undorodjak, és elmenekültem, ha volt esély arra, hogy máshol majd minden jobb lesz. De arra nem gondoltam, hogy nem a hely miatt lesz jobb, nem az emberek miatt - lehet, hogy hangosak a könnyeim, én meg egyre halkulok, de Sky minden szavamra figyel - Hanem magam miatt. Csak nehéz változni, tudod? És nehéz magadat megszeretni úgy, hogy tudod, eddig ezt még senki sem tette meg helyetted.  Aztán találkoztunk, és azért voltál különleges, mert melletted elhittem, hogy lehetek más, és ezáltal lehet más az egész világ. Csak nem tudtam, hogy ennyire elrontok mindent. Pedig valljuk be, igazán benne volt a pakliban - kicsit feljebb támaszkodok, és magyarázkodni kezdek - Téged sem akartalak belekeverni. Nem akartalak, elhiszed? Elhiszed, hogy nem vagyok olyan rossz ember?
A temető üvöltve lebeg a túlvilági magányában. Sky szemébe nézek, abba a barna mocsári szörnybe, ami már csak, ha visszanéz rám, többet mond, mint minden sír és dallam a Pere-Lachaiseban, pedig tudom, hogy még mindig nem érthet semmit.
Sky az arcomra hajolva átszippantja magába a fájdalmam, eltünteti a könnyeimet és a gondolataimat, szorítja a mellem és magához húz az öléből. Minden másodpercben táplálkozom az illatából a melegségéből, ő pedig, akár a legfantasztikusabb találmány - közrefogja darabokra hullott lelkemet.
- Nem vagy rossz ember - súgja a fülembe.
- Pedig nem is tudhatod… mert sosem fogom elmondani – zokogom.
- Nem baj – suttogta.
- Tényleg?
- Ezt az egyet anélkül is tudom. Akit az ember szeret - mondja és maga elé bámul beletörődő mosollyal – annak nincs története.

A SZERETETT
hő nélkül ragyog:
tűzfényt, vízfényt visszaver:
nincs története

Nincs története. 

2016. április 6., szerda

Sziasztok!

Államvizsgákra készülve (holnap is lesz egy és mutatom a kedvenc mondatom: Az emberi méltóság az a normatív szubsztancia, amit az emberi jogok betűznek ki) kicsit kevesebb időm jutott arra, hogy éljek, lélegezzek, egyek (iszogatással és cigizgetéssel pótoltam), és az írás sem halad. Nem hagyom abba, csak megpróbálok doktorálni. Ha nem megy, az se gond, majd fél év múlva, de írni majd jövök! (azért baromira ajánlom magamnak, h most nyáron végezzek) 

Ui: a fenti mondat elemzését mindenki szívének ajánlom! 

2016. március 2., szerda

4. rész - Mikor besötétedik

Danny kávét csinált nekem. Állt a konyhában, félmeztelen hátán játszott a reluxákon átszűrődő napfény és végre nem valami büdös füst, hanem meleg kávéillat terjengett a lakókocsiban. Felhúztam a lábamat a hasamhoz és próbáltam nem érezni.
- Tessék – tette elém Danny tej nélkül, két cukorral, ahogy ő issza – Itt vagyok. 
Nem szóltam semmit, csak a kezembe vettem a bögrét és a forró tartalmát a fejemre öntöttem. Danny üvöltését tompa háttérzajként érzékelte a fülem, nem fogtam fel. Akkor sem, amikor felrántott, olyan erősen a vállamba marva, hogy azonnal lilulni kezdett, sem akkor, amikor hideg konyharuhával megpróbálta lehűteni a kipirosodott bőrt az arcomon. Azt sem, mikor magához szorított és hülyeségeket motyogott a fülembe.
Tüzelt a bőröm és éreztem, ahogy cikázik rajta a húzó fájdalom, de ahogy a kezem is véres volt még a napszemüvegtől, úgy ez sem érdekelt.
- Grace, szedd össze magad, baszd meg. Ne csinálj őrültséget – suttogta Danny és Tituszra nézett, aki megkövülten ült a kanapén, ziláltan, de legalább felöltözve.
Nem válaszoltam, kirántottam magamat Danny kezéből és elindultam az ajtó felé. Szédülten estem ki a lakókocsiból és Danny motorja felé bicegtem. Leültem mellé, a domb szélére és ránéztem a városra. Még nem sötétedett be, az autók szürke utakon süvítettek, látszott a színük és a fajtájuk, nem csak két narancssárga pötty voltak a sötétségben, látszott a templom és a csillag a tetején, és a tó sötétkéken terült rá a város közepére, olyan volt, mint egy hatalmas tintafolt.
Sóhajtottam és minden idegszálammal a tájra koncentráltam, mert attól féltem, hogy ha újra apára gondolok, felrobban az agyam vagy önmagába roskad, leáll a szívem és kiszáll az összes víz a testemből. Delgardot hegyek veszik körül. Olyan, mint egy kis erőd, és mikor kicsi voltam mindig megnyugtatott, mert úgy tűnt, ez így biztonságos. Ha kiöntene valami nagy óceán, a hegyek ebben a karéjban biztos megvédenek, ha jön a háború, biztos el tudunk bújni a barlangokban. Egy részétől féltem. Volt egy kúp alakul hegy is a láncolatban és azt hittem, hogy egy alvó vulkán. Voltak olyan álmaim, hogy a kék tó helyett bíborszínű láva fekszik a város közepén, és apám mondta el, hogy…
Belemarkolok a fűbe magam mellett és kirántom a szálakat gyökerestől.
- Grace – Danny kisöpörte a kezemből a fűszálakat és leült mellém. Szakadt nadrágja lötyögött a térdén és mezítláb volt, láttam az inas lábait lelógni a domboldalon. Pólója gyűrött volt és félig már lekopott róla az amerikai sas is, haja pedig trehányan omlott a szemébe, ahogyan szokott.
- Grace – ismételte meg, mire a szemébe is néztem – Annyira sajnálom. De nyugodj meg, ne csinálj hülyeséget. Figyelj rám.
- Mert, mit tudsz mondani? – suttogtam rekedten – Koncentrálok, Danny, hogy ne érezzek semmit, és akkor majd mehet tovább az élet, de addig nem. Nem tudom, hogy mit csináljak…
Danny a szájához húzta a koszos kezemet és ott tartotta.
- Danny, nem tudsz nekem semmit mondani. Senki sem tud. Ez így nem jó, nem… értem. És mérges vagyok magamra, mert lehet, hogy… ott lehettem volna, és… Robert ott volt! Érted?! Pont Robert...
Danny erősebben szorította a szájához a kezem, mert a haragtól gesztikulálni szerettek volna a tagjaim. Ahogy csókolta a kézfejem, olyan volt egy kicsit, mintha ki is szívná belőle az erőt és az ellenállást. Lassan megint megnyugodtam, nem gondoltam Robertre, inkább behunytam a szemem.
- Hozzád költözöm - mondtam egy kicsit később - Már semmi értelme sincs otthon maradnom.
Danny elengedett és teljes felsőtestével felém fordult.
- Ezt biztos ma kell eldöntened?
- Ah, szóval nem akarsz egy roncsot a nyakadba. Értem. Délelőtt még más volt a felállás.
- Ne idegesíts fel, basszus - förmedt rám Danny - Tényleg azt hiszed, hogy én csak akkor akarok veled lenni, amikor nincs problémád? Volt olyan már, hogy ne lett volna, Grace? Ez lehet, hogy más, de ugyanúgy melletted leszek. És segítek. A kérdés az, hogy neked erre van-e szükséged. Rám.
- Nekem csak rád van szükségem, Danny - ebben az egyben biztos voltam. Olyan volt, mintha Delgard összes hegye ráomlott volna a fejemre és csak egy valami tartotta volna őket annyira, hogy ne nyomjanak össze, és ez a valami Danny volt.
Átölelte a vállamat azzal a nagy, napbarnított karjával, belebújtam a nyakába és nagyot szívtam az illatából. Mikor anya próbált megölelni, csak a Chanel parfümöt éreztem.
- Sírj – suttogta a fülembe.
- Nem. Mert akkor nem tudom azt hinni, hogy csak álmodok.
A mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Danny is érezte, odanézett, kihalászta a fenekem alól és felvette.
- Nem tudom adni – szólt bele komor hangon.
Robert éles hangja hallatszott tompán a háttérben. Danny is ideges lett tőle.
- Nem érdekel. Most nem tud beszélni, nem rád van szüksége.
- Grechennek ott vagy te – Danny kinyomta. Hálásan néztem a kezére.
- Tudod… - mondta halkan – Ez tényleg egy seggfej.
- Én mondtam.
Hátradőltünk a fűbe, mindkettőnk lába lelógott a domb szélén és néztük az eget, ami olyan volt, mint egy kavalkád. Nyoma sem volt a tegnapi kékségnek, csak szürke tompaság zúdult egyre közelebb hozzánk, mintha a fejünkre akarna zuhanni, a nap fénye szűrten jutott az arcunkra, hunyorogni sem kellett. Lassabban dobogott a szívem, mint eddig valaha. Levegőt sem vettem volna, ha nem kényszerítem magam, mert úgy eltompult mindenem, hogy egy darab kavics lettem, tömör belsejű, ami sem kívül, sem belül nem mozog.
- Srácok… - Titusz hangját hallottam valahonnan a végtelen távolból – Minden oké?
Nem válaszoltam, úgy maradtam, de Danny felült és Tituszra nézett. Nem láttam, nem hallottam, de tudtam, hogy megrázza a fejét.
- Akkora kibaszott szopás – Titusz leguggolt, a térdei recsegtek-ropogtak a mozdulattól – Grace, segíthetek valamit?
- Igen. Adj valamit, amitől mindent elfelejthetek.
A két srác komoran nézett egymásra, Danny újra megrázta a fejét.
- A fűtől még rosszabb lesz, tudom – sóhajtottam. Aztán motorhang ütötte meg a fülemet, annak a hangja, mikor valaki erősen nyomja a gázt és elfelejt váltani. 
- Baszki – mondta Danny és felpattant mellőlem.
- Ez ki?
Hallottam a fékezést, aztán az ajtó kicsapódását. Puha lépteket a gazban és legfülsiketítőbb hangú férfit a világon.
- Grace, gyere haza most.
- Ki vagy te, hogy parancsolgass neki? – Danny ökölbe szorított kézzel állt mellettem és úgy nézett Robertre, hogy senkinek sem maradt egy pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy bármelyik pillanatban ütni lenne képes.
- És te ki vagy, bunkó? Most halt meg az apja, te meg nem engeded vissza a családjához? Hogy méltóképp gyászolhasson?
Erre én is felültem.
- Te még mindig nem vagy a családom, te fasz.
- Grace, tudom, hogy nehéz, de édesanyádnak szüksége van rád. Mellette kell lenned. Nem hagyhatod egyedül.
- És mellettem ki lesz, csak nem te? – felálltam Danny mellé. Ugyan nem nőttem magasra, de olyan egyenes háttal álltam, hogy félelmetesebbnek éreztem magam az összes férfinél. Annyi volt bennem a düh, hogy a hajam is a magasba meredt.
- Segítek neked, de ne maradj itt. Ők sem a családod.
Danny elindult mellőlem Robert felé és egy balegyenest kent a seggfej szeme alá. Én is összerezzentem attól, ahogy Robert felüvöltött.
Aztán újra kinyílt a kocsi ajtaja és az anyósülésről kiszállt az anyám.
Grechen rendbe szedte magát. Haja újra fényesen lapult a füle mögé, szemöldöke frissen volt rajzolva, az elengedhetetlen rúzs pedig vöröslött penge vékony ajkain, habár kicsit redőzötten, mert rég nem frissítette fel. Kosztüm volt rajta, a rózsaszín, mintha csak Jackie Kennedyt akarta volna utánozni. Üvegszálas harisnyát húzott a lábára, magas sarkút és úgy állt a gazcsomók között, mintha felettük lebegne.
Sok rosszat lehetett mondani anyámról, de az biztos, hogy volt tekintélye. Danny hátrább lépett Roberttől, Titusz kihúzta magát, én pedig önkéntelenül megigazítottam a hajamat, mintha lett volna bármi jelentősége is annak, hogy áll… anyám szemében lehet, hogy volt.
- Tehát ezek azok? – kérdezte érdes hangon és úgy nézett végig Tituszon, mintha poloskát látna a konyhában.
- Grechen – mondta Robert és a felpüffedt szemére nyomta a tenyerét – Szállj csak vissza, megoldom…
- Látom – válaszolta anyám és kicsit undorodva attól, hogy a cipősarka elsüllyed a puha földben, elindult felém. Danny kitért az útjából és Titusz is még messzebb lépett. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek, és mikor már anyám parfümje is megcsapott, a gyomrom is beleremegett. Mielőtt megérinthetett volna, nagyon gyorsan levegőt vettem:
- Ideköltözöm.
Anya már nyújtotta felém a kezét, de megállt a levegőben. Olyan dermedt volt a csend, hogy csak a saját szívdobogásomat és az ég kezdődő dörgéseit hallottam, semmi mást.
Danny belevakart a hajába, Titusz pedig kereste a módot arra, hogy köddé váljon.
- Ne hülyéskedj, ide? – Robert szólalt meg először.
Anyám hátranézett kis kegyeltje szemébe, aki azonnal vissza is szívta a még előkívánkozó mondatait.
- Ha itt maradsz – mondta az anyám – Nem csak engem fogsz megsérteni vele. Az apádat is.
- Az apám nem él. Ő már nem fog megsértődni rám.
Anyám hatalmas pofont adott az arcomra. Műkörmei egy pillanatra a bőrömbe is fordultak, az ütés erejétől pedig az egész fejem oldalra biccent. Dacosan mosolyodtam el.
- Ettől nem fogom másképp gondolni – súgtam neki.
Anyám olyan fenségesen, ahogy közeledett, úgy is fordított hátat. Beszállt a kocsiba, Robert csak egy kis fáziskéséssel bírta követni.
- Grace… - suttogta Danny döbbenten és meg akarta fogni a kezem, de én kiléptem előle.
- Nem kell. Hagyj.
Mintha mi sem történt volna - s valójában úgy éreztem, nem is történt semmi - visszaültem a domb oldalára. Az ég egyre nagyobbakat dörgött, aztán az ég is köpni kezdte a bőrömre a kis esőcseppjeit. Danny még állt mellettem egy darabig, aztán az ölébe vett és a lakókocsiba vitt a szakadó eső elől.

***
Nem tudom, Titusz mikor ment el. Élőhalottként feküdtem az ágyban, Danny pedig bekapcsolta a tévét, hogy történjen valami, legyen olyan, mintha élnénk, ne legyen kriptacsönd és tiszta kétségbeesés.
Egy darabig kóválygott a konyhában meg a fürdőben, aztán hozott nekem egy meleg vizes kendőt és letörölte a saras-véres kezemet, a lábamat, az arcomat. Lehúzta rólam a pólót és nadrágot, kivette a hajgumit a hajamból.
A melltartóm csatjánál babrált, mikor először megmozdultam, hogy segítsek neki. Fél kézzel eloldottam a kalodát, aztán Dannyre néztem hosszan és várakozón.
- Szeretnéd? – kérdezte.
Bólintottam. Habár addig a szex gondolata meg sem fordult a fejemben, ahogy egy szál alsóneműben ültem az ágyon, egy pillanatra úgy éreztem, hogy segíthetne. Ráakaszkodtam Danny szájára, megharaptam, lehúztam az ajkait, aztán magamra rántottam az egész testét és terpeszbe raktam a lábamat. Danny gyengéd akart lenni, és eddig mindig azt kívántam, bár többet foglalkozna azzal, hogy bemelegedjek, bár többet lehelne a bugyimra, bár több csókot kapnék az egész testemre, de most, hogy próbálkozott vele, a gondolat is undorított. Leállítottam a puha mozdulatait és megráztam a fejem. Értette.
Míg ő a bugyim alá tette a kezét és erősen belenyúlt a testembe, addig én a lábaimmal húztam le róla a nadrágot, karmoltam és haraptam mindenhol, ahol csak értem. Éreztem a rándulásain, hogy nem erre vágyik, de mivel szó nélkül tűrte, egyre erősebb lettem, s habár igazi fájdalmat okozni nem tudtam, azért megpróbáltam.
Mikor Dannyről végül lekapartam a nadrágot – és becsületére szóljon, nem segített – akkor vette ki a kezét belőlem. Olyan erővel rontott aztán belém, mintha kezdte volna kapiskálni, mit akarok kihozni a helyzetből. És miközben vérezni kezdett a válla a körmeim alatt, én nyugodtan zokoghattam minden egyes lökésénél.
Mintha az fájt volna.
Hamar besötétedett. Kint tombolt a vihar, döngette a lakókocsi ablakait, mi pedig úgy próbáltunk elaludni Dannyvel egymás mellett, hogy nem volt több, mint hat óra, a szemem alá száradtak a könnycseppjeim, és ő nem mert hozzám szólni.

A tv mindig ment, és úgy tűnt, mintha életünk összes elviselhetetlen pillanatát Martha és Richard árubemutatójával akarnák narrálni… Danny egy üvegpoharat hajított sok néma perc után a képernyőnek.

2016. február 27., szombat

Comptine d'un autre été

Prológus
1. fejezet - Az amazon
2. fejezet - La chanson
Genevieve/Trixy
3. fejezet - Jelmezbál
4. fejezet - Viszlát, Doris!
5. fejezet - Minden út Bostonba vezet
6. fejezet - Retouche
7. fejezet - Egyedül lenni
8. fejezet - Tisztább eltörni egy tányért
9. fejezet - Stigma
10. fejezet - La deuxieme chanson
11. fejezet - Lobotómia
12. fejezet - Johnny's six
13. fejezet - Az esthajnalcsillag
14. fejezet - Nincs megváltás
15. fejezet - Hazug
Epilógus



2016. február 23., kedd

15. fejezet - Hazug

Sötét van és a stroboszkóp összenyomja az agyam - Drittának mellettem meg a szeme se rebben. Megszokta a vibrálást - azt mondja – meg ennél jóval idegesítőbb lenne, ha felszívott volna pár csík kokaint.
Annyira kívánom a gin-t és a cigit, hogy szinte már remegek, de kanyart veszek a fejemmel, és még a pillantásom is elkerüli a bárpultot. Tiszta, nyugodt agyra van szükségem, ami bánni tud a testemmel, nem valami püffedt, tompa szivacsra a szemem mögött.
- Ha felmész ezen a lépcsőn, akkor szembejön veled a szobája. Én még nem voltam bent. A hátam közepére sem kívánom - mondja a lány, és óvatos mozdulattal kitörli a szeme sarkából az odaszaladó könnyeket.
- Akkor menj, köszönöm a segítséged - mondom csöndben.
- De mi a francot fogsz csinálni?
- Blöffölök. Semmi mást. Te viszont nem mondasz semmit. Mi nem találkoztunk, te nem tudsz semmiről. És mielőtt… bemennék - eszembe jut valami utolsó simítás gyanánt - Nem tudnál az arcomhoz vágni valami tompa dolgot? Egy szék is jó.
Dritta természetesen úgy néz rám, ahogy régről megszokhattam. Szeme kigúvad, és a lenéző megdöbbenése arra próbál rámutatni, mekkora hülyének is néz.
- Hol? A szobája előtt? Vagy itt a tömegben? Nagyon szívesen megütnélek, de nem itt.
Dritta szemébe nézek, aztán hagyom az egészet.
- Mindegy - sóhajtom. Inkább elköszönök, és hátat fordítok a lánynak.
Hosszú ideig tart a lépcsőkön át, a folyosón keresztül, míg az ajtóhoz érek. Hosszúnak tűnik, mert úgy alakítom. Mint mikor kiskoromban belezuhantam a medencébe úgy, hogy nem is tudtam úszni… lassul a világ, a vér 16-odokat üt a dobhártyámra, a kapálódzó kezem viszont csak nyolcadokat ver a levegőbe. Mint egy féreglyuk, vagy rés a téridő-kontinuumon - kiszakadok a testemből és gyorsabban haladok, mint az idő:  épp ezért az Idő - Mr. Nyűg Az Emberiség Vállán - lassabban halad.
Megpróbálok halkan a saját szemem alá kenni egy még látható monoklit, de a tükrökkel díszített plafonból azért sejtem, hogy mindenféle verés-nyom nélkül is viharvert az állapotom. Amikor a hideg kilincsre rakom a kezem, tudom, hogy nem várhatok többet. A hirtelenség a hitelességem. Egy pillanatra a szívembe nézek, hogy a kellő hangulatban szakítsam ki az ajtót a keretből.
- Meghalt Johnny maga szerencsétlen félnótás!! - üvöltöm az irodaképződmény éterébe. Magamban hálát adok, hogy valóban, csak egy négerbe - a négerbe - ütköznek a hanghullámaim. Nincs más a szobában.
- Hölgyem - néz rám a tényleg abnormálisan vékony Geremaya az íróasztal mögül. Látom, hogy azért nem nyomott meg még semmilyen bikahívó gombot az íróasztal alján, mert megleptem - Egészen pontosan ki maga?
Nem olyan nehéz zavart és őrületet imitálnom. Székeket rúgok fel, őrjöngök és mondatokat mondok vég nélkül. Fogalmam sincs, mit. Közben persze megígérem magamnak, hogy soha többé, soha nem fogok hazudni, se kockáztatni, se hisztériázni. Megesküszöm magamnak.
- Odaadták magának?! Nem, nem hiszem… undorító férgek!! Mi odaadtuk a pendrive-ot, mégis lelőtték Johnny-t, meg azt az orosz pacákot a szemem láttára!

 Volt, ami volt. Miután ál- megnyugodva helyet foglalok egy fotelon, olyan érzésem van, mintha egy Tarantino filmben ücsörögnék. Csak a főnök nem rág bagót én meg nem beszélek olyan csúnyán, mint Dritta. S ami a legfontosabb - legfőbb impresszióim azt suttogják, hogy itt a vér sem neonpiros paradicsomlé-ömlés lesz.
Óvatosan beszélek, megrágom a szavaimat. Az értetlenséget nem is kell nagyon imitálnom. Magamban is összerakom újra, újra és újra a miérteket. Geremaya-nak és Grant-nak ugyanaz a dolog kell, ez szülte összefogásukat. Alexandrov - Geremaya embere meghalt. Grant is lelőhette volna, úgyis az lesz az igazság, amit többen elhisznek. Mi a feladatom? Egymás ellen uszítani őket, megint - hogy valaki álljon majd mellettem, aki mögé nem sajnálok elbújni szoros helyzetben. Egyszerű terv, teljesen logikus. Túl egyszerű, szépséghibája annyi, hogy fogalmam sincs, kivel beszélek, hova kerültem, egyáltalán szükség van-e erre és miért csinálom.
Megtehettem volna, hogy megpörkölt ruhában visszamegyek Bostonba, felkapom a pénzem és megint eltűnök. Mehettem volna akármerre. Sok helyen nem jártam még a világban, a hülyék pedig mindenhova jól jönnek… és nem mentem, eszembe se jutott, csak most, mikor már teljesen felesleges a menekülésen gondolkozni. Pedig egyszerűebb lett volna. Elnyomhattam volna a bűntudatot. Felvehettem volna egy új nevet. Becsukhattam volna a szemem, mintha nem történt volna meg ez a pár év sem az életemből. Kitörölhettem volna Skyt, Dorist. És elhitethettem volna magammal megint, hogy semmi sem azén hibám.
Mert miért is maradtam? Ha Sky megkérdezi, mi történt pontosan - ha lesz alkalma megkérdezni - mit felelek? Ha undorodva fog rám nézni, mert tényleg undorító vagyok? Ha ő is rájön, hogy nincs lelkem? Ha megtudja, hogy ki voltam és azt, hogy már determinált, hogy senki sem válhat belőlem?
Nem értem. 
Épp ezért rázom meg a fejem, és az érzelmeimet megint ketrecbe taposom. Hideg fej, hideg fej.
Geremayanak úgy fest kifakult a barnasága.
- Grant ölte meg Alexandrovot?
- Fogalmam sincs, mi annak a déli ürgének a neve, de biztos vagyok benne, hogy nem Johnny. Mármint lehet, ha tud lőni, miután a vérébe fagy - hazudom, s bár nem feldúltságtól, de elismerésre méltón remegek - Sohasem láttam még meghalni embert, uram.
Ez az egy végre nem hazugság.
- És miért jöttél ide? Csak nem segíteni szeretnél?
- Nem. Azt sem tudom, hogy maguk mit csinálnak. Johnnynál dolgoztam, hamis irataim vannak, nincs munkám, előttem öltek meg két embert, nem mehetek a rendőrségre és nincs senkim. Félek. Csak a véletlenen és szerencsén múlt, hogy nem haltam meg. Felgyújtották Johnny bárját, és azért nem kerestek tovább, mert jött a rendőrség és a tűzoltók. Elhagytam az egyik cipőmet.
- Magát kerestettem az embereimmel.
- Igen, Johnny tegnap mondta el, miért. Én csak… én csak rossz helyen voltam, rossz időben. Én nem tehetek semmiről.
Geremaya pislogás nélkül nézi az arcom, közben ujjaival ritmust kopog az íróasztalra. Ahogy nézem, látom, hogy vatta haja mennyire őszül a halántékánál, szeme alatt a barna bőr sötétebb, arca fáradt, idősödő. Ő is egy ember.
Lehunyom a szemem és imádkozom. Sosem voltam vallásos, bevallottan nem is leszek és tudom, mekkora képmutatás, felelősség áthárítás, stb. Viszont mikor már nem segíthetek magamon, semmi sem rajtam múlik, valahogy mindig felsír az agyam, hogy „Istenem!”. Érzem, hogy könny szivárog a szememből és csak azért nem fojtom vissza, mert remélem, hogy Geremaya legalább megsajnál.
- Grantnél van minden?
- Igen, mi odaadtuk.
- Nekem azt mondta, hogy elveszítetted, Trixy. És hogy Johnny támadott.
Könnyes szemmel ránevetek.
- Ki az a hülye, aki elveszít egy fegyvert? És ki az a hülye, aki öt embernek megy neki egy nővel és egy fegyverrel az oldalán?
Soha nem éreztem ennyire gyengének magam, ennyire olcsónak a színjátékom, épp ezért ráteszek egy lapáttal: a tenyerembe hajtom a fejem, és rázkódok egy kicsit. Remélem passzol a mozdulat előző mondatomhoz, ár már nem is érdekel. Lüktet a fejem, tombol  a vészcsengőm - a menekülést jelző, és olyan a szemhéjam belülről, mint kint a stroboszkóp. Félek, nem is fogok látni mást többé, csak ezt a kényszerű villogást. Kérlek istenem, csak Sky fülét, még egyszer. Ahogy elvörösödik.
Hallom, hogy Geremaya feláll. Hallom, ahogy zörög valami a kezében. Valaki belép az ajtón.
Nem nyitom ki a szemem.

***

- Ki volt az?
Sky elharapta a száját, és a konyhába vonult. Bort töltött magának, aztán a pult mellé könyökölt és rezignált módon, kesernyésen összehúzott szemöldökkel maga elé bámult egy kicsit. Doris követte, és úgy tördelte az ujjait, mint egy kamaszlány. Sky ránézett, koccintásra emelte a poharát és a lányra bólintott:
- Egészségünkre.
Úgy tüntette el a Doris által sznobériának nevezett több tízéves vöröset, mint a vizet.
- Mi van? - csúszott az előtte álló székre a lány. Pirospozsgás arca márványosra fehéredett, de szája csak ezekben a percekben változott lilává. Sky kifürkészhetetlen tekintettel nézett el a füle mellett, aztán megint bort töltött és ivott.
- Hogy azt Isten verjen meg, te nagyképű gazdag... Azonnal mondj valamit!
Sky fájdalmas grimaszt húzott az arca baloldala felé, de aztán visszarendezte a vonásait. Mondhatna valami hülyeséget is. Hogy az edzője kereste és nem mehet edzőtáborba. Vagy  az anyja, a bátyja, a volt barátnője. Hiszen neki van élete. Ő csak belecsöppent, neki erről nem is kellene tudnia.
De kitől tudná meg Doris?
Megfogta a lány vállát nagy kezével és sóhajtott egyet.
- Előtte egy igyál egy kicsit te is.
- Óh, ne… ne, ne - Doris szeme opálos lett, tenyerét a szája elé tette - Baj van. Bajban vannak.
Doris lekászálódott a székről és levegőt szívott a tüdejébe. Aztán még egyszer és sűrűbben. Zihált.
- Mire várunk még? – mondta gyorsan két nagy lélegzetvétel között - Induljunk. Hívjuk a rendőrséget. Van fegyvered…? Menjünk és keressük meg őket, segítsünk…
- Nem hívjuk a rendőrséget - Sky megrázta a fejét, aztán elmosolyodott, pedig nem akart, csak megcsapta az emlék - mennyire messzinek tűnik, mikor ő javasolta ugyanezt.
- És nem mehetünk utánuk – mondta – Bármi történik, neked nem szabad visszamenned New Yorkba. A szavamat adtam.
- Leszarom, hogy Johnny mit akar, hol legyek, én akkor is segíteni…
Sky nagy levegőt vett, és a pultra támaszkodott. Sosem csinált még ilyet. Sosem kellett rossz híreket átadnia és fogalma sem volt, hogy kellene. Mennyi bevezetés kell, vagy csak szárazon. Mondja-e, hogy mennyire sajnálja, vagy inkább nézzen komor képpel és  ne beszéljen.
A hotelszoba tiszta volt, a konyha pultján látta a saját arcát visszatükröződni. És látta Doris profilját is, göndör haját, amit a füle mögé tűrt és apró, nőies orrát, aminek még az árnyéka is remegett.
- Trixy hívott – mondta végül halkan – Azt mondta, meghalt Johnny.
Doris a pult mellé rogyott, de továbbra is Sky szemébe nézett.
- Sajnálom… - Sky ügyetlenül megsimogatta Doris fejét és leült mellé a földre – Sajnálom. 


***

Az ember azt hihetné, vele nem történhet meg az, ami másokkal. A szívszaggató forgatókönyvek olyan fikciók, mint egy Hamupipőke, nincs olyan, hogy a szálakat elvágják, nem az én buszom ütközik a kamionnak, nem az én kocsim karambolozik, nem az én életem dönti romba egy múló másodperc - mert én más vagyok. Nélkülem nincs semmi. Semmi. Bábok. Bábok háborúznak helyettünk, halnak és élednek, űznek, szaladnak, énekelnek és szeretkeznek. Nekem. Velem. Miattam.
Geremaya őszülő vattahaja ritkul, míg az enyém megállíthatatlanul nő a fejemből. Hozzáér, végigsimít rajta.
Óvatosan kinyitom a szemem. Nem akarom látni, hogy ez vajon mit jelent, képtelen vagyok elviselni, hogy bábu leszek. A helyet kitöltő. Aki meghalhat, mint Johnny. És aki után ugyanúgy forogni fog a föld, változni fognak a nappalok.
- Nem értem - mondja én pedig kiegyenesedek - Ha igaz, amit mondasz, nagyon mérges vagyok.
Maga elé mered, sárgás szeme összeszűkül és szomorúan újra megérint, ezúttal a vállamon.
- Csak nem tudom, hogy higgyek-e neked.
Hallom a kinti dübörgést, a visongást a csörömpölést, érzem az embereket, akik dülöngélnek, táncolnak, csiripelnek, ajtón keresztül tompán lüktető zenefoszlányok között törik össze a maradék szívem, ahogy rohan át a fejemen, ami velem történt. Sky.
- Mr. Geremaya -  mondom és körülnézek. Ismeretlen férfi az, aki bejött. Több méteres, több kiló, mint én. Háromszor. Rendőregyenruha van rajta, és indokolatlanul sötét aura. Elkapom róla a pillantásom - Lenne egy kérdésem.
- Egy kicsit még tartsd magadban - mondja Geremaya és elmosolyodik – Bemutatom Marconi rendőr századost. Marconi, ő itt a problémánk, Roxana Tyler, de nem ez az igazi neve.
- Mint egy rossz szappanopera – morogja a rendőr és köhög egyet – Mi kell?
- Eltüntették a holttesteket?
- A tűzoltókkal beküldtük a mi embereinket is. Hamar megtalálták Alexandrovot és a másikat is. Nem lesz gond velük.  
- Grant?
- Kezet fogott velünk, kérdezte, hogy nem találtunk-e egy lányt is. Mondtuk, hogy nem.
- Mr. Marconi, itt ül a lány személyesen – Geremaya teátrálisan rám mutatott és hatalmas mosolyt eresztett felém - Grant visszautazott?
- Nem, úgy tudom. Akad még egy kis dolga elvileg – Marconi is rám nézett. Napbarnított arcának redői között nincs mosolyránc, szemöldöke komoran és egyenesen fekszik a szemhéja fölött, talán soha nem mosolygott még.
Hosszú és irritáló csendben maradunk. Érzem, hogy minden szem engem analizál, minden agy rajtam forog. Geremaya megunja.
- Köszönöm Marconi, menjen ki.
Nem nézek hátra, csak hallom, hogy a rendőr becsukja maga mögött az iroda ajtaját. Nagyot nyelek, fáj a tüdőm, fáj a fejem, ki van száradva a szám, de valamiért röhögni is akarok azon, hogy az olasz nevű, nagyon nagydarab férfi egy negyven kilós néger katonája. Hülye egy humorérzékem van.
- Sajnálom a helyzetedet – mondja Geremaya – Szép és bátor nő vagy. De még mindig nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Ami viszont nagy szerencséd, hogy Granttal sosem volt túl jó a viszonyunk. Nem lesz lelkiismeret-furdalásom, ha valami baj éri. Dritta mondta, hol találsz meg?
- Igen.
- Óh, de volt valami kérdésed, nem?
- Igen. Mit csináljak?
- A helyzet az, hogy én is ugyanezt akarom kérdezni tőled. Mit vársz tőlem? Mit csináljak?

Nem válaszolok. Egyre kisebbre töpörödök a székben, aztán újra előre hajtom a fejem és az ölembe könnyezek. Furcsa, hogy nem kell sokat fáradoznom, hogy összejöjjön ez a fantasztikus színészi teljesítmény.