-->

2016. február 27., szombat

Comptine d'un autre été

Prológus
1. fejezet - Az amazon
2. fejezet - La chanson
Genevieve/Trixy
3. fejezet - Jelmezbál
4. fejezet - Viszlát, Doris!
5. fejezet - Minden út Bostonba vezet
6. fejezet - Retouche
7. fejezet - Egyedül lenni
8. fejezet - Tisztább eltörni egy tányért
9. fejezet - Stigma
10. fejezet - La deuxieme chanson
11. fejezet - Lobotómia
12. fejezet - Johnny's six
13. fejezet - Az esthajnalcsillag
14. fejezet - Nincs megváltás
15. fejezet - Hazug
Epilógus



2016. február 23., kedd

15. fejezet - Hazug

Sötét van és a stroboszkóp összenyomja az agyam - Drittának mellettem meg a szeme se rebben. Megszokta a vibrálást - azt mondja – meg ennél jóval idegesítőbb lenne, ha felszívott volna pár csík kokaint.
Annyira kívánom a gin-t és a cigit, hogy szinte már remegek, de kanyart veszek a fejemmel, és még a pillantásom is elkerüli a bárpultot. Tiszta, nyugodt agyra van szükségem, ami bánni tud a testemmel, nem valami püffedt, tompa szivacsra a szemem mögött.
- Ha felmész ezen a lépcsőn, akkor szembejön veled a szobája. Én még nem voltam bent. A hátam közepére sem kívánom - mondja a lány, és óvatos mozdulattal kitörli a szeme sarkából az odaszaladó könnyeket.
- Akkor menj, köszönöm a segítséged - mondom csöndben.
- De mi a francot fogsz csinálni?
- Blöffölök. Semmi mást. Te viszont nem mondasz semmit. Mi nem találkoztunk, te nem tudsz semmiről. És mielőtt… bemennék - eszembe jut valami utolsó simítás gyanánt - Nem tudnál az arcomhoz vágni valami tompa dolgot? Egy szék is jó.
Dritta természetesen úgy néz rám, ahogy régről megszokhattam. Szeme kigúvad, és a lenéző megdöbbenése arra próbál rámutatni, mekkora hülyének is néz.
- Hol? A szobája előtt? Vagy itt a tömegben? Nagyon szívesen megütnélek, de nem itt.
Dritta szemébe nézek, aztán hagyom az egészet.
- Mindegy - sóhajtom. Inkább elköszönök, és hátat fordítok a lánynak.
Hosszú ideig tart a lépcsőkön át, a folyosón keresztül, míg az ajtóhoz érek. Hosszúnak tűnik, mert úgy alakítom. Mint mikor kiskoromban belezuhantam a medencébe úgy, hogy nem is tudtam úszni… lassul a világ, a vér 16-odokat üt a dobhártyámra, a kapálódzó kezem viszont csak nyolcadokat ver a levegőbe. Mint egy féreglyuk, vagy rés a téridő-kontinuumon - kiszakadok a testemből és gyorsabban haladok, mint az idő:  épp ezért az Idő - Mr. Nyűg Az Emberiség Vállán - lassabban halad.
Megpróbálok halkan a saját szemem alá kenni egy még látható monoklit, de a tükrökkel díszített plafonból azért sejtem, hogy mindenféle verés-nyom nélkül is viharvert az állapotom. Amikor a hideg kilincsre rakom a kezem, tudom, hogy nem várhatok többet. A hirtelenség a hitelességem. Egy pillanatra a szívembe nézek, hogy a kellő hangulatban szakítsam ki az ajtót a keretből.
- Meghalt Johnny maga szerencsétlen félnótás!! - üvöltöm az irodaképződmény éterébe. Magamban hálát adok, hogy valóban, csak egy négerbe - a négerbe - ütköznek a hanghullámaim. Nincs más a szobában.
- Hölgyem - néz rám a tényleg abnormálisan vékony Geremaya az íróasztal mögül. Látom, hogy azért nem nyomott meg még semmilyen bikahívó gombot az íróasztal alján, mert megleptem - Egészen pontosan ki maga?
Nem olyan nehéz zavart és őrületet imitálnom. Székeket rúgok fel, őrjöngök és mondatokat mondok vég nélkül. Fogalmam sincs, mit. Közben persze megígérem magamnak, hogy soha többé, soha nem fogok hazudni, se kockáztatni, se hisztériázni. Megesküszöm magamnak.
- Odaadták magának?! Nem, nem hiszem… undorító férgek!! Mi odaadtuk a pendrive-ot, mégis lelőtték Johnny-t, meg azt az orosz pacákot a szemem láttára!

 Volt, ami volt. Miután ál- megnyugodva helyet foglalok egy fotelon, olyan érzésem van, mintha egy Tarantino filmben ücsörögnék. Csak a főnök nem rág bagót én meg nem beszélek olyan csúnyán, mint Dritta. S ami a legfontosabb - legfőbb impresszióim azt suttogják, hogy itt a vér sem neonpiros paradicsomlé-ömlés lesz.
Óvatosan beszélek, megrágom a szavaimat. Az értetlenséget nem is kell nagyon imitálnom. Magamban is összerakom újra, újra és újra a miérteket. Geremaya-nak és Grant-nak ugyanaz a dolog kell, ez szülte összefogásukat. Alexandrov - Geremaya embere meghalt. Grant is lelőhette volna, úgyis az lesz az igazság, amit többen elhisznek. Mi a feladatom? Egymás ellen uszítani őket, megint - hogy valaki álljon majd mellettem, aki mögé nem sajnálok elbújni szoros helyzetben. Egyszerű terv, teljesen logikus. Túl egyszerű, szépséghibája annyi, hogy fogalmam sincs, kivel beszélek, hova kerültem, egyáltalán szükség van-e erre és miért csinálom.
Megtehettem volna, hogy megpörkölt ruhában visszamegyek Bostonba, felkapom a pénzem és megint eltűnök. Mehettem volna akármerre. Sok helyen nem jártam még a világban, a hülyék pedig mindenhova jól jönnek… és nem mentem, eszembe se jutott, csak most, mikor már teljesen felesleges a menekülésen gondolkozni. Pedig egyszerűebb lett volna. Elnyomhattam volna a bűntudatot. Felvehettem volna egy új nevet. Becsukhattam volna a szemem, mintha nem történt volna meg ez a pár év sem az életemből. Kitörölhettem volna Skyt, Dorist. És elhitethettem volna magammal megint, hogy semmi sem azén hibám.
Mert miért is maradtam? Ha Sky megkérdezi, mi történt pontosan - ha lesz alkalma megkérdezni - mit felelek? Ha undorodva fog rám nézni, mert tényleg undorító vagyok? Ha ő is rájön, hogy nincs lelkem? Ha megtudja, hogy ki voltam és azt, hogy már determinált, hogy senki sem válhat belőlem?
Nem értem. 
Épp ezért rázom meg a fejem, és az érzelmeimet megint ketrecbe taposom. Hideg fej, hideg fej.
Geremayanak úgy fest kifakult a barnasága.
- Grant ölte meg Alexandrovot?
- Fogalmam sincs, mi annak a déli ürgének a neve, de biztos vagyok benne, hogy nem Johnny. Mármint lehet, ha tud lőni, miután a vérébe fagy - hazudom, s bár nem feldúltságtól, de elismerésre méltón remegek - Sohasem láttam még meghalni embert, uram.
Ez az egy végre nem hazugság.
- És miért jöttél ide? Csak nem segíteni szeretnél?
- Nem. Azt sem tudom, hogy maguk mit csinálnak. Johnnynál dolgoztam, hamis irataim vannak, nincs munkám, előttem öltek meg két embert, nem mehetek a rendőrségre és nincs senkim. Félek. Csak a véletlenen és szerencsén múlt, hogy nem haltam meg. Felgyújtották Johnny bárját, és azért nem kerestek tovább, mert jött a rendőrség és a tűzoltók. Elhagytam az egyik cipőmet.
- Magát kerestettem az embereimmel.
- Igen, Johnny tegnap mondta el, miért. Én csak… én csak rossz helyen voltam, rossz időben. Én nem tehetek semmiről.
Geremaya pislogás nélkül nézi az arcom, közben ujjaival ritmust kopog az íróasztalra. Ahogy nézem, látom, hogy vatta haja mennyire őszül a halántékánál, szeme alatt a barna bőr sötétebb, arca fáradt, idősödő. Ő is egy ember.
Lehunyom a szemem és imádkozom. Sosem voltam vallásos, bevallottan nem is leszek és tudom, mekkora képmutatás, felelősség áthárítás, stb. Viszont mikor már nem segíthetek magamon, semmi sem rajtam múlik, valahogy mindig felsír az agyam, hogy „Istenem!”. Érzem, hogy könny szivárog a szememből és csak azért nem fojtom vissza, mert remélem, hogy Geremaya legalább megsajnál.
- Grantnél van minden?
- Igen, mi odaadtuk.
- Nekem azt mondta, hogy elveszítetted, Trixy. És hogy Johnny támadott.
Könnyes szemmel ránevetek.
- Ki az a hülye, aki elveszít egy fegyvert? És ki az a hülye, aki öt embernek megy neki egy nővel és egy fegyverrel az oldalán?
Soha nem éreztem ennyire gyengének magam, ennyire olcsónak a színjátékom, épp ezért ráteszek egy lapáttal: a tenyerembe hajtom a fejem, és rázkódok egy kicsit. Remélem passzol a mozdulat előző mondatomhoz, ár már nem is érdekel. Lüktet a fejem, tombol  a vészcsengőm - a menekülést jelző, és olyan a szemhéjam belülről, mint kint a stroboszkóp. Félek, nem is fogok látni mást többé, csak ezt a kényszerű villogást. Kérlek istenem, csak Sky fülét, még egyszer. Ahogy elvörösödik.
Hallom, hogy Geremaya feláll. Hallom, ahogy zörög valami a kezében. Valaki belép az ajtón.
Nem nyitom ki a szemem.

***

- Ki volt az?
Sky elharapta a száját, és a konyhába vonult. Bort töltött magának, aztán a pult mellé könyökölt és rezignált módon, kesernyésen összehúzott szemöldökkel maga elé bámult egy kicsit. Doris követte, és úgy tördelte az ujjait, mint egy kamaszlány. Sky ránézett, koccintásra emelte a poharát és a lányra bólintott:
- Egészségünkre.
Úgy tüntette el a Doris által sznobériának nevezett több tízéves vöröset, mint a vizet.
- Mi van? - csúszott az előtte álló székre a lány. Pirospozsgás arca márványosra fehéredett, de szája csak ezekben a percekben változott lilává. Sky kifürkészhetetlen tekintettel nézett el a füle mellett, aztán megint bort töltött és ivott.
- Hogy azt Isten verjen meg, te nagyképű gazdag... Azonnal mondj valamit!
Sky fájdalmas grimaszt húzott az arca baloldala felé, de aztán visszarendezte a vonásait. Mondhatna valami hülyeséget is. Hogy az edzője kereste és nem mehet edzőtáborba. Vagy  az anyja, a bátyja, a volt barátnője. Hiszen neki van élete. Ő csak belecsöppent, neki erről nem is kellene tudnia.
De kitől tudná meg Doris?
Megfogta a lány vállát nagy kezével és sóhajtott egyet.
- Előtte egy igyál egy kicsit te is.
- Óh, ne… ne, ne - Doris szeme opálos lett, tenyerét a szája elé tette - Baj van. Bajban vannak.
Doris lekászálódott a székről és levegőt szívott a tüdejébe. Aztán még egyszer és sűrűbben. Zihált.
- Mire várunk még? – mondta gyorsan két nagy lélegzetvétel között - Induljunk. Hívjuk a rendőrséget. Van fegyvered…? Menjünk és keressük meg őket, segítsünk…
- Nem hívjuk a rendőrséget - Sky megrázta a fejét, aztán elmosolyodott, pedig nem akart, csak megcsapta az emlék - mennyire messzinek tűnik, mikor ő javasolta ugyanezt.
- És nem mehetünk utánuk – mondta – Bármi történik, neked nem szabad visszamenned New Yorkba. A szavamat adtam.
- Leszarom, hogy Johnny mit akar, hol legyek, én akkor is segíteni…
Sky nagy levegőt vett, és a pultra támaszkodott. Sosem csinált még ilyet. Sosem kellett rossz híreket átadnia és fogalma sem volt, hogy kellene. Mennyi bevezetés kell, vagy csak szárazon. Mondja-e, hogy mennyire sajnálja, vagy inkább nézzen komor képpel és  ne beszéljen.
A hotelszoba tiszta volt, a konyha pultján látta a saját arcát visszatükröződni. És látta Doris profilját is, göndör haját, amit a füle mögé tűrt és apró, nőies orrát, aminek még az árnyéka is remegett.
- Trixy hívott – mondta végül halkan – Azt mondta, meghalt Johnny.
Doris a pult mellé rogyott, de továbbra is Sky szemébe nézett.
- Sajnálom… - Sky ügyetlenül megsimogatta Doris fejét és leült mellé a földre – Sajnálom. 


***

Az ember azt hihetné, vele nem történhet meg az, ami másokkal. A szívszaggató forgatókönyvek olyan fikciók, mint egy Hamupipőke, nincs olyan, hogy a szálakat elvágják, nem az én buszom ütközik a kamionnak, nem az én kocsim karambolozik, nem az én életem dönti romba egy múló másodperc - mert én más vagyok. Nélkülem nincs semmi. Semmi. Bábok. Bábok háborúznak helyettünk, halnak és élednek, űznek, szaladnak, énekelnek és szeretkeznek. Nekem. Velem. Miattam.
Geremaya őszülő vattahaja ritkul, míg az enyém megállíthatatlanul nő a fejemből. Hozzáér, végigsimít rajta.
Óvatosan kinyitom a szemem. Nem akarom látni, hogy ez vajon mit jelent, képtelen vagyok elviselni, hogy bábu leszek. A helyet kitöltő. Aki meghalhat, mint Johnny. És aki után ugyanúgy forogni fog a föld, változni fognak a nappalok.
- Nem értem - mondja én pedig kiegyenesedek - Ha igaz, amit mondasz, nagyon mérges vagyok.
Maga elé mered, sárgás szeme összeszűkül és szomorúan újra megérint, ezúttal a vállamon.
- Csak nem tudom, hogy higgyek-e neked.
Hallom a kinti dübörgést, a visongást a csörömpölést, érzem az embereket, akik dülöngélnek, táncolnak, csiripelnek, ajtón keresztül tompán lüktető zenefoszlányok között törik össze a maradék szívem, ahogy rohan át a fejemen, ami velem történt. Sky.
- Mr. Geremaya -  mondom és körülnézek. Ismeretlen férfi az, aki bejött. Több méteres, több kiló, mint én. Háromszor. Rendőregyenruha van rajta, és indokolatlanul sötét aura. Elkapom róla a pillantásom - Lenne egy kérdésem.
- Egy kicsit még tartsd magadban - mondja Geremaya és elmosolyodik – Bemutatom Marconi rendőr századost. Marconi, ő itt a problémánk, Roxana Tyler, de nem ez az igazi neve.
- Mint egy rossz szappanopera – morogja a rendőr és köhög egyet – Mi kell?
- Eltüntették a holttesteket?
- A tűzoltókkal beküldtük a mi embereinket is. Hamar megtalálták Alexandrovot és a másikat is. Nem lesz gond velük.  
- Grant?
- Kezet fogott velünk, kérdezte, hogy nem találtunk-e egy lányt is. Mondtuk, hogy nem.
- Mr. Marconi, itt ül a lány személyesen – Geremaya teátrálisan rám mutatott és hatalmas mosolyt eresztett felém - Grant visszautazott?
- Nem, úgy tudom. Akad még egy kis dolga elvileg – Marconi is rám nézett. Napbarnított arcának redői között nincs mosolyránc, szemöldöke komoran és egyenesen fekszik a szemhéja fölött, talán soha nem mosolygott még.
Hosszú és irritáló csendben maradunk. Érzem, hogy minden szem engem analizál, minden agy rajtam forog. Geremaya megunja.
- Köszönöm Marconi, menjen ki.
Nem nézek hátra, csak hallom, hogy a rendőr becsukja maga mögött az iroda ajtaját. Nagyot nyelek, fáj a tüdőm, fáj a fejem, ki van száradva a szám, de valamiért röhögni is akarok azon, hogy az olasz nevű, nagyon nagydarab férfi egy negyven kilós néger katonája. Hülye egy humorérzékem van.
- Sajnálom a helyzetedet – mondja Geremaya – Szép és bátor nő vagy. De még mindig nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Ami viszont nagy szerencséd, hogy Granttal sosem volt túl jó a viszonyunk. Nem lesz lelkiismeret-furdalásom, ha valami baj éri. Dritta mondta, hol találsz meg?
- Igen.
- Óh, de volt valami kérdésed, nem?
- Igen. Mit csináljak?
- A helyzet az, hogy én is ugyanezt akarom kérdezni tőled. Mit vársz tőlem? Mit csináljak?

Nem válaszolok. Egyre kisebbre töpörödök a székben, aztán újra előre hajtom a fejem és az ölembe könnyezek. Furcsa, hogy nem kell sokat fáradoznom, hogy összejöjjön ez a fantasztikus színészi teljesítmény.

2016. február 17., szerda

14. fejezet - Nincs megváltás

New York nem mindig olyan fényes, csillogó és művelt, mint amilyennek a tv-n keresztül látszik. Vannak Bronxban olyan kis sikátorok, ahol még csak sötét sincs, de bekábulsz a szagtól s a roskadozó fém vasúti átjárók alatt más dimenzióba kerül a civilizáció. A kukákban - tévedés ne essék - nem ég a tűz,  egyszerűen csak fonnyadnak az emberiség utolsó erkölcsi tanításai. Akinek nem megy az élet, az idejön és a legszomorúbb, hogy hiába undorodik: itt marad.
Dritta egy szétgraffitizett falnak támaszkodik és olcsó cigit pöfékel. Méretes kebleit másfél percenként igazgatja, de amikor meglát, úgy marad, aztán gyorsan eldekkeli a cigarettát és hátat fordít.
Kicsit gyorsabban lépek, hogy utolérjem.
- Dritta!
Tempója ravasz, ügyesen kerülgeti az embereket. Nem értem, mi ütött belé, de aztán ezt a lapátot a nemisérdekel szemétdombra száműzöm.
- Dritta…!
- Hagyj békén!
Kicsit futok.
- Rossz a lelkiismereted? Állj már meg!
- Mi a faszt akarsz tőlem?!
- Nem foglak bántani - mondom és beérem. Hátrarántom a vállát, és megszorítom. Egymás elé kerül a szemünk, Dritta próbál unott és semmitmondó arcot vágni. Talán még rágózást is imitál.
- Hogy vagy? - kérdezem.
- Fáj, ahogy szorítasz.
- Sohasem csíptük egymást igazán - rámosolygok, de legszívesebben pofon csapnám és otthagynám az utcasarkon, ahol megtaláltam.
- Mit akarsz tőlem? Nem úgy volt, hogy eltűntél? Mindenki  azt remélte, hogy soha sem jössz vissza!
- Ne aggódj, én sem terveztem. A segítségedet szeretném kérni.
- A micsodámat?!
- A segítségedet. Tényleg fontos. Ismered Geremayat?
- Nem tudom, miről beszélsz. Lesül a bőr a képemről...
- Dritta, az enyémről is, de Johnny...
- Nem érdekel Johnny, állandóan jön a kétértelmű hülyeségeivel meg úgy utasítgat, mintha joga lenne rá. Az, hogy neki dolgozom, nem jelenti, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok! Úgyhogy már csak dolgoztam. De neked ehhez semmi közöd.
- Meghalt.
- Kicsoda?
- Johnny.
Pár másodpercet engedek, aztán megismétlem a mondatot jobban artikulálva. Még mindig nem érti.
- Micsoda? - nyögi.
- Ma éjszaka.
- Meghalt?
- Láttam.
- Úristen - Dritta szeme üvegessé mered, aztán a szája elé kap.
- Engem is meg fognak ölni. És ha belejönnek, lehet, hogy téged is. Ki tudja. Te szerintem ehhez jobban értesz.
- Nem - Dritta az ujjára harap, és próbálja visszagyűrni a könnyeit, aztán hirtelen felindulásból meglöki a vállamat és újra elindul. Menekül.
- Hagyj békén! - sírja.


***



Fél órával később Dritta már előttem ül egy Burger King asztalánál, sminkje szétfolyt majdnem annyira, mint a tudata.
Keze úgy remeg, mintha áramütés érte volna és feltűnően nem néz a szemembe. Az összes fogpiszkálót eltörte, amit az asztal közepére raktak.
- Mi történt? - kérdezi ezredjére.
- Ismered Geremayat? - kérdezem én.
- Nem tudom…
- Dritta ne hülyéskedj. Válaszolj már. Tudom, hogy ismered.
- Ha elmondod mi történt, én is elmondok mindent. De tudni akarom, hogyan halt meg Johnny.
- Én sem értem - életemben először nincs bennem gúny és rosszindulat, mikor Drittával beszélek. Annyira szükségem van a segítségre és rá, hogy már nem is szégyellem bevallani, ráadásul a sírás is kerülget, persze inkább megdöglök, minthogy Dritta előtt tegyem.
- Segítened kell benne. Ha tudsz. Amikor elmentem innen, elloptam Johnnytól 5000 dollárt és elhoztam a szekrényéből egy revolvert. Sértett voltam és dühös, és menekülni akartam, mert itt már a levegővételt sem tudtam elviselni. Aztán Bostonban két fickó engem keresett és feltúrta a szobámat. Az egyik egy nagydarab orosz pacák volt, Alexandrov. Most már ő sem él.
Doris újra a szája elé tette a kezét, de most nem harapott bele.
- Aztán Johnny is megtalált. Kiderült, hogy a fegyver kell neki, és mindenki azt keresi, nálam viszont már nem volt. Elhagytam. Johnny elmondta, hogy őt zsarolja és sakkban tartja egy Geremaya nevű alak, akit te is ismersz. Drogterjesztő.  Van egy Grant nevű is, aki meg Geremayat fúrja. És Johnnynál volt egy pendrive, amin rajta volt minden olyan fogyasztó, aki Geremaya üzletkörébe tartozott. Vissza akart vele zsarolni, ha mást nem, odaadni Grantnak. Én azt a pendrive-ot hagytam el a pisztollyal. Johnny elhozott engem egy megbeszélésre Granttal, de nekem már furcsa volt az egész. Ugyanis Grant mellett állt Alexandrov, aki Geremaya testőre volt. Grant és Geremaya kibékült. És mivel Johnnynál nem volt már pendrive, viszont sok gondot okozott, egészen egyszerűen lelőtték. Egész egyszerűen. Szükségem van a segítségedre.
Dritta néz egy darabig, olyan fagyasztó tekintettel, amit talán még senki sem látott tőle. Kék szeme - ami alá sötét karikákat rajzolt a drog és a kétségbeesés - olyan sötét lett, mint a mélytenger. Undorodva szólal meg egy kicsit később:
- És aztán mi a fasznak? Te nem bírod nem kavarni a szart?
- Nem erről van szó - magyarázkodom.
- És mit akarsz vele kezdeni? Geremayaval? Odamész és magdaat is lelöveted? Abban mondjuk szívesen segítek.
- Bosszút akarok.
- Röhög a vakbelem, Trixy. Mire jó az?
Én sem tudom, csak egyet érzek:
- Arra, hogy menjen a picsába.
Dritta hátradől és kifésüli a haját a szeméből.
- Neked kéne elmenned a picsába - mondja.


***


Remegnek az ujjaim. Úgy éreztem eljött az ideje, de nagy hülye voltam, hogy így alábecsültem az érzelmeimet. Dritta azt hiszi, Dorissal beszélek, de én el se gondolkoztam azon, hogy őt hívjam. Nem akarom hallani a hangját, nem akarok vele beszélni, nem akarom hallani, ahogy sír, nem akarom, hogy tartanom kelljen a lelkét, mert nem lennék rá képes.
Ragacsos, koszos fülkében állva próbálok semmihez sem hozzáérni, de olyan megerőltető élni ebben a pár órában, hogy mégsem érdekel - Sky hangja, mint a forró víz, a méz és  a  só - megremegtetik a dacos térdem, úgy, hogy az oldalamat a zsíros üvegnek eresztem. A kagylóba lehelek, éhesen, fájva, és próbálom tartani magam - hogy Dritta ne vegye észre, hogy roskadozom, hogy bárki, aki kint áll, azt se sejthesse, hogy létezem. Alig bírok köszönni:
- Bon jour.
- Hol vagy? Élsz még? Nagyon aggódom - hadarja Sky és ő egy percig sem gondolkozik azon, hogy lecsapja a telefont - ő hál' istennek nem olyan, mint én.
Könnyet nyelek.
- Ma is kihagytad az edzést, mi? Mindegy... Csak... most... ne szólj Dorisnak, hogy én hívtalak... csak veled akarok beszélni.
Érthetetlen módon nem bírom kinyögni a szavaimat a terebélyesedő gombóctól a torkomban. Az ajkamra harapok és kihúzom magam, megtörlöm a szememet.
- Mi történt?
Mi van, Gen? Nem számítottál a kérdésre? Neki miért nem tudod csak úgy félvállról odalökni, mint Drittának?!
- Nem... - suttogom és szipogok egyet - Sky, igazad volt. Félek.
- Hol vagy?
- Bízz bennem - suttogom - Kérlek. Csak beszéljünk. Ismered a Cimetire du Pere-Lachaise-t?
- Gondolom - halkul el.
- Párizsban. Ott van Edith Piaf is. Ha nem találkoznánk valami oknál fogva...
- Ne ijessz meg, Genevieve.
- Légy férfi, és gyere el oda. És akkor minden világos lesz.
- Mi történt?
- Johnny meghalt - lehelem - És Dorisnak üzenem... hogy annyira sajnálom.
- Micsoda? Gen, ne csináld, micsoda?
- Sky, vigyázz Dorisra, kérlek. Tudom, hogy annyi mindent kértem már és nem adtam semmit, de tedd meg nekem. A maradék pénzem a hálóban van, add oda neki. Ne engedd vissza New Yorkba. És te se gyere utánam…
- Genevieve! Trixy! Istenem, melyik hülye nevedre hallgatsz?! Hagyd abba, fogalmam sincs, miről beszélsz!
- Sky, még valami…
- Trixy!
- Mindent köszönök.
Kinézek a fülkéből, és látom ahogy Dritta rágót akaszt a fogai közé, most már igazit. Kifújom a levegőt. Már biztos vár rám.
Pár pillanatig nézek magam elé, hallom ahogy a fémnegyeddollárosok ide-oda gurulnak a telefonfülkében.
- Ne tedd még le - hallom Sky hangját a másik oldalról. Elhalkult. Minden szava kapaszkodásnak tűnik, kapaszkodásnak a kezembe. Egyet remélek - hogy akkor legalább megtart, mert már alig bírok állni a lábamon.
Sky hangja éket ver a szívembe:
- Énekelj nekem.
Hallom, hogy Sky egy gombbal átvállalja a hívás költségeit.
- Te nem vagy normális…
- Énekelj nekem valamit, bármit. Csak hallani szeretnélek.
Immár visszafordíthatatlanul pityergek.

He left no time to regret
Kept his dick wet
With his same old safe bet
Me and my head high
And my tears dry
Get on without my guy
You went back to what you knew
So far removed from all that we went through
And I tread a troubled track
My odds are stacked
I'll go back to black
We only said goodbye with words
I died a hundred times
You go back to her
And I go back to.....
I go back to us

I love you much
It's not enough
You love blow and I love puff
And life is like a pipe
And I'm a tiny penny rolling up the walls inside
We only said goodbye with words
I died a hundred times
You go back to her
And I go back to
We only said goodbye with words
I died a hundred times
You go back to her
And I go back to
- Black.

A helyére csapom a kagylót, aztán megtörlöm a számat. A homlokomat. A hajamba túrok. Aztán Drittára nézek, aki időközben cigire gyújtott. Úgy szólnék, hogy a rágó mellé nem illik füstöt szívni, de már lehet, hogy nincs értelme. Nincs értelme semminek. Úgy fáj minden gondolat, hogy legszívesebben soha többet nem szólalnék meg.  

Várok még a koszban egy kicsit, mielőtt kimegyek.

2016. február 14., vasárnap

13. fejezet - Az esthajnalcsillag

Johnny szivarja összerántja a levegőt, a füst úszik és ködlik a szobában, de az oxigénhiányos agyamnak már mindegy, hogy a lélegzetvétel valódi küzdelem. A fejemben homály és tompaság, s ennek főleg örülök, mert fontos dolgokról van szó. Feldolgozás, megértés - semmi kicsúszott érzelem, vélemény, vagy szenvedélynyilvánítás, csak működök, mint egy gép. A karomat összefűzöm a mellkasom előtt, és hallgatok, mint Sky vagy Doris - figyelek, jó helyen bólintok. Ennyi az egész.
Johnny Bostonban is annyira visszataszító, mint New Yorkban volt, bár nagy valószínűséggel azért, mert ha ránézek, csak az este jut eszembe. Ahogy rágja a szivar csücskét, olyan, mint amikor az én testemet rágta, s egy-egy szippantása vastag szivarból többek közt - a csókjára emlékeztet, amiket ha lehet, jobban megbántam, mint a többit.
Johnny ravaszul összehúzza a szemét, amikor rámnéz.
- Granttel ma fogok találkozni New Yorkban. Doris itt marad - ezt Sky felé intézi - Te viszont velem jössz. Grantnak nincs oka problémázni. Felajánlom neki, hogy kössünk üzletet...
Úgy bólintok, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk. Sky bort tölt magának, bár ahogy megfigyeltem, nem kenyere az alkohol. Hamar megissza. Johnny vészjóslóan méreget, és néha óvatosan végigsimít a mellette ülő Doris oldalán. Sky újabb adag bort tölt.
Nem csak a füst miatt nyomott ennyire a hangulat, és ez idegesít. Mosolyt kanyarintok és megkérdezem:
- Na és? Legyek szexi Mr. Grantnak?
A feszültséget kicsit felváltja a Johnnyból felém áramló düh, de Doris elvágja, mikor válaszol helyette:
- Trixy, legyél szíves megbaszni magad.
Ha legyek szíves, legyek szíves. Én megértem, ha még egy kicsit mérges rám.
A beszélgetés véget ér.
Öltözködve, pakolgatva Sky felé morgom:
- Nem akarok Johnnyval egy kocsiban utazni.
Tényleg belegörcsöl a tudatba még a gyomrom is. Sky vállat ránt.
- Nem Johnnytól kell tartanod.
- New Yorktól...?
Sky felnéz.
- Veled megyek.
- Ne is álmodj róla.
- Akkor te ne menj el. Annyi pénzem van, hogy két életre is elég lenne..
- Nem a pénzről szól.
- Akkor miről?
Igazából én sem tudom. Ahogy körbenézek rajtunk, a világ legkülönbözőbb emberein, akik akármilyenek is, itt vannak ebben a szobában és mindannyian miattam... talán ez a lényeg. A felelősség. Johnny üzlete nem az én problémám, ahogy a drog sem érdekelt igazán - kivéve a fű, persze, de azzal semmi gond sincs - úgy abban sem akarok belelátni, milyen hálók szövik tele azt a mocskot, amiben ugrándozom. De most mégis csak vállalnom kell a következményeket.
- Nem a te dolgod, ne keveredj bele... - motyogom azért Skynak.
- Az én lakásomban vagy! Már belekevertél! - Sky annyira felemeli a hangját, hogy Johnny ránkvillantja a szemét. Gyors puszit nyomok a kosaras arcélére.
- Majd felhívlak, semmi gond nem lesz.
Sky úgy néz rám, hogy beleremegnek a térdeim. A szemem elé söpröm a hajamat.


***

Úgy ülök Johnny ősrégi Ford Galaxiejában, mint két darab fa. Az egy fa a fejem, a deszka része meg a testem. Most így Johnny mellett tűnik fel, hogy mennyit fogytam.
Az autó a 80-as évek stricihangulatát idézi, bár Johnny nem kimondottan lilaöltönyös péniszrambó. Óvatosan letekerem az ablakot, szmogot lélegzek, aztán figyelem, hogy haladunk el a házak mellett, hogy kanyarodunk az autópályára, egy-egy bukkanónál hogy lengéscsillapít a járgány. Általában beverem a fejem a tetőbe.
Nagyjából ezer pukli után merek egyáltalán megszólalni:
- Elég szarul érzem magam.
- Végre valami jó hír.
- Találat! Ügyes.
A férfi vállat ránt.
- Sőt, azt hiszem a kelleténél több éles kanyart veszek be, hátha valamelyik ütés helyrebillenti az agyadat.
- Tökre a helyén van - mondom.
Sztrádára hajtunk. Johnny erősebben szorítja a kormányt, mint amennyire indokolt lenne. Szavakat rág a szájában, ízlelgeti őket, tudom, hogy beszélgetni fogunk, de annyira sem várom, mint a New York táblát.
Zúgnak mellettünk a fák és olyan érzésem van, mintha közvetlenül az óceán mellett hajtanék.
- Ha körbenézel a világban, sok hülye fazonnal találkozol. Ott van például Geremaya. Hiszékeny és rátarti pöcs, aki soknak képzeli magát, és ebben olyan sikeres, hogy más is elhiszi. Aztán ott van Doris, aki még mindig úgy gondolja, hogy a szeretet és reménykedés megold mindent, csak le kell ülni és vigyorogni hozzá. Ott van a kosaras, aki képes volt téged egy tetőtéri luxusszobában babusgatni, mert nyilván nem lát tovább az orránál és te sem avattad be abba, milyen szép dolgokat is csináltál vagy készülsz csinálni. De én nem vagyok hülye, Geni. Dolgozom, mint bárki más, lefutom a saját köreimet, próbálok egyensúlyozni egy olyan határvonalon, ami nem is létezik… Amikor kisfiú voltam, éttermet akartam, pontosabban apámét. Segítettem nekik minden nap, boldog voltam és tudtam, hogy egy nap az enyém lesz. Aztán valaki felgyújtotta, ráadásul véletlenül. Tudod Geni, azt is jobban el tudtam volna viselni, ha direkt csinálták volna. Mert ha nincs kit hibáztatni, senkiben nem volt rossz szándék, semmi más az egész, mint egy óriási kibaszás. Az univerzum üzenete, hogy bármit csinálsz, a te életed akkor is el lesz csesződve, arra születtél, hogy ne sikerüljön semmi. Apám alkoholista lett. Anyám meg minden nap sírt és üvöltött. Én meg mindenkit megvertem, akinek egy kicsivel is több pénze, vagy jobb sorsa volt az enyémnél... sokat verekedtem Geni.
Úgy érzem, hogy az ülés ellep engem és magába szippant. Johnny arcélére meredek és lassan veszem a levegőt.
- Tíz évesen kerültem a gyámhatósághoz, miután anyám önvédelemből lelőtte az apámat és egy gyermekszállón voltam egészen addig, míg nem nagykorúsítottak. Elkezdtem dolgozni egy gusztustalan gyárban, napi 12 órát, úgy, hogy senki sem szólt hozzám és én se szólhattam senkihez, de legalább már nem vágytam saját étteremre. Sokkal kevesebbel is beértem volna. Mindenkinek megvan a keresztje Geni, nekem is és akár hiszed, akár nem, tudom, hogy neked is van. Tudom, honnan jöttél és azt is, hogy hívnak. Hogy az anyád ki volt, az apád ki volt. Azt hiszed, hogy nem néztem utána? Azt hiszed, hogy nem lehet kideríteni? Vagy inkább reméled? Anyád is megtalált volna, ha akar, de téged nem akart soha senki. Tudom, hogy rosszul esett, de ez az, amit mindenképp el akartam mondani neked, mert biztos, hogy mi ketten többet nem beszélünk így: Ez is csak egy kereszt a sok közül. Nem könnyebb és nem nehezebb, mint bárki másé. Doris szerint persze több együttérzést érdemelsz, de nem látom be, miért. Lemerném fogadni, hogy soha egy gondolatod nem volt, ami ne rólad szólt volna és tudod mit? Ugyanolyan vagy, mint amilyen az anyád lehetett. Bármit is csinálsz, nem szabadulsz - Johnny jókedv nélkül felnevetett - Én is olyan vagyok, mint az anyám, tele gyűlölettel, amit a világra öntenék. Egy dologra viszont válaszolj Geni, ha nem vagyok indiszkrét. Élvezted?
- Mit? - suttogom.
- Valld be. Körbelengtek. Mindenki kíváncsi volt rád és a titkaidra. Doris imádatát élvezted? És most Skyt? Jó gazdag, nem Geni? Gondolom már hiányoztak a pazar körülmények… Persze te is tudod, hogy mélyen, legbelül nincs semmi, amit adni tudnál bárkinek, így még azelőtt ellököd őket, hogy ők tehetnék ugyanezt, de valld be, addig, amíg nem ismertek ki, élvezted…
- Johnny, ez egy olyan beszélgetés, amibe igazán nem kellene belemennünk.
- Ismerek egy japán közmondást, és elmondom neked. „A gyáva nap mint nap meghal, a bátor csak egyszer.” Ez a legnagyobb baj veled Geni. Gyáva vagy. Úgyhogy… a mai naphoz sok szerencsét.
- Johnny, nem lesz semmi baj.
- Nem vagyok ideges.
- Dehogynem… - akármennyire is igyekeztem megbántódni a rögtönzött pszichoanalízisen, nem sikerült, inkább csak szomorúságot éreztem – Dehogynem.


***


Nem sikátorba megyünk, még csak nem is olyan helyre, amit nem ismerek. A színpad, amin énekeltem, ugyanolyan puccparádé, mint mikor eljöttem. Nem volt az őskorban, mégis olyan érzés az éneklésre gondolni, mintha meg sem történt volna. Leülök az imádott lebujom egyik asztala mellé, cigit kapok a számba és nézelődök. Johnny a sörcsap mellé lép, hogy egy korsónyit mindkettőnknek töltsön. Mr. Grantra várunk. Hogy tudjam, mire számítsak, személyleírást kérek a drogatyáról.
- Úgy néz ki, mint egy déli tökfilkó. Meg fogsz lepődni. Bajszos, kissé ostobának tűnő, furcsa akcentussal. De meglepő, mennyire helyén van az esze.
- Mit kell mondanom? - fújom ki a füstöt.
- Csak az igazat. Alexandrov elől futottál, amikor kiesett a fegyver a zsebedből.
- Ki azaz Alexandrov?
- Ennyire nem figyelsz? Geremaya embere. De nem is baj, ha hülyének tetteted magad. Csak ne előttem.
- Grant szereti a szép lányokat? - kérdezem.
- Hisz nekik. Ha nem beszélnek túl sokat.
- Persze. A hülye szép lányok nem tudnak beszélni.
- És a gunyoros hangnemet is felejtsd el.
Eldekkelem a cigit, és a férfire nézek. Még egy kérdést megengedek magamnak.
- Szereted Dorist?
Johnny a sör fodrozódását bámulja, és összeráncolja a homlokát.
- Ezt meg miért kérdezed?
- Úgyis lelkizős napunk van.
- Te semmit sem bírsz komolyan venni - dörmögi.
- Ez nem válasz a kérdésre. Igen, vagy nem?
- Neked miért nem mindegy? Én is megkérdezhetném. Te szereted Dorist?
- Fontos nekem.
- Fontos, de nem mondanád, hogy szereted. Geni, mi azért sok mindenben hasonlítunk, ami elég borzasztó. Én sem vagyok bátor - Johnny horkantva belevakar a hajába – Majd ha rendbe rakom az életemet, lehet, hogy egyszer szeretni fogom. De remélem, nem várja meg.
Én is belekortyolok a sörbe.
- Doris sokkal jobb embereket érdemel, mint te vagy én.
- Igen, hallottam, hogy ezt mondod neki.
Nem válaszolok. Mire elfogy a sörünk, elfogy a köd a fejemből. Hasít a fájdalom a fejemben. Izzad a tenyerem, ropog a csuklóm, rándulgat a nyakam - feltehetően az izgalom jelei mutatkoznak.
- Nem találkoztam még drogbáróval. Felvilágosítanál...
- Már mondtam. Te hallgatsz, bólogatsz, válaszolsz, mosolyogsz. Ennyi bőven elég.
Johnny sem tűnik nyugodtnak, mégis sokkal jobban ott van, mint én. Pont, mint a filmekben. A gyilkos ösztönű akciózsaru, aki az alvilággal kokettál, a kebles fiatal lány, aki nem tud beszélni, a füstös kocsma és egy kis akcentus. Vajon lesz ma olyan mondat, hogy: "Genevieve, te a halakkal alszol."?
Dehogy lesz, hülye vagyok, engem Trixynek hívnak.

***


Már csak azért is tonhalszag csapja meg az orrom, és undor a szemem. Természetesen Mr. Grant nincs egyedül, de olyan magas, hogy Sky kosárcsapatában lenne a helye. Árad belőle az erő, bár nem érzem tőle frusztráltabban magam, mint amennyire nélküle. Fokozhatatlanul vagyok.
Óvatos buta fejet vágok, és bárgyú mosollyal üdvözlöm az urakat. Johnny feláll és kezet ráz. Olyan, mint általában. Beszélgetésbe elegyednek, a szavak, amiket várom, hogy használjanak: kápó, kápé, smasszer, anyag, szolidaritás, zsé, algoritmus, kredenc, rush, bilincs, vérgőz. De unalmasan társalognak, de nem figyelek, mert zárójel: mennyivel egyszerűbb hülyének lenni! - s mikor Grant rám néz, csak a pár megbeszélt mondatot nyögöm:
- A fegyvert elhagytam. Futottam a lépcsőn, utánam egy pacák. És elkapott a félsz. Elejtettem a fegyvert. Fogalmam sem volt, hogy az a dolog van benne.
Grant arca olyan, mintha szerepelne benne Jack Nicholson. Parádésan hiteles, orvul meggyőző, szenvtelenül gonoszkás.
Alig merem elhinni, hogy egy teremben, egy szivar füstjét - Johnnyét - lélegezzük be. Rossz előérzetem kerekedik, pedig csak megértőn bólint egyet.
- Mit keresett nálad a fegyver?
- Kutakodtam, és megtetszett, olyan nőiesnek találtam.
- Nőiesnek - röhögött fel.
- Nőiesnek - bólintok én.
Johnny az asztal alatt bátorítóan a combomra rakja a kezét, de lehet, hogy figyelmeztetően, nem tudom. Azt viszont életemben először érzem, hogy örülök a férfi érintésének. Átsiklik rajtam a rohangálás emléke, az érthetetlen hacacáré, pisztolyok és érces orosz akcentusú hőbörgések, Johnny meséje, Sky teste, az éjszaka, amikor úgy aludtam, hogy behunytam a szemem, és mindent elfelejtettem. Mert nem hittem el, hogy létezik. Mert nevetségesnek tűnt. Felfújtnak.
A Grant mögött álló hatalmas alak pont akkora, hogy könnyedén rászorul egy ajtókeret.
Tudom. Mindent tudok. Megremeg a térdem, nevetnék.
Johnny újra beszélni kezd, reszelős hangja most szépnek cseng – rám tör az összes búbánatom, a saját epémet érzem a számban. Most én rakom a kezem Johnny térdére, kölcsönösen szorongatjuk egymást. Elfutnék, de őt sem szeretném itt hagyni.
Megszegem az ígéretem, kérés nélkül megszólalok. Mindenem remeg.
- Mr. Grant? Egy kis whiskyt?
Minden férfi úgy bámul rám, mint egy őrültre. Talán az vagyok. Röhög és pörög körülöttem a világ. Bár csak négy férfi van a teremben, én tizenkettőt látok, az ajkam szárad, a nyelvemet félek, hogy véresre harapom.
- Ugyan már, szerintem mindenkinek jól esne - mosolygom és felállok. Hirtelen mozdulatomra a Grant mögött álló Alexandrov késztetést érez a zakózsebébe nyúlni. Johnny úgy néz rám, hogy tartok tőle, idegösszeomlása lesz tőlem. Nem csodálom. Engem is a hisztéria kerülget, hisz nem értem! Grant velünk van, Geremaya ellenünk. Grant a déli istenség, aki a néger drogásszal rivalizál. Mégis - a férfiak szélednek a kijárat felé, Geremaya ukrán testőre végre a testközelembe került - örül is a fejének.
Nem csak szarba léptem. Szarba süllyedtem, és nem egyedül.
- Hányat tölthetek? - kérdezem.
- Üljön le, kisasszony - szól Grant, alig kedvesebben, mint ahogy Johnny szorítja a lábam.
- Innék - mondom - Füves cigi is jól esne.
- Ülj le, Trixy.
- Trixy? - szólal meg Alexandrov. Ráz a hideg az ismerős hangjától - Ázt hittem, Roxaná.
- Becenév - suttogom, és ordítanám, ahogy tudnám, hol a picsában marad Geremaya? Kint vár a kapuk előtt?! Rohadnának meg.
Mégis leülök. Johnny is érzi a vesztünket, mert újabb szivarra gyújt. Alig látok háromig, de az eszem úgy döntött felkel a kómából, nem puhul tovább a füstben.
Bármennyire is értem, mi van a pendriveon, hány köztisztviselő sározódhat be, egyszerűen fogalmam sincs, miért okozhatja ez az egész a rövid kis életem végét, és miért kell azt mutatni, hogy valóban kinyírnak, lelőnek, másvilágra deportálnak. Hideg veríték csorog a tarkómon. Mi a francért fontosabbak ők, mint én? Drogoznak, nem leszarom? Mi közöm mindenhez? Felfoghatnám, de nem akarok belegondolni a miértekbe, és abba, hogy a világ szar. A hatalom is. Bár érteném, miért így működik. És milyen azaz így.
Óvatos-lassan kifújom a levegőt és Herbertet idézek:
-"Az erőszak sosem egyensúlyozza ki és igazolja a múltat. Aki erőszakhoz folyamodik, további erőszaknak lesz csak a nemzője a jövőben." Fiúk, üljetek le mellénk, és Alexandrov, ne szorongasd azt a fegyvert a zsebedben.
Fel sem fogom, hogy merem ezeket a szavakat kimondani. De ami a legfurcsább, nem is magamat féltem - Johnny, aki megpróbál mindent, aki nem szól, aki csak óvatoskodik - és ezerszer megbánta, hogy eljöttünk, hogy magával hozott - ő is itt van. Hol a határ? Most nem léphetem át. Most az egyszer nem lehet.
Alexandrov vicsorra húzza a száját, Grant pedig megfeszül.
- Elég legyen - mondja azon a furcsa tájszólásán. Itt senki sem tud normálisan beszélni?! - Roxana, ne feszítse tovább a húrt. Lényegesen többről van szó, mint azt maga el tudja képzelni. Nincs meg a fegyver, igaz?
- Nincs - bólintok. Johnny sután karba teszi a kezét.
- Ki ismeri a pendrive tartalmát?
- Én - mondja Johnny - De mit sem ér, ha nem tudom bizonyítani, mennyire igazak.
- És ha valaki megtalálja? Ha esetleg más kezébe kerül? Ha mégis nálatok van?
Grant mégis leül közénk. Kényelmesen elhelyezkedik, és úgy kezd el beszélni, mint egy gyógypedagógus, ráadásul minden szavát nekem címzi.
- Tudod, furcsa dolog a politika - nem is hinnéd, mikre képesek az emberek azért, hogy irányíthassanak. Az alvilág nem is olyan rossz és kegyetlen, ha arra gondolsz, hogy az, akit te megválasztasz önként, ugyanúgy meglop, megöl téged, csak titokban. Sokkal gerinctelenebb, nem? Geremaya és én beszéltünk a mai nap, Johnny.
- Igen?
- Bármily meglepő, ellenségből kezes báránnyá avanzsált, csak mert bajban van. Meggyőzött valamiről.
Nem szólunk, de biztos vagyok benne, hogy nem csak én érzem, hogy a nyakamban dobog a szívem.
- Bajt hoztatok rá. Bajt hoztok rám is. Azt hiszem, az üzletnek vége. Nincs fegyver, nincs pénz. Csak bizalmatlanság. Nem bízom benned, Johnny. Geremaya-t is átverted. Honnan tudom, hogy engem nem fogsz? Vagy nem vertél át máris? Reméltem, hogy lesz más választásom, de igazából így a legegyszerűbb. Ki kell gyomlálni az ellenállást meg azt, aki bele akar köpni a levesünkbe.
Grant feláll, és a homlokába nyom egy cowboykalapot.
- Mire kellett ez az egész beszélgetés? - recsegi Johnny.
- Édesanyám mindig azt mondta, kopogjak, mielőtt bemegyek
Meghajol előttem, és kezet csókol.
- Hölgyem...
S míg én remegő végtagomat a szája alá emelem, Alexandrov pisztolyt húz elő. Ahogy a többiek is.
- Örülök, hogy megismerhettem, Roxana.
Alexandrov felkészül egy lövésre. Grant leinti.
- Várd meg, amíg kimegyek. Tudod, hogy nem bírom a vért. Aztán gyújtsátok fel az egész kócerájt.
- És a rendőrök? - nyögöm?
Grant még nevet, mikor Johnny lövése átfúrja Alexandrov homlokát. A pillanat megfagy, az levegő megkérgesedik. Csak egy szó visszhangzik a fejemben - Johnny - amikor gondolatom tárgya akkorát taszajt rajtam, hogy a térdemre zuhanok. Rohannom kell. A lépcsők, akár egy Isteni kapu, csillogóan világítanak előttem, kaparó torokkal, lila szájjal repülök a legközelebbi asztal felé, s útközben a nadrágomba törlöm Geremaya nyálától csillogó kézfejemet.
Amikor az ember fél, nem érez mást, csak a vérét a fülében, és egy bárdot a gyomrában. És én félek. Remélem, hogy egy álom, amibe keveredtem, remélem, hogy még a kocsiban utazok Johnnyval, és bánom, hogy megszólaltam, hogy eljöttem, hogy megszülettem, hogy a majmok szerszámot kezdtek használni.
A fülembe férkőznek a válaszgolyók hangjai, tompa zuhanásom miatt alig hallom, más is összeesett-e már, ki az, aki miatt a székek asztalostól borulnak, merről dobognak a lábak, merre hangzik fel a déli akcentus. A következő golyó egy közeli falba szorul, látom, hogy a vakolat a négy égtáj felé rebben, s a skulót elnyeli a dörgedelmes ház, s a következő, ami éppen a vállamat súrolja, a lépcsőbe szorul, szilánkosra szakítva a fát.
Értem, de nem hiszem el. Látom, de imádkozom, hogy hallucináljak.
A lépcsőn felszaladva egy ajtó mögé rántom magam, s az öltözőmbe lépek. A színpad felőli ajtóhoz zúgok.
Minden az én hibám.
A falhoz lapulok, és minden tagom remeg. Mellkasom le-fel mozogva vibrál, zokog és kielégülés nélkül nyelem a gyomromba a levegőt. Próbálom kizárni a fejemből a hangokat, a recsegést. Megragadom a radiátor meleg vizes csövét, rámarkolok és nem mozdulok meg. Olyan, mintha csak várnám, hogy rámtépjék az ajtót, és megöljenek. De nem várom, egyszerűen csak nem bírom el a helyzet súlyát. Túl kicsi vagyok ehhez. Meg ezt már tényleg nem érdemlem meg.
Hova mehetnék? Johnny hova ment? Él még egyáltalán?
Megfeszül a csuklómon a bőr, s ráég a kezem a radiátorcsőre. Forró. Tüzes vashoz nyúltam, hát előrelendítem magam, hogy rázuhanjak az öltözőszékekre. Ahogy szétcsúszik alattam a világ, az egyik szekrényből kiborul egy régi alig takaró fellépőruha. Drittáé.
Arrébb rugdosom magam alól a székeket, görnyedezek és felállok. Négykézláb közelítek az ajtó felé, de nem nyitom ki. Nem nyithatom. Az arcomba ömlik a küszöb mögül betóduló fekete füst.
Zubogó szívvel állítom fel magam, és a színpad felőli kijárathoz rohanok. A tánctér, az asztalok, a függönyök lángokban állnak. A bűz fojtogat, a forróság szaunás - Johnny nevének ritmusára kezd el újra doboni a szívem. Letépem a színpadi függönyt a hátam mögül, és magamra rántom. Johnny ott van, ahol utoljára láttam. Fekszik.
Nem úszhatom meg. Egy kijárat van.
Agyam működése menekülési utasítások kiadására szűkül. Nem láthatnak kimenni, azt kell hinniük, meghaltam. Viszont nem halhatok meg, mert félek a Pokoltól. Amíg tudok, átverekszem magam Johnnyhoz. A függöny tompítja a számba száguldó füst erejét, de így is szétrobban a fejem belülről, ahogy a fulladás apró, éles fullánkjai a belém fúródnak. Johnny testébe kapaszkodok. Vér csurog a ruhámra, a kezemre, összefacsarja az összes szervemet a füst és a halál szaga. Ujjaim az ingébe kapaszkodnak pár másodpercig, de követnem kell az agyam utasításait. Elengedem és otthagyom.
Minél közelebb és közelebb akarok jutni az ajtóhoz. A tűz körbevesz. Elárasztja a kávézórészt, lelki füleim hallják lángra kapni a zongorát, a bárpulton, mint szilveszterkor a pezsgősüvegek, úgy robbannak fel sorban az italok, üvegdarabokat és még több tüzet szórva szanaszét. A ruhatárba bújok. És várok. Az ablakon keresztül Johnny Ford Galaxie-ját és egy szürke Chevrolet látok. Messziről, még tompán a tűzoltókocsi hangja is hallatszik.
Várom, hogy a Chevi induljon. Várom. Én még élek.

***


A Mars hideg. Mínusz huszonhárom és száztizenkét fok között ingadozik az átlaghőmérséklet, vannak olyan homokviharok, amik az egész bolygót felforgatják, és évekig tartanak. A Vénusz pedig forró - a Nap fénye áthatol a légkörén, lent megmelegszik, s nem jut vissza az űrbe - a forróság a bura alatt reked - ilyen az igazi üvegházhatás. Még az egyik nevelőnőm tanítgatta nekem ezeket - sírtam, nevettem és élveztem, ahogy a csillagokról mesél. Ő azt mondta, aki meghal, csillag lesz az égen. Mesélt nekem a horoszkópokról, arról, hogy az égbolton látott apró pöttyök olyanok, mint a mi Napunk, csak messzebbiek, és hogy a csillagok elrendeződése - a horoszkópjaink - valóban befolyásolják az egyéniségünket. S e közeli kapcsolatunk a milliárdnyi pöttyel az égen - sokat jelent, hisz van. Közünk van egy megfoghatatlan, elképzelhetetlen, milliárdéves csillaghoz is.
Logikus tehát, hogyha meghalunk, csillagok leszünk, duzzadó, milliófokos, éltető-pusztító energia - a minden, később a semmi egyszerre, mi leszünk az űr, az elektronok és a neutronok és mi leszünk a fekete lyukak, a szupernóvák.
Az esthajnalcsillag a fejem mellett villog. New York alszik és ébred, Johnny pedig minden jel szerint meghalt. A vér rászáradt a kezemre, összeráncolta a bőrömet, rám kérgesedett - a ruhám megmart, szaggatott és megpörkölődött. A tarkóm alá illesztem a kezem, és megigazítom a lábamat a padon. Hiányzik az egyik cipőm, de már sosem fog érdekelni, és sosem fogom megtudni, hogy is hagytam el. Behunyom a szemem, és arra gondolok - mennyire jó lenne energiának lenni, szabadtérben áramló- mindent mozgató, ősrobbantó erőnek, mindennek és semminek lenni egyszerre. Halottnak. S mennyire jó Johnnynak, hogy egyesült a világmindenséggel, mennyire könnyű lehet, 21 gramm - vagy mennyi - csak a lélek súlya, még az övé is. Mert rajta már nincs kereszt.
Johnny nem volt rossz ember. Sosem szerettem, de nem olyan nagy dolog. Nem volt rossz, nem volt rossz ember... elmondtam volna neki, hogy hálás vagyok. Amit a kocsiban mondott - elmondtam volna, hogy igaza van. Hogy köszönöm, hogy engedjen el, hogy lökjön oda, vagy csináljon velem valamit. Mondtam volna, hogy ne mondja el Dorisnak, hogy ki vagyok, hogy ne mondja el Skynak.
Irigylem Johnny-t, hogy elmehetett, de mindenki mást sajnálok, aki itt maradt - főleg magamat. Én mit fogok csinálni, a szívemben valakinek a hiányával, akit nem is szerettem? Mit csinál majd Doris, ha megtudja? Mi történik velünk nélküle?
A lelkem összesüppedt és kifacsarodott, ezzel szemben a szívem úgy lükteti még mindig az adrenalint, hogy maratont is futhatnék belőle, de hát nem ott tartok: csillagok. A Nap után a legközelebbi az Alpha Kentaurit. A legtávolabbi mostantól Johnny. De már az is lehet, hogy a legtávolabbi előtti, előtti. Egyre több a csillag, egyre szélesedik a világegyetem - már biztos meghalt valaki más is a világban azóta...  az élet nem állt meg. A halál sem. De a tényen nem változtat, még az univerzum tágulása sem - Johnny olyan messze van, hogy soha többet, senki sem érheti el.
Én meg itt fekszek, dacolgatok a hűvössel a hajnallal meg egy kicsit magammal is. Fekszek és nem gondolom tovább az életem. Mi lesz, ha..., mi lesz, ha...
És azt sem kérdezem, én idióta, mi lett volna. Mi lett volna, ha nem jövök el otthonról? Ha az apám nem hal meg? Mi lett volna, ha más vagyok, ha nem jövök ide, nem megyek el, nem kelek fel ma reggel.
Csillagok, mi?
Univerzum néha tényleg előre elrendeli, hogy elcsesződjünk.

Felülök a padról, leveszem a megmaradt cipőm, magam alá gyűröm a lábamat, és még egy kicsit keményítek magamon. Kifújom a levegőt, veszek egyet, s így körkörösen - ellazítom összefonnyadt lelkemet, és arra gondolok, hogy most már legalább nincs mitől félnem.