-->

2016. február 14., vasárnap

13. fejezet - Az esthajnalcsillag

Johnny szivarja összerántja a levegőt, a füst úszik és ködlik a szobában, de az oxigénhiányos agyamnak már mindegy, hogy a lélegzetvétel valódi küzdelem. A fejemben homály és tompaság, s ennek főleg örülök, mert fontos dolgokról van szó. Feldolgozás, megértés - semmi kicsúszott érzelem, vélemény, vagy szenvedélynyilvánítás, csak működök, mint egy gép. A karomat összefűzöm a mellkasom előtt, és hallgatok, mint Sky vagy Doris - figyelek, jó helyen bólintok. Ennyi az egész.
Johnny Bostonban is annyira visszataszító, mint New Yorkban volt, bár nagy valószínűséggel azért, mert ha ránézek, csak az este jut eszembe. Ahogy rágja a szivar csücskét, olyan, mint amikor az én testemet rágta, s egy-egy szippantása vastag szivarból többek közt - a csókjára emlékeztet, amiket ha lehet, jobban megbántam, mint a többit.
Johnny ravaszul összehúzza a szemét, amikor rámnéz.
- Granttel ma fogok találkozni New Yorkban. Doris itt marad - ezt Sky felé intézi - Te viszont velem jössz. Grantnak nincs oka problémázni. Felajánlom neki, hogy kössünk üzletet...
Úgy bólintok, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk. Sky bort tölt magának, bár ahogy megfigyeltem, nem kenyere az alkohol. Hamar megissza. Johnny vészjóslóan méreget, és néha óvatosan végigsimít a mellette ülő Doris oldalán. Sky újabb adag bort tölt.
Nem csak a füst miatt nyomott ennyire a hangulat, és ez idegesít. Mosolyt kanyarintok és megkérdezem:
- Na és? Legyek szexi Mr. Grantnak?
A feszültséget kicsit felváltja a Johnnyból felém áramló düh, de Doris elvágja, mikor válaszol helyette:
- Trixy, legyél szíves megbaszni magad.
Ha legyek szíves, legyek szíves. Én megértem, ha még egy kicsit mérges rám.
A beszélgetés véget ér.
Öltözködve, pakolgatva Sky felé morgom:
- Nem akarok Johnnyval egy kocsiban utazni.
Tényleg belegörcsöl a tudatba még a gyomrom is. Sky vállat ránt.
- Nem Johnnytól kell tartanod.
- New Yorktól...?
Sky felnéz.
- Veled megyek.
- Ne is álmodj róla.
- Akkor te ne menj el. Annyi pénzem van, hogy két életre is elég lenne..
- Nem a pénzről szól.
- Akkor miről?
Igazából én sem tudom. Ahogy körbenézek rajtunk, a világ legkülönbözőbb emberein, akik akármilyenek is, itt vannak ebben a szobában és mindannyian miattam... talán ez a lényeg. A felelősség. Johnny üzlete nem az én problémám, ahogy a drog sem érdekelt igazán - kivéve a fű, persze, de azzal semmi gond sincs - úgy abban sem akarok belelátni, milyen hálók szövik tele azt a mocskot, amiben ugrándozom. De most mégis csak vállalnom kell a következményeket.
- Nem a te dolgod, ne keveredj bele... - motyogom azért Skynak.
- Az én lakásomban vagy! Már belekevertél! - Sky annyira felemeli a hangját, hogy Johnny ránkvillantja a szemét. Gyors puszit nyomok a kosaras arcélére.
- Majd felhívlak, semmi gond nem lesz.
Sky úgy néz rám, hogy beleremegnek a térdeim. A szemem elé söpröm a hajamat.


***

Úgy ülök Johnny ősrégi Ford Galaxiejában, mint két darab fa. Az egy fa a fejem, a deszka része meg a testem. Most így Johnny mellett tűnik fel, hogy mennyit fogytam.
Az autó a 80-as évek stricihangulatát idézi, bár Johnny nem kimondottan lilaöltönyös péniszrambó. Óvatosan letekerem az ablakot, szmogot lélegzek, aztán figyelem, hogy haladunk el a házak mellett, hogy kanyarodunk az autópályára, egy-egy bukkanónál hogy lengéscsillapít a járgány. Általában beverem a fejem a tetőbe.
Nagyjából ezer pukli után merek egyáltalán megszólalni:
- Elég szarul érzem magam.
- Végre valami jó hír.
- Találat! Ügyes.
A férfi vállat ránt.
- Sőt, azt hiszem a kelleténél több éles kanyart veszek be, hátha valamelyik ütés helyrebillenti az agyadat.
- Tökre a helyén van - mondom.
Sztrádára hajtunk. Johnny erősebben szorítja a kormányt, mint amennyire indokolt lenne. Szavakat rág a szájában, ízlelgeti őket, tudom, hogy beszélgetni fogunk, de annyira sem várom, mint a New York táblát.
Zúgnak mellettünk a fák és olyan érzésem van, mintha közvetlenül az óceán mellett hajtanék.
- Ha körbenézel a világban, sok hülye fazonnal találkozol. Ott van például Geremaya. Hiszékeny és rátarti pöcs, aki soknak képzeli magát, és ebben olyan sikeres, hogy más is elhiszi. Aztán ott van Doris, aki még mindig úgy gondolja, hogy a szeretet és reménykedés megold mindent, csak le kell ülni és vigyorogni hozzá. Ott van a kosaras, aki képes volt téged egy tetőtéri luxusszobában babusgatni, mert nyilván nem lát tovább az orránál és te sem avattad be abba, milyen szép dolgokat is csináltál vagy készülsz csinálni. De én nem vagyok hülye, Geni. Dolgozom, mint bárki más, lefutom a saját köreimet, próbálok egyensúlyozni egy olyan határvonalon, ami nem is létezik… Amikor kisfiú voltam, éttermet akartam, pontosabban apámét. Segítettem nekik minden nap, boldog voltam és tudtam, hogy egy nap az enyém lesz. Aztán valaki felgyújtotta, ráadásul véletlenül. Tudod Geni, azt is jobban el tudtam volna viselni, ha direkt csinálták volna. Mert ha nincs kit hibáztatni, senkiben nem volt rossz szándék, semmi más az egész, mint egy óriási kibaszás. Az univerzum üzenete, hogy bármit csinálsz, a te életed akkor is el lesz csesződve, arra születtél, hogy ne sikerüljön semmi. Apám alkoholista lett. Anyám meg minden nap sírt és üvöltött. Én meg mindenkit megvertem, akinek egy kicsivel is több pénze, vagy jobb sorsa volt az enyémnél... sokat verekedtem Geni.
Úgy érzem, hogy az ülés ellep engem és magába szippant. Johnny arcélére meredek és lassan veszem a levegőt.
- Tíz évesen kerültem a gyámhatósághoz, miután anyám önvédelemből lelőtte az apámat és egy gyermekszállón voltam egészen addig, míg nem nagykorúsítottak. Elkezdtem dolgozni egy gusztustalan gyárban, napi 12 órát, úgy, hogy senki sem szólt hozzám és én se szólhattam senkihez, de legalább már nem vágytam saját étteremre. Sokkal kevesebbel is beértem volna. Mindenkinek megvan a keresztje Geni, nekem is és akár hiszed, akár nem, tudom, hogy neked is van. Tudom, honnan jöttél és azt is, hogy hívnak. Hogy az anyád ki volt, az apád ki volt. Azt hiszed, hogy nem néztem utána? Azt hiszed, hogy nem lehet kideríteni? Vagy inkább reméled? Anyád is megtalált volna, ha akar, de téged nem akart soha senki. Tudom, hogy rosszul esett, de ez az, amit mindenképp el akartam mondani neked, mert biztos, hogy mi ketten többet nem beszélünk így: Ez is csak egy kereszt a sok közül. Nem könnyebb és nem nehezebb, mint bárki másé. Doris szerint persze több együttérzést érdemelsz, de nem látom be, miért. Lemerném fogadni, hogy soha egy gondolatod nem volt, ami ne rólad szólt volna és tudod mit? Ugyanolyan vagy, mint amilyen az anyád lehetett. Bármit is csinálsz, nem szabadulsz - Johnny jókedv nélkül felnevetett - Én is olyan vagyok, mint az anyám, tele gyűlölettel, amit a világra öntenék. Egy dologra viszont válaszolj Geni, ha nem vagyok indiszkrét. Élvezted?
- Mit? - suttogom.
- Valld be. Körbelengtek. Mindenki kíváncsi volt rád és a titkaidra. Doris imádatát élvezted? És most Skyt? Jó gazdag, nem Geni? Gondolom már hiányoztak a pazar körülmények… Persze te is tudod, hogy mélyen, legbelül nincs semmi, amit adni tudnál bárkinek, így még azelőtt ellököd őket, hogy ők tehetnék ugyanezt, de valld be, addig, amíg nem ismertek ki, élvezted…
- Johnny, ez egy olyan beszélgetés, amibe igazán nem kellene belemennünk.
- Ismerek egy japán közmondást, és elmondom neked. „A gyáva nap mint nap meghal, a bátor csak egyszer.” Ez a legnagyobb baj veled Geni. Gyáva vagy. Úgyhogy… a mai naphoz sok szerencsét.
- Johnny, nem lesz semmi baj.
- Nem vagyok ideges.
- Dehogynem… - akármennyire is igyekeztem megbántódni a rögtönzött pszichoanalízisen, nem sikerült, inkább csak szomorúságot éreztem – Dehogynem.


***


Nem sikátorba megyünk, még csak nem is olyan helyre, amit nem ismerek. A színpad, amin énekeltem, ugyanolyan puccparádé, mint mikor eljöttem. Nem volt az őskorban, mégis olyan érzés az éneklésre gondolni, mintha meg sem történt volna. Leülök az imádott lebujom egyik asztala mellé, cigit kapok a számba és nézelődök. Johnny a sörcsap mellé lép, hogy egy korsónyit mindkettőnknek töltsön. Mr. Grantra várunk. Hogy tudjam, mire számítsak, személyleírást kérek a drogatyáról.
- Úgy néz ki, mint egy déli tökfilkó. Meg fogsz lepődni. Bajszos, kissé ostobának tűnő, furcsa akcentussal. De meglepő, mennyire helyén van az esze.
- Mit kell mondanom? - fújom ki a füstöt.
- Csak az igazat. Alexandrov elől futottál, amikor kiesett a fegyver a zsebedből.
- Ki azaz Alexandrov?
- Ennyire nem figyelsz? Geremaya embere. De nem is baj, ha hülyének tetteted magad. Csak ne előttem.
- Grant szereti a szép lányokat? - kérdezem.
- Hisz nekik. Ha nem beszélnek túl sokat.
- Persze. A hülye szép lányok nem tudnak beszélni.
- És a gunyoros hangnemet is felejtsd el.
Eldekkelem a cigit, és a férfire nézek. Még egy kérdést megengedek magamnak.
- Szereted Dorist?
Johnny a sör fodrozódását bámulja, és összeráncolja a homlokát.
- Ezt meg miért kérdezed?
- Úgyis lelkizős napunk van.
- Te semmit sem bírsz komolyan venni - dörmögi.
- Ez nem válasz a kérdésre. Igen, vagy nem?
- Neked miért nem mindegy? Én is megkérdezhetném. Te szereted Dorist?
- Fontos nekem.
- Fontos, de nem mondanád, hogy szereted. Geni, mi azért sok mindenben hasonlítunk, ami elég borzasztó. Én sem vagyok bátor - Johnny horkantva belevakar a hajába – Majd ha rendbe rakom az életemet, lehet, hogy egyszer szeretni fogom. De remélem, nem várja meg.
Én is belekortyolok a sörbe.
- Doris sokkal jobb embereket érdemel, mint te vagy én.
- Igen, hallottam, hogy ezt mondod neki.
Nem válaszolok. Mire elfogy a sörünk, elfogy a köd a fejemből. Hasít a fájdalom a fejemben. Izzad a tenyerem, ropog a csuklóm, rándulgat a nyakam - feltehetően az izgalom jelei mutatkoznak.
- Nem találkoztam még drogbáróval. Felvilágosítanál...
- Már mondtam. Te hallgatsz, bólogatsz, válaszolsz, mosolyogsz. Ennyi bőven elég.
Johnny sem tűnik nyugodtnak, mégis sokkal jobban ott van, mint én. Pont, mint a filmekben. A gyilkos ösztönű akciózsaru, aki az alvilággal kokettál, a kebles fiatal lány, aki nem tud beszélni, a füstös kocsma és egy kis akcentus. Vajon lesz ma olyan mondat, hogy: "Genevieve, te a halakkal alszol."?
Dehogy lesz, hülye vagyok, engem Trixynek hívnak.

***


Már csak azért is tonhalszag csapja meg az orrom, és undor a szemem. Természetesen Mr. Grant nincs egyedül, de olyan magas, hogy Sky kosárcsapatában lenne a helye. Árad belőle az erő, bár nem érzem tőle frusztráltabban magam, mint amennyire nélküle. Fokozhatatlanul vagyok.
Óvatos buta fejet vágok, és bárgyú mosollyal üdvözlöm az urakat. Johnny feláll és kezet ráz. Olyan, mint általában. Beszélgetésbe elegyednek, a szavak, amiket várom, hogy használjanak: kápó, kápé, smasszer, anyag, szolidaritás, zsé, algoritmus, kredenc, rush, bilincs, vérgőz. De unalmasan társalognak, de nem figyelek, mert zárójel: mennyivel egyszerűbb hülyének lenni! - s mikor Grant rám néz, csak a pár megbeszélt mondatot nyögöm:
- A fegyvert elhagytam. Futottam a lépcsőn, utánam egy pacák. És elkapott a félsz. Elejtettem a fegyvert. Fogalmam sem volt, hogy az a dolog van benne.
Grant arca olyan, mintha szerepelne benne Jack Nicholson. Parádésan hiteles, orvul meggyőző, szenvtelenül gonoszkás.
Alig merem elhinni, hogy egy teremben, egy szivar füstjét - Johnnyét - lélegezzük be. Rossz előérzetem kerekedik, pedig csak megértőn bólint egyet.
- Mit keresett nálad a fegyver?
- Kutakodtam, és megtetszett, olyan nőiesnek találtam.
- Nőiesnek - röhögött fel.
- Nőiesnek - bólintok én.
Johnny az asztal alatt bátorítóan a combomra rakja a kezét, de lehet, hogy figyelmeztetően, nem tudom. Azt viszont életemben először érzem, hogy örülök a férfi érintésének. Átsiklik rajtam a rohangálás emléke, az érthetetlen hacacáré, pisztolyok és érces orosz akcentusú hőbörgések, Johnny meséje, Sky teste, az éjszaka, amikor úgy aludtam, hogy behunytam a szemem, és mindent elfelejtettem. Mert nem hittem el, hogy létezik. Mert nevetségesnek tűnt. Felfújtnak.
A Grant mögött álló hatalmas alak pont akkora, hogy könnyedén rászorul egy ajtókeret.
Tudom. Mindent tudok. Megremeg a térdem, nevetnék.
Johnny újra beszélni kezd, reszelős hangja most szépnek cseng – rám tör az összes búbánatom, a saját epémet érzem a számban. Most én rakom a kezem Johnny térdére, kölcsönösen szorongatjuk egymást. Elfutnék, de őt sem szeretném itt hagyni.
Megszegem az ígéretem, kérés nélkül megszólalok. Mindenem remeg.
- Mr. Grant? Egy kis whiskyt?
Minden férfi úgy bámul rám, mint egy őrültre. Talán az vagyok. Röhög és pörög körülöttem a világ. Bár csak négy férfi van a teremben, én tizenkettőt látok, az ajkam szárad, a nyelvemet félek, hogy véresre harapom.
- Ugyan már, szerintem mindenkinek jól esne - mosolygom és felállok. Hirtelen mozdulatomra a Grant mögött álló Alexandrov késztetést érez a zakózsebébe nyúlni. Johnny úgy néz rám, hogy tartok tőle, idegösszeomlása lesz tőlem. Nem csodálom. Engem is a hisztéria kerülget, hisz nem értem! Grant velünk van, Geremaya ellenünk. Grant a déli istenség, aki a néger drogásszal rivalizál. Mégis - a férfiak szélednek a kijárat felé, Geremaya ukrán testőre végre a testközelembe került - örül is a fejének.
Nem csak szarba léptem. Szarba süllyedtem, és nem egyedül.
- Hányat tölthetek? - kérdezem.
- Üljön le, kisasszony - szól Grant, alig kedvesebben, mint ahogy Johnny szorítja a lábam.
- Innék - mondom - Füves cigi is jól esne.
- Ülj le, Trixy.
- Trixy? - szólal meg Alexandrov. Ráz a hideg az ismerős hangjától - Ázt hittem, Roxaná.
- Becenév - suttogom, és ordítanám, ahogy tudnám, hol a picsában marad Geremaya? Kint vár a kapuk előtt?! Rohadnának meg.
Mégis leülök. Johnny is érzi a vesztünket, mert újabb szivarra gyújt. Alig látok háromig, de az eszem úgy döntött felkel a kómából, nem puhul tovább a füstben.
Bármennyire is értem, mi van a pendriveon, hány köztisztviselő sározódhat be, egyszerűen fogalmam sincs, miért okozhatja ez az egész a rövid kis életem végét, és miért kell azt mutatni, hogy valóban kinyírnak, lelőnek, másvilágra deportálnak. Hideg veríték csorog a tarkómon. Mi a francért fontosabbak ők, mint én? Drogoznak, nem leszarom? Mi közöm mindenhez? Felfoghatnám, de nem akarok belegondolni a miértekbe, és abba, hogy a világ szar. A hatalom is. Bár érteném, miért így működik. És milyen azaz így.
Óvatos-lassan kifújom a levegőt és Herbertet idézek:
-"Az erőszak sosem egyensúlyozza ki és igazolja a múltat. Aki erőszakhoz folyamodik, további erőszaknak lesz csak a nemzője a jövőben." Fiúk, üljetek le mellénk, és Alexandrov, ne szorongasd azt a fegyvert a zsebedben.
Fel sem fogom, hogy merem ezeket a szavakat kimondani. De ami a legfurcsább, nem is magamat féltem - Johnny, aki megpróbál mindent, aki nem szól, aki csak óvatoskodik - és ezerszer megbánta, hogy eljöttünk, hogy magával hozott - ő is itt van. Hol a határ? Most nem léphetem át. Most az egyszer nem lehet.
Alexandrov vicsorra húzza a száját, Grant pedig megfeszül.
- Elég legyen - mondja azon a furcsa tájszólásán. Itt senki sem tud normálisan beszélni?! - Roxana, ne feszítse tovább a húrt. Lényegesen többről van szó, mint azt maga el tudja képzelni. Nincs meg a fegyver, igaz?
- Nincs - bólintok. Johnny sután karba teszi a kezét.
- Ki ismeri a pendrive tartalmát?
- Én - mondja Johnny - De mit sem ér, ha nem tudom bizonyítani, mennyire igazak.
- És ha valaki megtalálja? Ha esetleg más kezébe kerül? Ha mégis nálatok van?
Grant mégis leül közénk. Kényelmesen elhelyezkedik, és úgy kezd el beszélni, mint egy gyógypedagógus, ráadásul minden szavát nekem címzi.
- Tudod, furcsa dolog a politika - nem is hinnéd, mikre képesek az emberek azért, hogy irányíthassanak. Az alvilág nem is olyan rossz és kegyetlen, ha arra gondolsz, hogy az, akit te megválasztasz önként, ugyanúgy meglop, megöl téged, csak titokban. Sokkal gerinctelenebb, nem? Geremaya és én beszéltünk a mai nap, Johnny.
- Igen?
- Bármily meglepő, ellenségből kezes báránnyá avanzsált, csak mert bajban van. Meggyőzött valamiről.
Nem szólunk, de biztos vagyok benne, hogy nem csak én érzem, hogy a nyakamban dobog a szívem.
- Bajt hoztatok rá. Bajt hoztok rám is. Azt hiszem, az üzletnek vége. Nincs fegyver, nincs pénz. Csak bizalmatlanság. Nem bízom benned, Johnny. Geremaya-t is átverted. Honnan tudom, hogy engem nem fogsz? Vagy nem vertél át máris? Reméltem, hogy lesz más választásom, de igazából így a legegyszerűbb. Ki kell gyomlálni az ellenállást meg azt, aki bele akar köpni a levesünkbe.
Grant feláll, és a homlokába nyom egy cowboykalapot.
- Mire kellett ez az egész beszélgetés? - recsegi Johnny.
- Édesanyám mindig azt mondta, kopogjak, mielőtt bemegyek
Meghajol előttem, és kezet csókol.
- Hölgyem...
S míg én remegő végtagomat a szája alá emelem, Alexandrov pisztolyt húz elő. Ahogy a többiek is.
- Örülök, hogy megismerhettem, Roxana.
Alexandrov felkészül egy lövésre. Grant leinti.
- Várd meg, amíg kimegyek. Tudod, hogy nem bírom a vért. Aztán gyújtsátok fel az egész kócerájt.
- És a rendőrök? - nyögöm?
Grant még nevet, mikor Johnny lövése átfúrja Alexandrov homlokát. A pillanat megfagy, az levegő megkérgesedik. Csak egy szó visszhangzik a fejemben - Johnny - amikor gondolatom tárgya akkorát taszajt rajtam, hogy a térdemre zuhanok. Rohannom kell. A lépcsők, akár egy Isteni kapu, csillogóan világítanak előttem, kaparó torokkal, lila szájjal repülök a legközelebbi asztal felé, s útközben a nadrágomba törlöm Geremaya nyálától csillogó kézfejemet.
Amikor az ember fél, nem érez mást, csak a vérét a fülében, és egy bárdot a gyomrában. És én félek. Remélem, hogy egy álom, amibe keveredtem, remélem, hogy még a kocsiban utazok Johnnyval, és bánom, hogy megszólaltam, hogy eljöttem, hogy megszülettem, hogy a majmok szerszámot kezdtek használni.
A fülembe férkőznek a válaszgolyók hangjai, tompa zuhanásom miatt alig hallom, más is összeesett-e már, ki az, aki miatt a székek asztalostól borulnak, merről dobognak a lábak, merre hangzik fel a déli akcentus. A következő golyó egy közeli falba szorul, látom, hogy a vakolat a négy égtáj felé rebben, s a skulót elnyeli a dörgedelmes ház, s a következő, ami éppen a vállamat súrolja, a lépcsőbe szorul, szilánkosra szakítva a fát.
Értem, de nem hiszem el. Látom, de imádkozom, hogy hallucináljak.
A lépcsőn felszaladva egy ajtó mögé rántom magam, s az öltözőmbe lépek. A színpad felőli ajtóhoz zúgok.
Minden az én hibám.
A falhoz lapulok, és minden tagom remeg. Mellkasom le-fel mozogva vibrál, zokog és kielégülés nélkül nyelem a gyomromba a levegőt. Próbálom kizárni a fejemből a hangokat, a recsegést. Megragadom a radiátor meleg vizes csövét, rámarkolok és nem mozdulok meg. Olyan, mintha csak várnám, hogy rámtépjék az ajtót, és megöljenek. De nem várom, egyszerűen csak nem bírom el a helyzet súlyát. Túl kicsi vagyok ehhez. Meg ezt már tényleg nem érdemlem meg.
Hova mehetnék? Johnny hova ment? Él még egyáltalán?
Megfeszül a csuklómon a bőr, s ráég a kezem a radiátorcsőre. Forró. Tüzes vashoz nyúltam, hát előrelendítem magam, hogy rázuhanjak az öltözőszékekre. Ahogy szétcsúszik alattam a világ, az egyik szekrényből kiborul egy régi alig takaró fellépőruha. Drittáé.
Arrébb rugdosom magam alól a székeket, görnyedezek és felállok. Négykézláb közelítek az ajtó felé, de nem nyitom ki. Nem nyithatom. Az arcomba ömlik a küszöb mögül betóduló fekete füst.
Zubogó szívvel állítom fel magam, és a színpad felőli kijárathoz rohanok. A tánctér, az asztalok, a függönyök lángokban állnak. A bűz fojtogat, a forróság szaunás - Johnny nevének ritmusára kezd el újra doboni a szívem. Letépem a színpadi függönyt a hátam mögül, és magamra rántom. Johnny ott van, ahol utoljára láttam. Fekszik.
Nem úszhatom meg. Egy kijárat van.
Agyam működése menekülési utasítások kiadására szűkül. Nem láthatnak kimenni, azt kell hinniük, meghaltam. Viszont nem halhatok meg, mert félek a Pokoltól. Amíg tudok, átverekszem magam Johnnyhoz. A függöny tompítja a számba száguldó füst erejét, de így is szétrobban a fejem belülről, ahogy a fulladás apró, éles fullánkjai a belém fúródnak. Johnny testébe kapaszkodok. Vér csurog a ruhámra, a kezemre, összefacsarja az összes szervemet a füst és a halál szaga. Ujjaim az ingébe kapaszkodnak pár másodpercig, de követnem kell az agyam utasításait. Elengedem és otthagyom.
Minél közelebb és közelebb akarok jutni az ajtóhoz. A tűz körbevesz. Elárasztja a kávézórészt, lelki füleim hallják lángra kapni a zongorát, a bárpulton, mint szilveszterkor a pezsgősüvegek, úgy robbannak fel sorban az italok, üvegdarabokat és még több tüzet szórva szanaszét. A ruhatárba bújok. És várok. Az ablakon keresztül Johnny Ford Galaxie-ját és egy szürke Chevrolet látok. Messziről, még tompán a tűzoltókocsi hangja is hallatszik.
Várom, hogy a Chevi induljon. Várom. Én még élek.

***


A Mars hideg. Mínusz huszonhárom és száztizenkét fok között ingadozik az átlaghőmérséklet, vannak olyan homokviharok, amik az egész bolygót felforgatják, és évekig tartanak. A Vénusz pedig forró - a Nap fénye áthatol a légkörén, lent megmelegszik, s nem jut vissza az űrbe - a forróság a bura alatt reked - ilyen az igazi üvegházhatás. Még az egyik nevelőnőm tanítgatta nekem ezeket - sírtam, nevettem és élveztem, ahogy a csillagokról mesél. Ő azt mondta, aki meghal, csillag lesz az égen. Mesélt nekem a horoszkópokról, arról, hogy az égbolton látott apró pöttyök olyanok, mint a mi Napunk, csak messzebbiek, és hogy a csillagok elrendeződése - a horoszkópjaink - valóban befolyásolják az egyéniségünket. S e közeli kapcsolatunk a milliárdnyi pöttyel az égen - sokat jelent, hisz van. Közünk van egy megfoghatatlan, elképzelhetetlen, milliárdéves csillaghoz is.
Logikus tehát, hogyha meghalunk, csillagok leszünk, duzzadó, milliófokos, éltető-pusztító energia - a minden, később a semmi egyszerre, mi leszünk az űr, az elektronok és a neutronok és mi leszünk a fekete lyukak, a szupernóvák.
Az esthajnalcsillag a fejem mellett villog. New York alszik és ébred, Johnny pedig minden jel szerint meghalt. A vér rászáradt a kezemre, összeráncolta a bőrömet, rám kérgesedett - a ruhám megmart, szaggatott és megpörkölődött. A tarkóm alá illesztem a kezem, és megigazítom a lábamat a padon. Hiányzik az egyik cipőm, de már sosem fog érdekelni, és sosem fogom megtudni, hogy is hagytam el. Behunyom a szemem, és arra gondolok - mennyire jó lenne energiának lenni, szabadtérben áramló- mindent mozgató, ősrobbantó erőnek, mindennek és semminek lenni egyszerre. Halottnak. S mennyire jó Johnnynak, hogy egyesült a világmindenséggel, mennyire könnyű lehet, 21 gramm - vagy mennyi - csak a lélek súlya, még az övé is. Mert rajta már nincs kereszt.
Johnny nem volt rossz ember. Sosem szerettem, de nem olyan nagy dolog. Nem volt rossz, nem volt rossz ember... elmondtam volna neki, hogy hálás vagyok. Amit a kocsiban mondott - elmondtam volna, hogy igaza van. Hogy köszönöm, hogy engedjen el, hogy lökjön oda, vagy csináljon velem valamit. Mondtam volna, hogy ne mondja el Dorisnak, hogy ki vagyok, hogy ne mondja el Skynak.
Irigylem Johnny-t, hogy elmehetett, de mindenki mást sajnálok, aki itt maradt - főleg magamat. Én mit fogok csinálni, a szívemben valakinek a hiányával, akit nem is szerettem? Mit csinál majd Doris, ha megtudja? Mi történik velünk nélküle?
A lelkem összesüppedt és kifacsarodott, ezzel szemben a szívem úgy lükteti még mindig az adrenalint, hogy maratont is futhatnék belőle, de hát nem ott tartok: csillagok. A Nap után a legközelebbi az Alpha Kentaurit. A legtávolabbi mostantól Johnny. De már az is lehet, hogy a legtávolabbi előtti, előtti. Egyre több a csillag, egyre szélesedik a világegyetem - már biztos meghalt valaki más is a világban azóta...  az élet nem állt meg. A halál sem. De a tényen nem változtat, még az univerzum tágulása sem - Johnny olyan messze van, hogy soha többet, senki sem érheti el.
Én meg itt fekszek, dacolgatok a hűvössel a hajnallal meg egy kicsit magammal is. Fekszek és nem gondolom tovább az életem. Mi lesz, ha..., mi lesz, ha...
És azt sem kérdezem, én idióta, mi lett volna. Mi lett volna, ha nem jövök el otthonról? Ha az apám nem hal meg? Mi lett volna, ha más vagyok, ha nem jövök ide, nem megyek el, nem kelek fel ma reggel.
Csillagok, mi?
Univerzum néha tényleg előre elrendeli, hogy elcsesződjünk.

Felülök a padról, leveszem a megmaradt cipőm, magam alá gyűröm a lábamat, és még egy kicsit keményítek magamon. Kifújom a levegőt, veszek egyet, s így körkörösen - ellazítom összefonnyadt lelkemet, és arra gondolok, hogy most már legalább nincs mitől félnem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése