-->

2016. február 23., kedd

15. fejezet - Hazug

Sötét van és a stroboszkóp összenyomja az agyam - Drittának mellettem meg a szeme se rebben. Megszokta a vibrálást - azt mondja – meg ennél jóval idegesítőbb lenne, ha felszívott volna pár csík kokaint.
Annyira kívánom a gin-t és a cigit, hogy szinte már remegek, de kanyart veszek a fejemmel, és még a pillantásom is elkerüli a bárpultot. Tiszta, nyugodt agyra van szükségem, ami bánni tud a testemmel, nem valami püffedt, tompa szivacsra a szemem mögött.
- Ha felmész ezen a lépcsőn, akkor szembejön veled a szobája. Én még nem voltam bent. A hátam közepére sem kívánom - mondja a lány, és óvatos mozdulattal kitörli a szeme sarkából az odaszaladó könnyeket.
- Akkor menj, köszönöm a segítséged - mondom csöndben.
- De mi a francot fogsz csinálni?
- Blöffölök. Semmi mást. Te viszont nem mondasz semmit. Mi nem találkoztunk, te nem tudsz semmiről. És mielőtt… bemennék - eszembe jut valami utolsó simítás gyanánt - Nem tudnál az arcomhoz vágni valami tompa dolgot? Egy szék is jó.
Dritta természetesen úgy néz rám, ahogy régről megszokhattam. Szeme kigúvad, és a lenéző megdöbbenése arra próbál rámutatni, mekkora hülyének is néz.
- Hol? A szobája előtt? Vagy itt a tömegben? Nagyon szívesen megütnélek, de nem itt.
Dritta szemébe nézek, aztán hagyom az egészet.
- Mindegy - sóhajtom. Inkább elköszönök, és hátat fordítok a lánynak.
Hosszú ideig tart a lépcsőkön át, a folyosón keresztül, míg az ajtóhoz érek. Hosszúnak tűnik, mert úgy alakítom. Mint mikor kiskoromban belezuhantam a medencébe úgy, hogy nem is tudtam úszni… lassul a világ, a vér 16-odokat üt a dobhártyámra, a kapálódzó kezem viszont csak nyolcadokat ver a levegőbe. Mint egy féreglyuk, vagy rés a téridő-kontinuumon - kiszakadok a testemből és gyorsabban haladok, mint az idő:  épp ezért az Idő - Mr. Nyűg Az Emberiség Vállán - lassabban halad.
Megpróbálok halkan a saját szemem alá kenni egy még látható monoklit, de a tükrökkel díszített plafonból azért sejtem, hogy mindenféle verés-nyom nélkül is viharvert az állapotom. Amikor a hideg kilincsre rakom a kezem, tudom, hogy nem várhatok többet. A hirtelenség a hitelességem. Egy pillanatra a szívembe nézek, hogy a kellő hangulatban szakítsam ki az ajtót a keretből.
- Meghalt Johnny maga szerencsétlen félnótás!! - üvöltöm az irodaképződmény éterébe. Magamban hálát adok, hogy valóban, csak egy négerbe - a négerbe - ütköznek a hanghullámaim. Nincs más a szobában.
- Hölgyem - néz rám a tényleg abnormálisan vékony Geremaya az íróasztal mögül. Látom, hogy azért nem nyomott meg még semmilyen bikahívó gombot az íróasztal alján, mert megleptem - Egészen pontosan ki maga?
Nem olyan nehéz zavart és őrületet imitálnom. Székeket rúgok fel, őrjöngök és mondatokat mondok vég nélkül. Fogalmam sincs, mit. Közben persze megígérem magamnak, hogy soha többé, soha nem fogok hazudni, se kockáztatni, se hisztériázni. Megesküszöm magamnak.
- Odaadták magának?! Nem, nem hiszem… undorító férgek!! Mi odaadtuk a pendrive-ot, mégis lelőtték Johnny-t, meg azt az orosz pacákot a szemem láttára!

 Volt, ami volt. Miután ál- megnyugodva helyet foglalok egy fotelon, olyan érzésem van, mintha egy Tarantino filmben ücsörögnék. Csak a főnök nem rág bagót én meg nem beszélek olyan csúnyán, mint Dritta. S ami a legfontosabb - legfőbb impresszióim azt suttogják, hogy itt a vér sem neonpiros paradicsomlé-ömlés lesz.
Óvatosan beszélek, megrágom a szavaimat. Az értetlenséget nem is kell nagyon imitálnom. Magamban is összerakom újra, újra és újra a miérteket. Geremaya-nak és Grant-nak ugyanaz a dolog kell, ez szülte összefogásukat. Alexandrov - Geremaya embere meghalt. Grant is lelőhette volna, úgyis az lesz az igazság, amit többen elhisznek. Mi a feladatom? Egymás ellen uszítani őket, megint - hogy valaki álljon majd mellettem, aki mögé nem sajnálok elbújni szoros helyzetben. Egyszerű terv, teljesen logikus. Túl egyszerű, szépséghibája annyi, hogy fogalmam sincs, kivel beszélek, hova kerültem, egyáltalán szükség van-e erre és miért csinálom.
Megtehettem volna, hogy megpörkölt ruhában visszamegyek Bostonba, felkapom a pénzem és megint eltűnök. Mehettem volna akármerre. Sok helyen nem jártam még a világban, a hülyék pedig mindenhova jól jönnek… és nem mentem, eszembe se jutott, csak most, mikor már teljesen felesleges a menekülésen gondolkozni. Pedig egyszerűebb lett volna. Elnyomhattam volna a bűntudatot. Felvehettem volna egy új nevet. Becsukhattam volna a szemem, mintha nem történt volna meg ez a pár év sem az életemből. Kitörölhettem volna Skyt, Dorist. És elhitethettem volna magammal megint, hogy semmi sem azén hibám.
Mert miért is maradtam? Ha Sky megkérdezi, mi történt pontosan - ha lesz alkalma megkérdezni - mit felelek? Ha undorodva fog rám nézni, mert tényleg undorító vagyok? Ha ő is rájön, hogy nincs lelkem? Ha megtudja, hogy ki voltam és azt, hogy már determinált, hogy senki sem válhat belőlem?
Nem értem. 
Épp ezért rázom meg a fejem, és az érzelmeimet megint ketrecbe taposom. Hideg fej, hideg fej.
Geremayanak úgy fest kifakult a barnasága.
- Grant ölte meg Alexandrovot?
- Fogalmam sincs, mi annak a déli ürgének a neve, de biztos vagyok benne, hogy nem Johnny. Mármint lehet, ha tud lőni, miután a vérébe fagy - hazudom, s bár nem feldúltságtól, de elismerésre méltón remegek - Sohasem láttam még meghalni embert, uram.
Ez az egy végre nem hazugság.
- És miért jöttél ide? Csak nem segíteni szeretnél?
- Nem. Azt sem tudom, hogy maguk mit csinálnak. Johnnynál dolgoztam, hamis irataim vannak, nincs munkám, előttem öltek meg két embert, nem mehetek a rendőrségre és nincs senkim. Félek. Csak a véletlenen és szerencsén múlt, hogy nem haltam meg. Felgyújtották Johnny bárját, és azért nem kerestek tovább, mert jött a rendőrség és a tűzoltók. Elhagytam az egyik cipőmet.
- Magát kerestettem az embereimmel.
- Igen, Johnny tegnap mondta el, miért. Én csak… én csak rossz helyen voltam, rossz időben. Én nem tehetek semmiről.
Geremaya pislogás nélkül nézi az arcom, közben ujjaival ritmust kopog az íróasztalra. Ahogy nézem, látom, hogy vatta haja mennyire őszül a halántékánál, szeme alatt a barna bőr sötétebb, arca fáradt, idősödő. Ő is egy ember.
Lehunyom a szemem és imádkozom. Sosem voltam vallásos, bevallottan nem is leszek és tudom, mekkora képmutatás, felelősség áthárítás, stb. Viszont mikor már nem segíthetek magamon, semmi sem rajtam múlik, valahogy mindig felsír az agyam, hogy „Istenem!”. Érzem, hogy könny szivárog a szememből és csak azért nem fojtom vissza, mert remélem, hogy Geremaya legalább megsajnál.
- Grantnél van minden?
- Igen, mi odaadtuk.
- Nekem azt mondta, hogy elveszítetted, Trixy. És hogy Johnny támadott.
Könnyes szemmel ránevetek.
- Ki az a hülye, aki elveszít egy fegyvert? És ki az a hülye, aki öt embernek megy neki egy nővel és egy fegyverrel az oldalán?
Soha nem éreztem ennyire gyengének magam, ennyire olcsónak a színjátékom, épp ezért ráteszek egy lapáttal: a tenyerembe hajtom a fejem, és rázkódok egy kicsit. Remélem passzol a mozdulat előző mondatomhoz, ár már nem is érdekel. Lüktet a fejem, tombol  a vészcsengőm - a menekülést jelző, és olyan a szemhéjam belülről, mint kint a stroboszkóp. Félek, nem is fogok látni mást többé, csak ezt a kényszerű villogást. Kérlek istenem, csak Sky fülét, még egyszer. Ahogy elvörösödik.
Hallom, hogy Geremaya feláll. Hallom, ahogy zörög valami a kezében. Valaki belép az ajtón.
Nem nyitom ki a szemem.

***

- Ki volt az?
Sky elharapta a száját, és a konyhába vonult. Bort töltött magának, aztán a pult mellé könyökölt és rezignált módon, kesernyésen összehúzott szemöldökkel maga elé bámult egy kicsit. Doris követte, és úgy tördelte az ujjait, mint egy kamaszlány. Sky ránézett, koccintásra emelte a poharát és a lányra bólintott:
- Egészségünkre.
Úgy tüntette el a Doris által sznobériának nevezett több tízéves vöröset, mint a vizet.
- Mi van? - csúszott az előtte álló székre a lány. Pirospozsgás arca márványosra fehéredett, de szája csak ezekben a percekben változott lilává. Sky kifürkészhetetlen tekintettel nézett el a füle mellett, aztán megint bort töltött és ivott.
- Hogy azt Isten verjen meg, te nagyképű gazdag... Azonnal mondj valamit!
Sky fájdalmas grimaszt húzott az arca baloldala felé, de aztán visszarendezte a vonásait. Mondhatna valami hülyeséget is. Hogy az edzője kereste és nem mehet edzőtáborba. Vagy  az anyja, a bátyja, a volt barátnője. Hiszen neki van élete. Ő csak belecsöppent, neki erről nem is kellene tudnia.
De kitől tudná meg Doris?
Megfogta a lány vállát nagy kezével és sóhajtott egyet.
- Előtte egy igyál egy kicsit te is.
- Óh, ne… ne, ne - Doris szeme opálos lett, tenyerét a szája elé tette - Baj van. Bajban vannak.
Doris lekászálódott a székről és levegőt szívott a tüdejébe. Aztán még egyszer és sűrűbben. Zihált.
- Mire várunk még? – mondta gyorsan két nagy lélegzetvétel között - Induljunk. Hívjuk a rendőrséget. Van fegyvered…? Menjünk és keressük meg őket, segítsünk…
- Nem hívjuk a rendőrséget - Sky megrázta a fejét, aztán elmosolyodott, pedig nem akart, csak megcsapta az emlék - mennyire messzinek tűnik, mikor ő javasolta ugyanezt.
- És nem mehetünk utánuk – mondta – Bármi történik, neked nem szabad visszamenned New Yorkba. A szavamat adtam.
- Leszarom, hogy Johnny mit akar, hol legyek, én akkor is segíteni…
Sky nagy levegőt vett, és a pultra támaszkodott. Sosem csinált még ilyet. Sosem kellett rossz híreket átadnia és fogalma sem volt, hogy kellene. Mennyi bevezetés kell, vagy csak szárazon. Mondja-e, hogy mennyire sajnálja, vagy inkább nézzen komor képpel és  ne beszéljen.
A hotelszoba tiszta volt, a konyha pultján látta a saját arcát visszatükröződni. És látta Doris profilját is, göndör haját, amit a füle mögé tűrt és apró, nőies orrát, aminek még az árnyéka is remegett.
- Trixy hívott – mondta végül halkan – Azt mondta, meghalt Johnny.
Doris a pult mellé rogyott, de továbbra is Sky szemébe nézett.
- Sajnálom… - Sky ügyetlenül megsimogatta Doris fejét és leült mellé a földre – Sajnálom. 


***

Az ember azt hihetné, vele nem történhet meg az, ami másokkal. A szívszaggató forgatókönyvek olyan fikciók, mint egy Hamupipőke, nincs olyan, hogy a szálakat elvágják, nem az én buszom ütközik a kamionnak, nem az én kocsim karambolozik, nem az én életem dönti romba egy múló másodperc - mert én más vagyok. Nélkülem nincs semmi. Semmi. Bábok. Bábok háborúznak helyettünk, halnak és élednek, űznek, szaladnak, énekelnek és szeretkeznek. Nekem. Velem. Miattam.
Geremaya őszülő vattahaja ritkul, míg az enyém megállíthatatlanul nő a fejemből. Hozzáér, végigsimít rajta.
Óvatosan kinyitom a szemem. Nem akarom látni, hogy ez vajon mit jelent, képtelen vagyok elviselni, hogy bábu leszek. A helyet kitöltő. Aki meghalhat, mint Johnny. És aki után ugyanúgy forogni fog a föld, változni fognak a nappalok.
- Nem értem - mondja én pedig kiegyenesedek - Ha igaz, amit mondasz, nagyon mérges vagyok.
Maga elé mered, sárgás szeme összeszűkül és szomorúan újra megérint, ezúttal a vállamon.
- Csak nem tudom, hogy higgyek-e neked.
Hallom a kinti dübörgést, a visongást a csörömpölést, érzem az embereket, akik dülöngélnek, táncolnak, csiripelnek, ajtón keresztül tompán lüktető zenefoszlányok között törik össze a maradék szívem, ahogy rohan át a fejemen, ami velem történt. Sky.
- Mr. Geremaya -  mondom és körülnézek. Ismeretlen férfi az, aki bejött. Több méteres, több kiló, mint én. Háromszor. Rendőregyenruha van rajta, és indokolatlanul sötét aura. Elkapom róla a pillantásom - Lenne egy kérdésem.
- Egy kicsit még tartsd magadban - mondja Geremaya és elmosolyodik – Bemutatom Marconi rendőr századost. Marconi, ő itt a problémánk, Roxana Tyler, de nem ez az igazi neve.
- Mint egy rossz szappanopera – morogja a rendőr és köhög egyet – Mi kell?
- Eltüntették a holttesteket?
- A tűzoltókkal beküldtük a mi embereinket is. Hamar megtalálták Alexandrovot és a másikat is. Nem lesz gond velük.  
- Grant?
- Kezet fogott velünk, kérdezte, hogy nem találtunk-e egy lányt is. Mondtuk, hogy nem.
- Mr. Marconi, itt ül a lány személyesen – Geremaya teátrálisan rám mutatott és hatalmas mosolyt eresztett felém - Grant visszautazott?
- Nem, úgy tudom. Akad még egy kis dolga elvileg – Marconi is rám nézett. Napbarnított arcának redői között nincs mosolyránc, szemöldöke komoran és egyenesen fekszik a szemhéja fölött, talán soha nem mosolygott még.
Hosszú és irritáló csendben maradunk. Érzem, hogy minden szem engem analizál, minden agy rajtam forog. Geremaya megunja.
- Köszönöm Marconi, menjen ki.
Nem nézek hátra, csak hallom, hogy a rendőr becsukja maga mögött az iroda ajtaját. Nagyot nyelek, fáj a tüdőm, fáj a fejem, ki van száradva a szám, de valamiért röhögni is akarok azon, hogy az olasz nevű, nagyon nagydarab férfi egy negyven kilós néger katonája. Hülye egy humorérzékem van.
- Sajnálom a helyzetedet – mondja Geremaya – Szép és bátor nő vagy. De még mindig nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Ami viszont nagy szerencséd, hogy Granttal sosem volt túl jó a viszonyunk. Nem lesz lelkiismeret-furdalásom, ha valami baj éri. Dritta mondta, hol találsz meg?
- Igen.
- Óh, de volt valami kérdésed, nem?
- Igen. Mit csináljak?
- A helyzet az, hogy én is ugyanezt akarom kérdezni tőled. Mit vársz tőlem? Mit csináljak?

Nem válaszolok. Egyre kisebbre töpörödök a székben, aztán újra előre hajtom a fejem és az ölembe könnyezek. Furcsa, hogy nem kell sokat fáradoznom, hogy összejöjjön ez a fantasztikus színészi teljesítmény.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése